Dariosz úgy érezte magát, mintha egyszemélyben kellene eljátszania a jó zsarut és a rossz zsarut is. Ugyan kissé hiányosnak értékelte a létszámot, körülbelül ötven százalékos mértékben, de nem volt mit tenni, így hozta a sors.
Mindazonáltal mulattatta is a helyzet, nem is kicsit. Látta, ahogy a legutóbbi megjegyzése nyomán leolvad a bájvigyor Nihuc vezérezredes arcáról, és feltett szándéka volt ezt a pökhendi alakot végképp kizökkenteni. Mit lehet tudni? Hátha annyira felmérgeli magát, hogy elköp néhány olyan dolgot is, amit nagyon nem szeretett volna. De ha mégsem, hát ott egye meg a penész. Egy ilyen zűrös, agyzsibbasztó és földbe döngölő nap után mi lehet jobb kikapcsolódás lefekvés előtt, mint egy ilyen önmagába szerelmes pojácát kormányzói teljhatalommal szívatni?
– Szóval, miért hagytál fel az edzéssel, és miért hagytad, hogy ennyire elpuhuljon a tested? – firtatta állhatatosan Dariosz, látva, hogy a vezérezredes egyelőre levegőt sem kap a válaszadáshoz. – Nem igazán vet jó fényt éppen a Kormányzói Testőrség parancsnokára ez a korpulens testalkat.
– Kormányzó, tisztelettel megjegyzem, az a határozott vélemé…
– Pillanat! – fojtotta belé a szót a meghökkenten dadogó vezérezredesbe Dariosz, és ezúttal a jó zsaru figuráját hozta: – Ha valamilyen betegség vagy egyéb nyavalya áll a háttérben, akkor máris fogadd a legőszintébb bocsánatkérésemet. Nem állt szándékomban megbántani téged, és mivel sajnálatos módon igen kevéssé ismerlek, nem tudhatom, hogy rajtad kívülálló okokról van-e szó. Mondjuk a szüleidtől örökölt kórság, ami ellen nem tehetsz semmit. Egyikünk sem szabhatja meg, hogy mit örököl a felmenőitől, ugyebár. Ez nem egy szabadon választott dolog.
Nihuc szuszogása arról árulkodott, hogy némileg kezd ugyan lecsillapodni, de még mindig nem tudja hova tenni ezt a furcsa jelenetet:
– Nézd, kormányzó, a szüleim mindig is lojalitásra neveltek, de a…
– Anyádtól vagy apádtól örökölted inkább a kövérkés testalkatot? – vágott közbe újra Dariosz. – Vagy mindkettejüktől? Csak úgy érdekelne, mint érdekesség – tette hozzá csevegő modorban, és csupán akkor vette le a tekintetét Nihuc szeméről, amikor a parancsnok elképesztő módon kitáguló orrlyukait tanulmányozta.
– Anyámat talán nem kellene ezen a ponton megemlí…
– Várj csak egy kicsit! – emelte fel a kezét Dariosz. – Elég öregnek nézel ki, főleg az elhanyagolt külsőd miatt, de még emellett is úgy számolom, hogy ez a bizonyos lojalitásra nevelés még a köztársaság előtt történt. Jelesül: a királyságban. Igazam van?
– Igen, de…
– Akkor hát téged arra neveltek, hogy légy lojális a királyhoz, ugye? – pontosított Dariosz, de aztán elmosolyodva dőlt hátra a székében, és lazán legyintett: – No, azért ne legyél ilyen szigorú magadhoz, hát nyilvánvaló, hogy amikor még nem is létezett Osmosis Köztársaság, addig nem lehetett hozzá lojálisnak lenni. Kellett akkor is egy viszonyítási pont, aki mondjuk a király személye volt, nem igaz?
– Ha arra célzol, kormányzó, miszerint a lojalitásom…
Soha többé nem lehetett megtudni, hogy mit akart közölni a vezérezredes a saját lojalitásával kapcsolatban, ugyanis ekkor kopogtattak a hivatal ajtaján, és három különös illető kért bebocsáttatást. Mindhárman köpönyeget viseltek, és úgy festettek, mint egy család férfitagjai. A nagyapa, a fiú és az unoka.
