Vasárnapi ebédek #676

– Ha ilyen jól ment neked a fogalmazás, akkor miért nem egyből író akartál lenni, miért újságíró? – kérdezte Bence.

– Tudod, nem olyan könnyű ám íróként megélni – magyarázta a nagyapja. – Már az én fiatalkoromban sem volt az. Eleve hosszú idő, amíg az ember megír egy könyvet. Egy cikk sokkal egyszerűbb, némelyikhez fél óra sem kell. de egy regény például egészen más. Vannak persze ott is könnyedebb műfajok, mint például kalandregények, krimik és hasonlók. Nem mintha le akarnám becsülni ezeket. Én például nemigen tudnék krimit írni. Mentségemre szolgáljon, hogy nem is kedvelem azt a műfajt, így aztán még olvasni sem szoktam, nemhogy olyat írni. De például egy történelmi, vagy hasonló, nagyobb lélegzetvételű könyv sokszor évekig készül.

– Évekig? – döbbent meg az unoka.

– Úgy bizony! – bólogatott Károly. – Gondold csak végig! Tegyük fel, hogy valaki Mátyás királyról akar könyvet írni. Most nem arra gondolok, hogy mesekönyvet, vagy más olyan történeteket, mint mondjuk a gyevi bíró esete. Hanem sokkal inkább arra, amikor történelmileg pontos és hiteles művet akar kiadni a kezéből a szerző. Van fogalmad róla, hogy mi mindennek kell utánanéznie? Tisztában kell lennie a katonai hadjáratok történetétől kezdve egészen a gasztronómiáig mindennel!

– Mi az a gasztronómia? – kérdezte Bence.

– Leginkább a szakácsmesterség tudománya, de ez alá a fogalom alá tartozik például a felszolgálás művészete is, meg sok minden más, ami az ételekkel–italokkal összefügg… Visszatérve a könyvünkre, ha például az egyik jelenetben a király fogadást rendez az udvarában, akkor nem írhatja a szerző, hogy krumplit meg paradicsomot is felszolgáltak a lakomán, hiszen ezeket a zöldségeket Európában Mátyás király uralkodásának idején még nem is ismerték, csak Amerika felfedezése után kerültek át az öreg kontinensre. Tehát az írónak nagyon pontosan ismernie kell azt a kort, amelyben a története játszódik. Mit ettek, mit ittak az emberek, hogyan öltözködtek, milyen építészeti stílusban hoztak létre épületeket, min közlekedtek az emberek, milyen felszerelése és fegyvere volt egy katonának, és még napestig lehetne sorolni mindazt, amire az írónak nagyon is oda kell figyelnie. És az efféle kutatómunka sokszor évekig is eltarthat, hidd csak el nekem.

– De közben ki ad fizetést az írónak, hogy megéljen? – firtatta a kis Bence.

– Ez ám a jó kérdés! – nevette el magát a nagyapja. – Rátapintottál a lényegre. Mert talán egy befutott írót még akár előre is kifizethet egy kiadó, ha leszerződik hozzájuk a könyvére, de előleget mindenképpen adnak ilyenkor. Ám egy kezdő írónak erre semmi esélye. Ezért is van az, hogy a legtöbb írónak nem az írás a fő foglalkozása. Hanem például egyetemi tanár, kutató, újságíró, de akár háziasszony, szakács vagy rendőr is lehet. Az előbbiek bizonyára jó szakácskönyveket tudnak írni, a rendőr pedig kiváló krimiket. De elmondható róluk, hogy nem az írásból élnek, hanem az eredeti munkájukból. Így hát én sem gondoltam arra, amikor az egyetemet elvégeztem, hogy íróként kellene megpróbálnom megélni. Ezért lettem újságíró.

– És hamar beletanultál ebbe a szakmába?

– Igen is, meg nem is. Azért mondom ezt, mert az alapokat igen hamar elsajátítottam, hála a kiváló mestereimnek. De hamar rájöttem, hogy ez a szakma is olyasmi, ami állandóan változik, fejlődik, tehát az embernek folyamatosan képeznie kell magát, ha nem akar lemaradni. Elég csak a technikai hátteret említenem, ott aztán szédületes változások söpörtek végig az utóbbi évtizedekben. Hinnéd például, hogy az első cikkeimet még írógéppel írtam?… Ja, hát te valószínűleg azt sem tudod, mi az az írógép. Tudod, akkoriban számítógépről meg szövegszerkesztőről még csak nem is álmodtunk. Az írógépbe befűztünk egy ív papírt, aztán amikor megnyomtuk teszem azt az A betű billentyűjét – de jó erősen ám, nem úgy mint manapság a klaviatúrán –, akkor egy arasznyi hosszú kar felemelkedett a sok közül, a végén pedig az A betű volt megformázva, ami rányomódott egy festékszalagra, így került rá az A betű lenyomata a papírra. És amikor a sor végére ért az ember, egy másik karral húzta vissza a papírt, és közben egy sort is feljebb ugratott, hogy új sort kezdhessen.

A kis Bence mélyen elgondolkodva nézett maga elé. Látszott rajta, hogy erősen próbálja elképzelni, milyen is lehetett az a híres–nevezetes írógép, de nem sikerül neki.

– Látom, nem nagyon hiszed, hogy valaha létezett egy írógép nevű találmány – jegyezte meg mosolyogva Almási Károly. – Vagy ha mégis, hát akkor nehéz elképzelned, hogy az nem valami középkori huncutság volt, hanem még a nagyapád is használta.

– Elhiszem én – bizonygatta Bence –, csak nem értem, hogyan működött!

– Most sajnálom csak igazán, hogy megszabadultam az ócska masinától – vakargatta a fejét a családfő. – Pedig milyen egyszerű lenne most felhozni a garázsból, és megmutatni neked!

– Képes voltál kidobni? – Bence talán ezen a közleményen csodálkozott a legjobban.

– No, azért kidobni nem lett volna szívem. Ezért is árválkodott hosszú évekig a garázsban – magyarázta a nagyapja. – Aztán úgy alakult, hogy itt járt nálam egy idős kollégám. Amikor vége lett a látogatásnak, és hazafelé indult volna, nem akart beindulni a kocsija. Ekkor mentünk le a garázsba, valamilyen szerszámot kerestem, meg talán egy–két tartalék gyújtógyertyát is, de ez most nem lényeges. Az viszont már nagyon is az, hogy Balázs bácsi, az idős kolléga meglátta a polcon az öreg írógépem hordtáskáját. Nagyot nyelt, és megkérdezte, hogy üres–e a táska, vagy pedig benne van, amire ő gondol. Azt feleltem neki, csak nyissa ki bátran, ha ennyire kíváncsi. És ő meg is tette. Az ezt követő perceket nehéz leírni. A derék kollégám először elcsodálkozott, és gyermeki öröm tükröződött az arcán. Aztán úgy simogatta végig az öreg masina billentyűit, mintha valami szép virág szirmai, vagy hímes tojások lettek volna. Jó darabig meg sem mertem szólalni, de aztán nem bírtam a kíváncsiságommal, és rákérdeztem a dologra. Ő pedig elmesélte, hogy gyűjti a régi írógépeket, és azokból a darabokból, amelyeket ő is használt valaha, már csak ez az egy hiányzik a kollekciójából. Pedig rendszeresen járja a bolhapiacokat, számolatlanul adja fel a hirdetéseket, de mindezidáig eredmény nélkül.

– Így hát nekiadtad az írógépet? – kérdezte Bence, mire a nagyapja mosolyogva tárta szét a karját:

– Mit tehettem volna mást? Hát lehet egy idős kolléga kívánságát megtagadni? Igaz, ő egy szóval sem utalt rá, sőt, később ki akarta volna fizetni, de megkértem, hogy ne sértsen meg. Vigye csak nyugodtan a gépet, a hordtáskával együtt.

– Pedig lehet, hogy ma már régiségnek számítana, és sokat érne az a masina – vélekedett a kisfiú.

– Biztos is, hogy régiségnek számítana, hiszen már akkoriban sem volt új darab – nevetett fel Károly. – Csakhogy ez a Balázs bácsi annyit segített nekem a pályám kezdetén, és annyi mindent köszönhettem neki, hogy valóban sértésnek éreztem volna, ha pénzt ajánl cserébe a gesztusomért. Számtalan dolog fontosabb ám az életben, mint a pénz, többek között a tisztelet és a barátság is ilyen. Napokon keresztül igen jól éreztem magam attól a tudattól, hogy sikerült örömet szereznem a derék idős kollégámnak, akit barátomként tiszteltem.

A kis Bencének ebben a pillanatban eszébe jutott valami:

– Keressünk rá az interneten! – javasolta izgatottan. – Hátha még videót is találunk az írógépről!

Almási Károly keserédes mosollyal vette tudomásul a fejleményeket:

– Hej, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire megöregedett! Talán ez lett volna az utolsó ötlet, ami eszembe jut. De szerencsére itt az ifjú nemzedék – simogatta meg a kis unokája fejét –, ti már szerencsére arra is tudjátok a megoldást, amire mi, öregek hiába keresnénk.