Vasárnapi ebédek #659

Átmenetileg komor hangulatú délután borult az Almási-házra. A családfő a dolgozószobájában gubbasztott, nézegette az asztalra borított portékákat, de valahogy nem mert hozzájuk nyúlni. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Egyelőre azt sem volt képes eldönteni, hogy egyáltalán érez–e bűntudatot, vagy sem. Annak ellenére sem, hogy néha megpróbált ellopakodni a hálószobáig, hogy tisztázza Julikával a helyzetet, de a keze minden alkalommal megállt a kilincsen, mert meghallotta, hogy a felesége telefonon beszél valakivel odabent, és közben… szipog. Tehát korábban feltehetően sírt. Vagy éppen most készül sírni.

No persze, ha hősünk tudta volna, hogy Julika miért érezte olyan keservesen magát, már egyáltalán nem fájt volna a feje. Tudniillik Ákos volt a vonal túlvégén, és éppen azt hallgatta az édesanyjától, miszerint:

– Lehet, hogy megtorpedóztam az egész tervedet, kisfiam. Amit olyan gondosan és állhatatosan felépítettél. Nem is tudom, mi ütött belém. Úgy támadtam apádra, mint valami fúria! Az átkozott pénz miatt! Pedig kit érdekel most a pénz? Az egészsége a tét. Az élete! Én meg szóhoz sem hagytam jutni, csak támadtam és támadtam, akár egy dúvad!

– Jól van, anya, most már póbálj megnyugodni – kérlelte Julikát Ákos. – Ez már megtörtént, nem tudsz rajta változtatni. Szerintem most tedd le a telefont, és menj be apához, aztán beszéljetek meg mindent okosan és higgadtan, ahogy általában szoktátok. De minél hamarabb, annál jobb!

Nos, így történt, hogy egy perc múlva Károly meglepve tapasztalta, miszerint nyílik az ajtó, és a felesége bűnbánó arccal lép be rajta:

– Ne haragudj, hogy úgy neked estem – kezdte rögtön Julika. – Nagyon szégyellem, nem is tudom, mi jött rám. Megmondta az orvos, hogy kerülnöd kell a stresszt, és akkor mit csinálok? Én okozom neked a legnagyobb idegességet! Meg tudsz nekem bocsátani?

– Semmi baj – bökte ki gyorsan a családfő, aztán felpattant a székéből, és odasietett a nejéhez, mert úgy látta, megint eltörni készül nála a mécses. Magához ölelte, és közben felajánlotta, hogy felejtsék el az egészet. Aztán gondolt egyet, és így szólt:

– Figyelj csak, szívem! Hadd mondjak el valamit, ami egész más színben fogja feltüntetni előtted a mai bevásárlásomat. Nézz csak ide! – kapott fel az asztalról egy kis tégelyt. – Lehet, hogy ez csak harminc milliliter, de hidd el nekem, soha többé nem kell újat vennem belőle. Tudod, milyen picit használ fel az ember ebből egy–egy alkalommal? Egy borsszemnyit, vagy még annyit sem. Hát nem fogok tudni addig élni, hogy ezt a kis tégelyt elhasználjam, még ha éjjel–nappal maketteket gyártok, akkor sem!

Lehet, hogy Almási Károly ezt a hasonlatot viccesnek vagy megnyugtatónak szánta, Julika azonban nem volt olyan hangulatban, hogy elmosolyodjon a hallatán. Sőt, inkább lefelé görbült a szája széle.

Ezt látva a családfő gyorsan folytatta a mondókáját:

– Tudod, mi van ebben a tégelyben? Úgy hívják, hogy Engine oil. Azaz: motorolaj okozta szennyeződést lehet vele imitálni.

Az ötlet bevált, Julika figyelme elterelődött. Sőt, kissé vissza is zökkent egy korábbi állapotába, merthogy így szólt:

– Van itthon motorolaj, hiszen kell a kocsiba. Sőt, még étolaj és tepertőzsír is van, ha már itt tartunk. Mivel tud többet ez a kis drágaság azoknál?

– Tudod, mit? Tegyünk vele egy próbát – ajánlotta fel megkönnyebbülve Károly. – És megesküszöm neked, hogy ha nem válik be, akkor ezt az egész hóbelevancot összepakolom, kiviszem a bolhapiacra, és féláron eladom.

– Látom, nagyon biztos vagy magadban.

– Nem magamban vagyok biztos, hanem a kis drágaságomban, ahogy fogalmaztál – forgatta kihívóan a kis tégelyt az ujjai között a családfő.

– Azért ez így nem korrekt. Azt sem tudom, mire való ez a vacak kis lötty, téged pedig alaposan kioktathatott az a makettboltos eladó.

– Ezen ne múljon, szívesen továbbadom, amit a derék eladótól hallottam ma délután – ajánlotta fel Károly, és örömmel látta, hogy a felesége végre elmosolyodik.

Egészen furcsa helyzet állt elő az Almási–ház konyhájában. A családfő egy régi, üres képkerettel a kezében élénken magyarázott valamit a feleségének, aki tátott szájjal hallgatta. Gyakorlatilag gyorstalpaló oktatást tartott, s ennek során nagyban támaszkodott azokra az ismeretekre, amelyekre a nap folyamán a hobbibolt eladójától tett szert.

– Mit csinál egy igényes makettező, amikor elkészül egy repülőgéppel? – tette fel a kérdést Almási Károly, majd gyorsan meg is válaszolta: – Készít neki egy alapzatot. A repülőtér alapja pedig a beton, én ezt most gipszből fogom imitálni, ebbe a régi képkeretbe foglalva.

Azzal lehelyezte a konyhaasztalra a képkeretet, amely már nem tartalmazott sem üveget, sem fotográfiát, egyedül a farost lap képezte a tartalmát.

– Nem indítasz egy kicsit messziről? – aggodalmaskodott Julika. – Arról volt szó, hogy ennek a motorolaj–imitáló löttynek a hatékonyságát fogod bemutatni.

– Édes szívem, hát pont azt csinálom! – bizonygatta a családfő, miközben egy üres tejfölös pitliben vizet kevert a gipszhez. – Tudod, az álló repülőgép alatt sokféle szennyeződés kerülhet a betonra, ilyen például a motorolaj. Te azt állítottad, hogy az otthonunkban fellelhető anyagokkal is létrehozható ez a hatás, teljesen fölösleges volt megvásárolnom ezt a kis tégelynyi csudaságot. Én pedig szeretném bebizonyítani, hogy ez a csudaság megérte az árát.

– Na jó, de ehhez miért kell egy komplett kifutópályát kiöntened gipszből?

– Ha azt gondolod, hogy ez a hússzor húszas képkeret egy kifutópálya lesz, akkor nem vagy tisztában a méretarányokkal – pirított rá a nejére Károly. – Különben is, hol próbáljuk ki a különböző anyagok hatásait? A konyhapulton? Vagy az étkezőasztal felületén?

Julika nem akadékoskodott tovább. Türelmesen megvárta, amíg a férje végez az alap kiöntésével, utána pedig azt is, amíg a gipsz megköt, közben pedig beszerezte a kontrollanyagokat. Lement a garázsba igazi motorolajért, a konyhában pedig előkészített némi étolajat is.

– A tepertőzsírt is hozhatod, ugyanis a korábbi felsorolásodban az is szerepelt, mint olcsó és itthon is rendelkezésre álló anyag – emlékeztette a nejét a családfő.

Csakhamar minden készen állt a kísérlethez. A megszilárdult gipszfelületen Julika egy–egy csöppnyit helyezett el a motorolajból, az étolajból és a megolvasztott zsírból. Ekkor lépett színre Károly. Teátrálisan lecsavarta a tégely kupakját, és egy ecset segítségével odahelyezte a felületre a negyedik foltot.

Egy darabig bámulták a repülőtér talajává avanzsált képkeretet, majd a háziasszony megszólalt:

– Nem igazán látok különbséget. Legfeljebb a színárnyalatok mások. De ezt némi barnás festékkel orvosolni lehetne, gondolom.

– Szívem, itt most csöppet sem a színárnyalatokon van a hangsúly, hanem a foltok állagán és tartósságán – magyarázta Károly. – Ugyanis amikor az ember makettet vagy diorámát készít, azt szeretné, ha az alkotása még hónapok, sőt évek múlva is úgy nézne ki, mintha igazi lenne.

Nem volt mit tenni, várni kellett. A családfő javaslatára magára hagyták a kísérleti terepet a konyhapulton, és elvonultak a hálószobába megnézni egy jó filmet. Majd két óra múltán visszatértek a konyhába, és még Károly is döbbenten nézte a végeredményt, nemhogy Julika.

– Nahát, ez egészen elképesztő! – csodálkozott el a háziasszony, és erre valóban megvolt minden oka. Az igazi motorolaj ronda, megfeketedett pacaként éktelenkedett a felületen. Az étolaj szétfolyt, és majdnem színtelen lett. De a legszánalmasabbnak a tepertőzsír bizonyult. Összecsomósodott, dermedt szennyeződés lett belőle a gipsz tetején.

Ezzel szemben a makettboltban vásárolt alkalmatosság méltó volt ahhoz, ami a neve. Hihetetlenül élethű gépolajfoltot imitált a repülőgép alatt.

– Ez valóban úgy fest, mint az igazi – örvendezett Károly, és diadalittasan megkérdezte a feleségét: – Ugye, hogy megérte megvenni? És nézd csak meg, mennyi hiányzik a tégelyből! Mondtam, hogy nem is fogom tudni elhasználni.