Másnap reggel folytatódott a konyhabútor összeszerelése az Almási–házban. Immár elkelt Ákos segítsége, mert néhány művelet négy kezet igényelt. A házigazda szorgosan az öccse keze alá dolgozott, és csak egyszer kért némi szünetet, amikor is félrevonult, hogy lebonyolítson egy titokzatos telefonhívást.
Végül a hívás csöppet sem bizonyult olyan titokzatosnak, mint ahogy azt Gergő a csavarhúzó tekergetése közben gondolta.
– Beszéltem a magánnyomozóval – újságolta Ákos. – Előzetesen annyit mondott, hogy nem reménytelen az ügy, de azért még veled is váltana pár szót.
– Velem? – csodálkozott el Gergő.
– Végül is te leszel a megbízó – kacsintott a testvérére Ákos. – Nyilván szüksége lesz néhány adatra.
A két fivér tehát az ebédszünet után kivonult a teraszra levegőzni, és közben Gergő visszahívta a magánnyomozót.
A szakember bemutatkozott, majd rögtön alátámasztotta Ákos korábbi tippjét:
– Szükségem lesz néhány adatra. Úgymint a felesége lakcímére és személyi azonosítójára, valamint…
– Mi az a személyi azonosító? – vágott közbe Gergő.
– Régebbi neve: személyi szám.
– De hát az titkos adat, nem?
– Korántsem. A kedves felesége lakcímkártyáján is szerepel.
– Nem úgy értettem, hanem hogy ez az adat bizalmas jellegű, és így…
– Szeretné, ha megtalálnám a célszemélyt, uram?
– Naná, hogy szeretném! Csak hát…
– Akkor az efféle dolgokat bízza csak rám. Majd én tudom, hogy melyik adattal mit kezdjek. Ha érti, mire gondolok.
– Persze, persze, semmi probléma, hamarosan továbbítom önnek az összes adatot, ami csak a rendelkezésünkre áll.
– Főleg a célszemély esetében lesz ez fontos.
– Mármint a feleségem vér szerinti apjára céloz?
– Őt kell megtalálnom, nem igaz? Legalábbis engem Almási doktor így tájékoztatott nemrégiben.
– Pontosan – bólogatott hevesen Gergő, de aztán kicsit el is szégyellte magát. Elvégre egy telefonhívás esetében nincs sok jelentősége a bólogatásnak. De hát, mi tagadás, zavarban volt, és úgy érezte, eddig csupa ostobaságot kérdezett. Vajon mit gondolhat róla most ez a karakán fickó?
De akárhogy is, pár dolgot még tisztázni akart, így hát folytatta a faggatózást:
– Azt meg tudja mondani, hogy mikorra számíthatok valamilyen eredményre?
– Az sok mindentől függ, nem szeretnék előzetes jóslásokba bocsátkozni. Főleg, amíg nem vagyok birtokában a szükséges adatoknak.
– Végzett már hasonló munkát?
– Mármint?
– Hát, rég eltűnt személyek felkutatását…
– Most viccel velem, uram? Ez a szakterületem.
– Ja, igen, persze… Csak azért kérdeztem, mert akkor így van némi összehasonlítási alapja, hogy átlagosan mennyi időt szokott igénybe venni egy ilyen ügy…
– Ez esetben az átlagszámításnak nincs érdemi haszna. Minden ügy más és más. És mint említettem, a jóslás nem az én asztalom. De ha úgy teszi fel a kérdést, hogy a nyomozás időtartama egyenes arányban áll–e a honoráriumommal, akkor biztosíthatom, hogy Almási doktorral már megállapodtam az ügynek ezen részét illetően.
Amikor véget ért a beszélgetés, Gergő savanyú arccal adta vissza a bátyjának a telefont:
– Szerintem ez a fickó most meg van róla győződve, hogy én egy komplett dilinyós vagyok. Legalábbis nehezen tudja elhinni, hogy ugyanazok a szüleim, mint a szerfölött okos és értelmes Almási doktornak.
– Ugyan már! – vágta hátba a fivérét nevetve Ákos. – Szerinted mások nem szoktak zavarban lenni, amikor életükben először hívnak fel egy magánnyomozót? Hát dehogynem! Különben is, mit számít, hogy mit gondol rólad? A lényeg az eredmény! És hidd el nekem, ez a fickó nagyon érti a dolgát.
– Azt elhiszem, hogy érti a dolgát – bólogatott Gergő, majd erről a mozdulatról eszébe jutott valami, és olyan vörös lett az arca, mint a főtt rák. Elmesélte a bátyjának, miért öntötte el a szégyen pírja, még most, öt perccel a telefonbeszélgetés után is, de Ákos nem osztozott az aggodalmaiban, sőt. Nincs rá jobb kifejezés, Almási doktor olyan harsányan nyerített fel, hogy még Magdi is kidugta a fejét a teraszra, hogy mi ez a nagy vidámság.
– Ákos csúfol – panaszolta Gergő, nagyjából egy óvodás kisfiú modorában, és Magdinak már ettől is nevethetnékje támadt, hát még akkor, amikor a férje belekezdett az elbeszélésbe:
– Képzeld, szívem, a mi Gergőnknek az a bánata, hogy bólogatott a telefonhívás alatt, amíg a magánnyomozóval beszélt. Érted ezt? Szégyelli magát, mert szerinte egy telefonhívás közben bólogatni butaság, hiszen a másik fél úgysem látja. De mivel a másik fél tényleg nem látja, ezért ez a körülmény csöppet sem izgatja a magánnyomozót, elvégre nem is tud róla. Ez a körülmény egyedül Gergőt bosszantja, csak még azt nem lehet egészen pontosan tudni, hogy miért.
Most már nemcsak az Almási házaspár hahotázott, hanem végre velük nevetett Gergő is, de aztán tettetett rosszallással azt mondta:
– Igazán szépen bántok egy mesteremberrel, mondhatom. Biztosan a parkettást is jól kinevettétek annak idején, azért púposodott fel a laminált padló a vendégszobátokban. Csak nehogy én is elkövessek valami turpisságot bosszúból a konyhabútor környékén!
– Ne merészeld! – incselkedett vele Magdi. – Máskülönben igen hamar megtudhatod, milyen az, amikor én veszem a kezembe a dolgokat. Akkor fogsz csak szaporán bólogatni, mester úr!
– Na jó, eleget viháncoltunk, most már fordítsuk komolyra a szót – javasolta Ákos. – Hátra van még egy fontos momentum, fel kellene hívnod a feleségedet, már csak az adatok miatt is – hívta fel az öccse figyelmét. – Minél hamarabb el kellene juttatni a magánnyomozóhoz, hogy megkezdhesse a munkát.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet volna ezt az egészet telefonon megbeszélni Annával – vakargatta a fejét Gergő. – Mostanában még olyankor is nézeteltérésünk támad, ha szemtől szemben tárgyalunk.
– Igazad lehet – ismerte el Magdi. – Jobb az ilyesmit személyesen intézni.
– Holnap úgyis végzek a konyhabútor összeállításával, úgyhogy kora délután hazautazom – magyarázta Gergő. – Egyből Anna elé fogom tárni a fejleményeket, és elkérem tőle a szükséges adatokat. Ez az egy nap ide vagy oda már igazán nem számít a nyomozásra nézvést.
Ami azt illeti, a középső Almási fiú ebben alaposan tévedett. Ő ugyanis kizárólag azzal az eshetőséggel számolt, hogy a felesége rögtön rá fog bólintani a dologra, sőt titokban még arról is álmodozott, hogy Anna boldogan a vállára omlik majd. Így hát teljességgel felkészületlenül érte, hogy másnap délután a felesége szinte kiborult a történtek hallatán:
– Jól hallottam? Magánnyomozót fogadtál?
– Azt hittem, örülni fogsz…
– Már miért kéne ennek örülnöm? Van fogalmad, milyen drága mulatság az ilyesmi?
– Az anyagiakkal igazán ne törődj, mert…
– Arról nem is beszélve, hogy kicsit sem szeretném, ha az apám nem velem találkozna először, hanem egy detektívvel, vagy tudom is én, miféle furcsa mukival. Mit fog akkor gondolni rólam, hogy ennyi év után egy nyomozót küldök rá?
Gergő nagyot sóhajtott:
– Meglehetősen furcsa elképzeléseid vannak erről a dologról. Nem azt a megbízást adtam az illetőnek, hogy üljön le tárgyalni helyetted az apáddal, hanem hogy derítse ki, hol tartózkodik jelenleg. Honnan veszed, hogy ez személyes találkozással, pláne kedélyes csevegéssel fog járni? Szó sincs ilyesmiről!
– Egyáltalán hogy néz ki ez az ember?
– Mármint a magánnyomozó? Fogalmam sincs, nem találkoztam vele. Csak telefonon beszéltünk.
– Hát ez egyre cifrább lesz! – kiáltott fel Anna.
