Ákos a száját is eltátotta, pedig még az ebédjük első fogását sem vitte ki a pincér.
– Hogy micsoda? – kérdezte döbbenten, miután meg bírt szólalni.
– Úgy bizony, jól hallottad – bólogatott mosolyogva Tibor. – Beleszerettem a felperes ügyvédjébe.
Aztán hosszadalmas leírást adott az illető hölgy tündöklő szépségéről, különös tekintettel az elbűvölően bájos mosolyára és a selymes, szőke hajára.
Ákos most már csuklani kezdett.
– Honnan tudod, hogy selymes a haja? Csak nem mentél oda a tárgyalás kellős közepén megsimogatni a fejét?
– Jaj, ne köss már bele mindenbe – nevetett fel az ügyvéd. – Szerintem messziről is látszik, ha valakinek selymes a haja, nem pedig töredezett és fésületlen. Egyébiránt rendkívül érdekes elképzeléseid vannak egy tárgyalásról. Még hogy odamentem és megsimogattam a fejét? – kacarászott Tibor, mint valami kamaszfiú, de azért az is látszott rajta, hogy egy pillanatra elképzelte magában a barátja által lefestett jelenetet.
– Már meg ne haragudj, öregem, de csak abból tudok kiindulni, amit elmesélsz – mentegetőzött Ákos. – Nem nekem vannak érdekes elképzeléseim a tárgyalásról, hanem te írod le rendkívül furcsának az egészet. Az ember szinte látja maga előtt, ahogy mindenki boldogan mosolyog a becsületsértési ügy kivesézésének közepette, különös tekintettel a szőke ügyvédnőre, akihez te a tárgyalás egy pontján odasétálsz, és barátságod, valamint jóhiszeműséged jeleként atyaian megsimogatod a fejét. Tiszta idill, az ember el sem hinné, hogy az ítélethirdetés után nem hahotázva és egymásba karolva távoznak a felek a bíróság épületéből.
Tibor most előrehajolt, és mélyen a barátja szemébe nézett:
– Nem tudod elvenni a kedvem ezzel a kötözködéssel – közölte szuggesztíven. – Szerelmes lettem első látásra, pedig mind ez idáig nem is hittem benne, hogy létezhet ilyesmi.
Ákos összevonta a szemöldökét:
– Érdekes, pedig nekem úgy rémlik, hogy annak idején Maricával kapcsolatban is…
– Jaj, kit érdekel már Marica? – vágott közbe Tibor, és akkorát legyintett, hogy kis híján kiverte a levesestányért az időközben megérkező pincér kezéből.
– Pedig engem érdekelne, hogy Marica mit szólt ehhez az egészhez – dünnyögte Ákos.
– Mit szólhatott volna? – hüledezett Tibor. – Szerinted őt beavattam ebbe a dologba? Tényleg furcsa elképzeléseid vannak egy tárgyalásról. Még soha nem fordult elő, hogy az ügyfelemnek az érzelmi életemről tartsak előadást a tárgyalás kellős közepén.
Ákos elgondolkodva kanalazta a levesét. Egyelőre nem tudta magában hova tenni a barátja viselkedését. Tényleg szerelembe esett volna? Vagy ez most valamiféle dacos, tudat alatti kompenzáció a Maricával történt szakítása folyományaként? Mindenesetre megállapította, hogy ilyen szertelennek és kiszámíthatatlannak még sohasem látta Tibort, és nem voltak jó érzései ezzel kapcsolatban. Azt azonban készséggel elismerte:
– Igazad volt, barátom. Kétesélyesnek írtam le a dolgok kimenetelét előzetesen, és nem számoltam azzal, hogy újra szerelembe eshetsz, ráadásul egy tárgyalás kellős közepén. Bár azért azt javaslom, egyelőre ne a szerelem szót alkalmazzuk az érzéseidre.
Talán nincs is másik mondat, amellyel jobban ki lehetett volna hozni a sodrából az ügyvédet. Villámokat szórt a szeme, miközben elszántan hadarta:
– Lehet, hogy a szenvedélybetegségekhez vagy a pánikbetegségekhez nagyon jól értesz, de a szerelemhez még csak nem is konyítasz, barátocskám. Hadd tudjam már én jobban, hogy milyen fokú érzelmek lobognak bennem!
Ákos nem kívánta többé a barátjában lobogó érzelmeket csillapítani, de azt azért megjegyezte magában, hogy Tibor állapota jelenleg sokkal közelebb áll egy szenvedélybetegéhez, mint egy szerelmes emberéhez, és csak azon imádkozott, nehogy pánik legyen ennek az egésznek a vége.
Igyekezett mihamarabb összehozni egy alkalmat, amikor nyugodt körülmények között lehetnek négyszemközt Tiborral. Szerencsére néhány napon belül kínálkozott egy ilyen lehetőség az ügyvéd lakásán. Tibor először csodálkozott, mert Ákos nem engedte neki, hogy kinyisson egy üveg bort, ráadásul ehhez titokzatos magyarázatot fűzött:
– Szeretném, ha elvégeznénk egy relaxációs gyakorlatot, és ahhoz bizony tiszta fej szükségeltetik.
– Relaxációs gyakorlatot? – kérdezett vissza az ügyvéd. – De hát én csöppet sem vagyok ideges!
– Ez örvendetes – bólintott a pszichológus. – Akkor talán essünk is túl rajta, hidd el, nem fogod megbánni.
Tibor hitte is meg nem is barátja szavait, de aztán arra gondolt, hogy ha csak azután nyithatja ki azt a borospalackot, miután végeztek a relaxációs gyakorlattal, akkor essenek túl rajta minél hamarabb.
– Rendben – hagyta jóvá belenyugvóan –, mondd meg, mit kell tennem.
– Helyezkedj el azon a pamlagon – utasította Ákos a fotelben ülve. – Feküdj hanyatt, és csukd be a szemedet.
Tibor engedelmesen leheveredett, majd így szólt:
– Készen vagyok, mondhatod tovább.
– Arra kérlek, mostantól ne beszélj, csakis arra figyelj, amit én mondok.
Azzal Ákos belekezdett, hogy képzeletben elvigye barátját egy olyan helyszínre, amelyet jól ismert:
– Képzeld azt, hogy belépsz a tárgyalóterembe, de nem mint ügyvéd, hanem mint egy érdeklődő állampolgár. Hamarosan kezdődik egy politikus és egy újságírónő becsületsértési pere. Te helyet foglalsz a hallgatóság soraiban, és figyelsz. Arra kérlek, a lehető legpontosabban képzelj magad elé mindent, amit csak tudsz. Érezd a tárgyalóterem szagát, halld a halk zsibongást, a papírlapok susogását, a bíró szavait. Idézd magad elé az újságírónő arcát, akit Maricának hívnak. Idézd magad elé az ellenfele ügyvédjének arcát, a szőke ügyvédnőét. És most idézd magad elé Marica ügyvédjét, aki te magad vagy, és most kívülről figyeled magadat. Remek lehetőség ez, nem sokszor adódik ilyesmi egy ember életében. Figyelj meg jól mindent, a szavakat, a gesztusokat, a mimikát, egyszóval mindent, amit csak magad elé tudsz képzelni…
Még hosszú–hosszú percekig tartott a relaxációs gyakorlat, és amikor véget ért, Ákos olyasféle izgalmat érzett, mint amikor annak idején vizsgázott az egyetemen. Vajon milyen hatással volt a barátjára ez a váratlan „beavatkozás”? Egyáltalán volt–e valamilyen hatása?
Csakhamar kiderült, hogy valamiféle hatást egészen biztosan gyakorolt Tiborra, mert az ügyvéd hosszan, némán nézett maga elé, és egyelőre nem sietett kinyitni a borospalackot. Aztán felállt, a bárszekrény felé indult, és csak nagy sokára szólalt meg:
– Nagy varázsló maga, Almási doktor.
Ákos megkönnyebbült. Érezte a hangsúlyból, hogy a barátja nem neheztel rá, és talán éppen azt a hatást érte el nála, amit szeretett volna.
– Jobb lett volna, ha hamarabb veszel rá erre a hókuszpókuszra – folytatta Tibor. – Egészen döbbenetes dolgokkal szembesítettél. Most jöttem csak rá, hogy nem vagyok szerelmes sem Maricába, sem a szőke ügyvédnőbe. Talán a szerelembe magába voltam szerelmes. Görcsösen vágytam rá, hogy nekem is legyen valakim, tartozzak valakihez, engem is szeressen valaki. Sőt, talán leginkább Marica előtt akartam bizonyítani, hogy engem is lehet szeretni. De tudod, mit mondok neked, öregem? Bizonyos pontokon egészen ijesztő volt magamat kívülről látni. Néha kibírhatatlanul ostobán viselkedtem, és felemás érzés ilyesmivel szembesülni. Kicsit szégyelli magát az ember, leginkább saját maga előtt, de egyúttal meg is könnyebbül, mert látja, hogy rossz irányba indult el, és tudja, hogy vissza kell fordulnia arról az útról. Azt hiszem, én most megtettem. Mostantól kezdve teljesen világos lesz számomra, hogy Marica csakis a védencem, nem több. A szőke ügyvédnő pedig az ellenfelünk ügyvédje, nem több.
Ákos is hallgatott egy darabig, de aztán így szólt:
– Azt hiszem, most már igazán megérdemeljük mindketten, hogy kinyisd végre azt az üveg jóféle borocskát, barátom.
:O