Ezenközben a hálószobában is szokatlan beszélgetés folyt, mégpedig az ifjabbik Almási házaspár tagjai között.
– Próbálj egy kicsit megnyugodni – biztatta a férj a feleséget, aki már nem sírt, de megint csak az ablaknál állt, és üres tekintettel bámult kifelé, az udvarra.
– Biztosan nehéz ezt elképzelni, de még soha életemben nem voltam ilyen nyugodt – mondta fakó hangon Anna.
– Akkor jó – bólintott Gergő, jelentősen félreértve a helyzetet. – Akkor talán menjünk ki a nappaliba, elvégre vendégeink vannak.
– Vendégeink – csapott le a szóra Anna. – Ez jó. Itt vannak a te szüleid, meg a vendégeink, akik nekem nem a szüleim.
– Jaj, nem így értettem! Tudod, hogy nem így értettem! – bizonygatta riadtan az Almási fiú, és csak még jobban megrémült, amikor a felesége elfordult az ablaktól. Úgy érezte, ilyennek még sohasem látta a lányt. Arca hamuszínű volt, a tekintete pedig olyan ijesztően üres, hogy nem is bírta sokáig nézni, inkább lesütötte a szemét.
– Hidd el, tudom, mit érezhetsz most – próbálkozott erőtlen hangon, de Anna hamar letorkolta:
– Csakugyan? Tényleg tudod, hogy milyen érzés ez? Talán neked is azt mondták egyszer a szüleid, hogy ők nem is a szüleid?
– Nem így értettem, de hát…
– Nem így értetted, elhiszem. Nem érthetted sehogy. Mert nem is értheted!
– Rendben, aláírom, nem érthetem, de nagyon kérlek…
Anna arca most fakóból hirtelen haragos vörösre váltott, és csakhamar el is árulta, hogy miért:
– Tudod, mi jutott most eszembe? Talán tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdett érdekelni a családfám. Próbáltam összeírni a felmenőim nevét egy kockás füzetlapra. Talán még most is megvan az a papír az emlékeim között… Találd ki, mit csinált apám, amikor odatelepedtem az asztalhoz, és elkezdtem faggatni!
– Mit csinált?
– Elkezdte diktálni a neveket! Érted? A neveket! De egészen a dédszüleiig ám! Még a család felvidéki ágára is kitért, a Kassa környéki rokonokra. Annyira komolyan vette az egészet, hogy még az asszonyok lánykori neveit is lediktálta.
– De hát mit tehetett volna? – tárta szét a kezét Gergő.
– Hogy mit? Még kérdezed?
– Már úgy értem, mi mást tehetett volna, ha nem akarta elárulni neked az igazat? – helyesbített gyorsan az Almási fiú.
– Szerinted ez nem lett volna kiváló végszó ahhoz, hogy végre elmesélje az igazságot? Mit játszotta meg magát? Mit hadovált nekem mindenféle Kassa környéki rokonokról, akikhez az égadta világon semmi közöm nincs?
– Lehet, hogy jobb lenne mindezt tőle megkérdezni, személyesen – javasolta Gergő.
– Egyelőre úgy érzem, látni sem bírom őket.
– Pedig hidd el, sokkal egyszerűbb lenne hozzájuk fordulni a válaszokért, mint magadban találgatni. Még az is lehet, hogy olyasmit mesélnének neked, amitől egy kicsit megnyugodnál, és más színben látnád a dolgokat.
– Jaj, miért akarsz te mindig, mindenáron más színben feltüntetni mindent? Annyira unom már ezt!
– Én csak azt szeretném, hogy az az egy szín, amit mostanság egyedül látni vagy képes, ne a fekete legyen – szólt csöndesen az Almási fiú.
– Eszem azt a költői lelkedet. Vagy inkább festőit? – gúnyolódott Anna, aztán hirtelen a földre vetette magát.
Gergő először meg is ijedt, hogy talán valamiféle sírógörcs kerítette hatalmába a feleségét, de szerencsére kiderült, hogy egész másról van szó. Anna csakhamar furcsa dobozokat húzott elő a franciaágy alól, és vadul elkezdett bennük kutatni.
– Most mit keresel? – kíváncsiskodott Gergő.
– Azt a papírlapot. A nem létező családfámmal – felelte Anna. – Igazad van, a legegyszerűbb lesz az apám orra alá nyomni, és megkérdezni, hogy mire volt jó ez az egész.
Gergő lassan odament az ágyhoz, leült rá, és megfogta a felesége kezét. Aztán felhúzta maga mellé Annát, és miközben átölelte a vállát, csöndesen megkérdezte:
– Biztos, hogy szükség van arra a papírlapra? Szerinted apukád nem emlékszik rá anélkül is, hogy az orra alá nyomnád? Mégis, mit vársz egy ilyen teátrális jelenettől? Mi értelme lenne fokozni a feszültséget? Tényleg bántani akarod őket? Szerinted nem érzik most ők is éppen elég cudarul magukat?
Aztán elhallgatott. Egyrészt azért, mert úgy érezte, túl sok ennyi kérdés, még akkor is, ha voltaképpen egyikre sem vár választ az ember. Másrészt pedig Anna újra elkezdett pityeregni, és ezzel végképp eldőlt, hogy a további diskurzus amúgy is egyoldalú lenne.
Ekkor óvatos kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
– Mindjárt megyünk! – kiáltott oda Gergő, meg sem várva, hogy kiderüljön, ki türelmetlenkedik odakint. De aztán kiderült.
– Minden rendben? – kérdezte félénken Julika.
Talán ő maga is érezte, hogy igen suta volt ez a kérdés, így hát gyorsan vissza is vonult anélkül, hogy megvárta volna a választ. No persze, arra várhatott volna. Gergő épp azon morfondírozott odabenn, ugyan mit lehet egy ilyen kérdésre jelen helyzetben válaszolni? Ám ebben a pillanatban eszébe jutott valami, és szinte felvidámodott.
– Szívem – szólt csöndesen –, próbáld meg a dolog jó oldalát nézni.
– Jaj, hagyj már békén ezzel az Almási–féle bugyuta szófordulattal! – csattant fel a neje. – Miféle jó oldala lehet ennek a dolognak?
Gergő csöppet sem veszített magabiztosságából:
– Például az, hogy most már bátran tervezhetünk gyereket, amennyit csak akarunk – felelte. – Hiszen kiderült, hogy nincs semmiféle genetikai akadály, nincs semmiféle átok. Nem kell többé ilyesmiktől félned.
Anna egyelőre kicsit sem osztozott férje optimizmusában:
– Hát, ha ez nem átok, akkor semmi sem az – motyogta maga elé meredve. – Különben is, honnan tudhatom, hogy mi történt az igazi családomban, a vér szerinti felmenőimmel? Még az is meglehet, hogy sokkal súlyosabban terhelt a genetikájuk, mint a miénk. Akarom mondani: az övék… vagy ki tudja már, hogy kivel vagyok?
És újra csak elkezdett sírni.
– Egy biztos: velem vagy, és én veled vagyok. Ebben nincs és nem is lehet semmiféle változás – jelentette ki magabiztosan Gergő, pedig közben az optimizmusa egy pillanat alatt tovaszállt.
Vajon meddig tart ez még? – töprengett magában. Nem értette, miért sújtja újra egy ilyen csapás, és leginkább most saját magát tartotta elátkozottnak. Létezne, hogy a felesége ezek után a vér szerinti rokonainak felkutatásába fog kezdeni, hogy kiderítse, miféle genetikai örökséget cipel valójában, és újabb ürügyet találhasson a gyerekvállalás elutasítására?
