Miután késő este nyugovóra tértek, Oleszjában újra csak feltörtek a régi emlékek, s ezzel együtt a sírás is. Vagy legalábbis a párnába fojtott pityergés. És Dariosznak fogalma sem volt, mit csináljon. Már a földi életében is a síró nők láttán tudta a legkevésbé, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel.
Végül, hosszas tipródás után úgy döntött, nem tesz és nem is szól semmit. Ez hamarosan jó döntésnek bizonyult, mert a lány volt az, aki elkezdett szabadkozni:
– Ne haragudj, hogy elrontom az esti hangulatot, ráadásul pont ma, amikor…
Dariosz nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. Ráhajolt, átkarolta, és szelíd szavakkal igyekezett megnyugtatni:
– Semmi okod a mentegetőzésre. Elvesztettél valakit, aki fontos volt neked. Természetes, hogy az ember emlékezetében ilyenkor még a kellemes dolgok is elhalványulnak, legyenek bármilyen frissek is.
– Csakhogy ezzel megbántalak téged, úgy érzem. Pedig hidd el, reggel még olyan boldog voltam, mint még soha Evilágon.
– Látod, nekem ez az utóbbi mondat éppen elég – bizonygatta az ausztrál. – És nem bánt semmilyen tetted és egyetlen szavad sem.
Oleszja még szipogott egy sort, aztán megkérdezte:
– Szerinted tényleg el vagyunk átkozva, hogy pont ma…?
– Nem hinném – ült fel az ágyon elgondolkodva Dariosz. – Vagy ha mégis, hát majd teszek róla, hogy sürgősen leszálljon rólunk ez az átok. Ne feledd, hogy jóban vagyok az egy igaz Istennel, majd intézkedem nála – tette hozzá hamiskásan felhúzva a szemöldökét, és erre Oleszja arcán végre megjelent valami mosolyféle.
Most hosszasan hallgattak a gondolataikba mélyedve, aztán újra Dariosz szólalt meg:
– Emlékszem, annak idején nem hittem el apám halálhírét. Nem fogadtam el a tényt egészen addig, amíg a saját szememmel nem láttam őt holtan.
– Értékelem, hogy vigasztalni akarsz – mondta nagy sokára a lány –, de én megbízom Szubotáj szavában. Ha ő azt mondja, hogy látta Maximot holtan, akkor az úgy is van.
– Engem akkor sem hagy nyugodni valami – erősködött Dariosz. – Persze Szubotáj szavában én sem kételkedem. Látott valamit, amit Maxim élettelen testének vélt, amely valami furcsa, halványkék folyadékban lebegett. Ráadásul pont az alatt a berendezés alatt, amelyik egyébként az ő tatár pilótatársának a holttestét tartalmazta, csakhogy arról később kiderült, hogy csupán valamiféle preparátum, jól mondom?
– Mire akarsz kilyukadni?
– Mi van akkor, ha Maxim teste is csak valami preparátum?
– Ennek nincs semmi értelme – csóválta meg a fejét lemondóan Oleszja.
– Ezt gondolod most.
– Mi mást gondolhatnék, mint hogy ennek semmi értelme?
– Na jó, de most akkor képzeletben vidd vissza magad arra a napra, amikor felébredtetek a hibernációból a Zvezda fedélzetén. Láttad akkor annak a… Szubotájnak a…?
– Ögödej.
– …szóval Ögödejnek a holttestét?
– Láttam.
– És valódinak hitted?
– Persze.
– Mit szóltál volna abban a percben, ha valaki azt mondja neked, hogy csak egy preparátum? Nem azt mondtad volna akkor is, hogy ennek semmi értelme?
Oleszja elgondolkodott, aztán fáradtan és hálás tekintettel odabújt a férfihoz, és csak annyit szólt halkan:
– Szeretlek.
Dariosz felsóhajtott. Tudta, hogy ő még nem áll készen ennek a szónak a kimondására. Az meg, hogy sután azt felelje: „én is”, szóba sem jöhetett. Mi maradt hát megoldásként? A teljes őszinteség:
– Én még nem tudom, hogy igazából mit érzek irántad. Túl korai lenne bármit is határozottan kinyilatkoztatnom. De azt biztosan tudom, mivel napról napra tapasztalom, hogy minden egyes perc kínszenvedés, ami a társaságod nélkül telik el, mert mindig csak körülötted forognak a gondolataim. Egyre jobban hiányzol, ha nem vagy velem, és lassan természetesnek fogom fel, hogy mi egymáshoz tartozunk. Ami egy kicsit ijesztő is egyúttal…
– Ijesztő? – hökkent meg Oleszja.
Magyarázat helyett az ausztrál odafordult a lányhoz, mélyen a szemébe nézett, és megkérdezte:
– Ugye, te nem vagy egy ellenséges uralkodóház kéme vagy ügynöke?
Oleszja felszabadultan elnevette magát:
– Nem tudok róla, de ha az vagyok, akkor nagyon ügyesen titkolom.
– Hát ez az! – mosolyodott el Dariosz. – Az ellenséges uralkodóházak ügynökei nagyon ügyesen szokták titkolni, hogy ők egy ellenséges uralkodóház ügynökei. Ugyanis pont ez a feladatuk.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem értettél meg maradéktalanul. Ha én egy ellenséges uralkodóház ügynöke vagyok, akkor egyúttal minden kétséget kizáróan én vagyok Evilág legprofibb titkosügynöke, tudniillik még saját magam elől is képes voltam eltitkolni, hogy egy ellenséges uralkodóház ügynöke vagyok.
Immár nem terült rá a beszélgetésükre Maxim halálhírének árnyéka. Olyannyira nem, hogy ez már egy teljesen szabályos szerelmi évődés volt. Még akkor is, amikor Oleszja előállt egy kéréssel:
– Szeretném, ha húznánk egy képzeletbeli strigulát.
– Aztán mire fel?
– Hát csak arra fel, hogy most nem én voltam az, aki Sztavrila szellemét megidézte. Még ha áttételesen is.
– Elismerem, igazad van – bólintott Dariosz. – Csakhogy van valami, amit még nem tudsz. És ez a valami olyan messzire űzi közülünk Sztavrila szellemét, de még az ágyunk környékéről is, amilyen messzire csak lehet.
– Nocsak! Kíváncsivá tettél – könyökölt fel az önfeledt heverészés közben Oleszja.
Dariosz ledőlt mellé, a meztelen vállát cirógatta, majd egészen közel hajolva, lehunyt szemmel, mint valami szégyenlős kisfiú, érzelmesen odasúgta:
– Sokkal jobb volt veled ma reggel, mint vele bármikor.
Amint ezt kimondta, érezte, hogy a lány karjai körbefonják a nyakát, és aztán Oleszja meleg teste odasimult az övéhez, mintha soha nem is akarna elszakadni tőle. Az ajkaik forró, szenvedélyes csókban forrtak össze, és ez a csók a lány részéről jól érezhetően hatalmas adag hálát is közvetített, amitől Dariosz elbizonytalanodott.
Nem sokkal később, amikor hanyatt fekve simogatta a mellkasán elszenderedő lány haját, már kicsit sem értette, miért csinálta ezt az egészet. Miért kellett azt mondania, amit mondott?
Haragudott magára. Sőt, egyenesen dühös volt. Mégis, mire volt ez jó? Alig pár perccel korábban, amikor Oleszja kinyilvánította, hogy szereti őt, még igen határozottan bírt az őszinteség mezsgyéjén haladni, és csak olyanokat mondott a lánynak, amiket tényleg, tiszta szívéből úgy is érzett. Erre tessék! Most meg hazudott neki.
Nem. Egyáltalán nem volt jobb vele, mint a görög nővel. Ami annak idején közte és Sztavrila között történt, az eleve annyira csodálatos és földöntúli volt – szó szerint –, hogy az gyakorlatilag felülmúlhatatlan és utolérhetetlen.
De akkor miért kellett az ellenkezőjét mondania? Hiszen senki sem kényszerítette rá! Még csak kérdés sem hangzott el, vagy egy bágyadt, alig félreérthető, kósza utalás sem!
Na jó, ez csak egy kegyes hazugság volt. Ezzel próbálta nyugtatni magát Dariosz. Egy olyan jószándékú hazugság, ami a másiknak önbizalmat ad. Biztonságot és büszkeséget. Önbecsülést. Talán idővel nagyobb kezdeményezőkészséget is. Hiszen Oleszja majdhogynem annyira visszafogott és bátortalan, mintha még szűz lenne. Ki tudja, mi folyt abban a korban, ahonnan ez a lány átkerült Evilágba? Hát ott van a legjobb barátja, a tatár, az meg egyenesen aszexuális!
Ráadásul az sem hazugság, hogy a férfiak minden korban és minden világban örülnek annak, ha még nem sokan jártak előttük, és a partnerük jószerivel tapasztalatlan. Legalábbis a normálisabbja. Hát, Oleszja aztán tényleg nem sok férfival szeretkezhetett, és ez nagyon is tiszteletre méltó dolog, hovatovább imádnivaló ebben a gyönyörű, édes kis nőben…
Kit érdekel már Sztavrila? Eméssze el a bánat az összes emléket róla, hiszen mindegyikhez hazugság és mocsok tapad.
Nincs semmi baj. Később majd mindent lehet szépen alakítani. Egymáshoz csiszolódni, kitapasztalni a másik finomságait, és a most még gyönge próbálkozásokat közös nevezőre hozni.
Ezzel vigasztalta magát az egyre bágyadtabb kormányzó, aztán lassan ő is elaludt.
