Karácsonykor Almási Károlyt és az unokáját, Bencét legfőképpen a dolgozószobában lehetett megtalálni. Elmélyülten dolgoztak egy aprócska makett összeállításán. Bár igaz, hogy a dolog nem indult zökkenőmentesen, mert amikor az első éles szerszám előkerült, a kisfiú riadtan szólalt meg:
– Ajjaj, ebből még baj lesz!
– Mire célzol? – kérdezte a nagyapja.
– Anya mindig azt mondja, hogy kés, villa, olló nem gyerek kezébe való – ismertette a szülői intelmet Bence.
– No, akkor nincs itt semmi gond – nyugtázta a családfő. – Ha jól értem, anyukád egy szóval sem említette az oldalcsípőfogót. Márpedig mi most azzal fogunk dolgozni. De ne aggódj, először mindent pontosan megmutatok.
Úgy is lett, a nagypapa megmutatta, hogyan kell az öntőkeretről levágni a különböző alkatrészeket, a kis unoka pedig utánacsinálta, mégpedig kifejezetten ügyesen.
– Ez igen! – ismerte el Károly. – Úgy látom, te született makettező vagy! Most pedig reszeljük le a sorját…
Kicsivel később nagyapa és unokája egyszerre nevettek föl. Mégpedig azon, hogy hajszálra azonos módon ragadták meg a munkadarabokat, és teljesen azonos ritmusban kezdték el a reszelő használatát.
– Ez vicces – kacagott a kis Bence.
– Ezt hívják szinkronitásnak – jegyezte meg Károly. – Le sem tagadhatnád, hogy az én unokám vagy!
Később a családfő némi történelmi és műszaki háttérinformációt is megosztott a kisfiúval:
– Ez a T–34-es tank a második világháború egyik legsikeresebb harckocsitípusának mondható. Az elismertségéhez az is hozzájárult, hogy a mérnökök számos előnyös műszaki megoldással rukkoltak elő a tervezése során – magyarázta.
Elkövetkezett a ragasztás munkafázisa. Ennek során Almási Károly újra rácsodálkozott, hogy Bence milyen ügyesen bánik az eszközökkel. Elég volt neki egyszer megmutatni mindent, máris olyan precízen kezelte az aprócska ecsetet, hogy egy csepp ragasztó sem került rossz helyre.
– Te Bence! – szólalt meg a családfő. – Van egy olyan érzésem, hogy becsaptál engem.
– Miért mondod ezt, Papa?
– Te már nem először csinálod ezt, valld be. Máskülönben nem lehetnél ilyen ügyes. Biztos vagyok benne, hogy raktál már össze makettet.
A kisfiú elmosolyodott:
– Mikor csináltam volna ilyet? Hát tegnap még azt sem tudtam, mi az, hogy makett!
– Akkor viszont őstehetség vagy – jelentette ki Almási Károly, majd miután elmagyarázta eme fogalom jelentését az unokájának, hozzátette: – Nagyon örülök, hogy ilyen remek segédet választottam magam mellé.
Hamarosan Julika nyitott be a dolgozószobába:
– Tudjatok róla, hogy hamarosan ebédelünk.
A senior makettező riadtan kapta fel a fejét:
– Szívem, nem lehetne egy kicsit eltolni az időpontot?
– Hát ezt meg hogy képzeled? – háborgott Julika, aki mindig is nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a karácsonyi ebédnél hiánytalanul üljön az asztalnál az egész család. De aztán vetett egy pillantást az ügybuzgó unokájára, aki nagy lelkesedésében a nyelvét is kidugta, és megenyhülve azt kérdezte:
– Mennyi az a kicsi?
– Csak tíz perc! – kérlelte a családfő. – Addigra végzünk az alapozó festéssel, annak úgyis száradnia kell, és közben kényelmesen meg tudunk ebédelni veletek.
– Hát legyen, kaptok tíz percet – bólintott a háziasszony, de aztán szigorúan hozzátette: – De egy másodperccel sem többet!
A kéttagú makettes csapat tartotta a szintidőt, úgyhogy tíz perccel később már mindketten a csodásan megterített asztal mellett ültek.
– Nekem eddig ez a legszebb karácsonyom – jelentette ki a kis Bence, mire a nagyapja tekintete kissé fátyolos lett. Boldogan húzta magához az unokáját, és miközben egy puszit nyomott a buksijára, halkan odasúgta:
– Tudd meg, hogy nekem is.
