A rádióműsor Almási Károly feltűnésével valóban vett egyfajta fordulatot. Hősünket kicsit sem zavarta a mikrofon, semmiféle elfogódottságot nem érzett akkor, amikor a hangmérnök intett, hogy „adás”. Ákos emiatt többször is kifejezte csodálatát:
– Nahát, apa, ezt egyszerűen el sem akarom hinni! Megszámlálni sem tudom, hány órányi tévés múlt van mögöttem, de még mindig berezelek, amikor kigyullad a piros lámpa. Te meg valami olyan természetességgel veszed tudomásul ezeket a dolgokat, hogy csak állok és nézek. Hogy csinálod ezt?
Almási Károly mindig elütötte a dicséretet valami közhellyel, de az tény, hogy egyre jobban beleélte magát a rádiózásba, és egy idő után már nem volt kétséges, hogy ez itt az ő műsora, nem pedig a fiáé.
Ákost egyszer megállította a műsorigazgató a folyosón:
– Azt tudják, hogy már egy ideje kinőtték a műsoridejüket?
Almási doktor hirtelen nem tudta, mit feleljen erre.
– Ez most jó hír, vagy tulajdonképpen egy burkolt ledorongolás? – kérdezett vissza szendén.
– Na jöjjön, ha már itt vagyunk, beszéljük meg ezt a dolgot – tárta szét a karjait amaz.
Bekövetkezett az, amit Ákos a legvadabb álmaiban sem gondolt volna. Ő és az édesapja külön műsort kaptak, egy–egy órát, de azzal a megkötéssel, hogy többé nem hívhatják meg ugyanazt a vendéget, nem utalhatnak a másikuk műsorára, egyáltalán semmilyen módon nem fedheti egymást a két produkció.
Ákos vegyes érzelmekkel tért haza minden adás után az otthonába. Örült minden sikernek, de közben egyre csak azt érezte, hogy a végső elszámolás már nem lehet messze, egyszer úgyis borulnia kell a dominónak.
Magdi persze hamar észrevette, hogy a férjét folyamatosan nyomasztja valami. Egyik este nem is bírta tovább, és szóvá tette:
– Ugye, hogy igazam lett? Bár csupán heti egy műsor, de te olyan nyúzott vagy tőle, mintha még aludni sem járnál haza a rádióból.
– Nem az az én bajom – ingatta a fejét Ákos, de rögtön ráébredt, hogy talán jobb lett volna, ha meg sem szólal, mert így Magdit is be kell avatnia a készülődő veszedelembe.
– Meg sem lepődsz? – kérdezte Ákos, miután elmesélte, mi nyomja a szívét.
– Már miért lepődnék meg? – kérdezett vissza Magdi. – Hosszú hónapokkal ezelőtt megmondtam neked, hogy ez lesz a vége. Számomra csak az volt a kérdés, hogy mikor durran ki ez a bizonyos lufi.
– Irigylem a sztoikus nyugalmadat – sóhajtott fel Ákos.
– Mindjárt te is nyugodtabb leszel, ha elmesélem neked, hogy mi lehet a megoldás…
– Nocsak – kapta fel a fejét Ákos. – Azt állítod, hogy tudod a megoldást? Kíváncsian hallgatlak.
– Le kell szoktatnod apukádat a könyvírásról – jelentette ki Magdi.
Mi tagadás, Ákos nem pont ilyen megoldásra számított, és ez pontosan tükröződött az arcán. De egyelőre nem szólt egy szót sem, mert tartott tőle, hogy esetleg megbántaná a feleségét egy csípős megjegyzéssel.
– Tudom, hogy elsőre ez nagyon meredeknek hangzik – ismerte el Magdi –, de ha logikusan végiggondolod, akkor szinte kézenfekvő megoldás.
Ákos most már nem bírta megállni, és így szólt:
– Csak tessék, vezesd le bátran. Vezesd le, hogy mitől jó megoldás az, ha leszoktatsz az írásról valakit, akinek az írás az élete.
Magdi nagyot sóhajtott. Sejtette, hogy nem lesz könnyű megértetnie magát, de azért belevágott:
– Nézd, én semmi olyat nem szeretnék, ami apukádnak ártana, vagy csak egy kicsit is megbántaná. Az ilyesmi nagyon távol áll tőlem – bocsátotta előre –, épp ezért egy olyan megoldáson gondolkoztam, amelyik mindenkinek egyformán jó lenne. Ha apukád nem írna regényeket, akkor a kiadó egy csapásra nyereséges lenne. Mit nyereséges? Szinte kincsesbánya. Megszűnne minden konfliktusforrás, anyukád is szépen megnyugodna, nem kellene többé attól tartani, hogy mindenféle csontvázak fognak előkerülni a szekrényből. Eddig igazam van?
– Hát hogyne! – vágta rá Ákos, még mindig kissé pikírt hangon. – Most már csak azt kell elmagyaráznod, mitől lenne jó ez az egész az apámnak.
– Attól, hogy egy olyan elfoglaltságot találna magának, amiben sokkal sikeresebb lehet, és ami kitöltené a mindennapjait.
– Ez pedig a rádiózás lenne?
– Úgy van – bólintott Magdi. – Te is azt mondtad, szinte lubickol ebben az új feladatban, de ha egyszer sem mondtad volna, akkor is tudnám, mert végighallgattam szinte az összes műsorát.
– Ez idáig rendben is volna, de felhívnám a figyelmedet, hogy a műsora csupán hetente egyszer jelentkezik.
– Épp itt van a kutya elásva. Azt kellene elérni, hogy ez a műsor ne csak egyszer adjon neki munkát egy héten. Hiszen mit is mondott anyukád? A régi élete után vágyik, amelyik okkal mozgalmasabb volt. Na már most, ha legfőbb feladataként regényírással foglalkozik, akkor többnyire begubózik a dolgozószobájában, és csöndben alkot. Viszont, ha a rádióműsora foglalná le a mindennapjait, akkor sokkal többször kellene kimozdulnia, emberek közé mennie. Például leendő riportalanyokkal találkozna, felhívná a régi kollégáit és téma után vadászna, meg sok más dolgot művelne, ami lekötné az idejét. Ez persze nem jelentené azt, hogy vissza kellene térnie a régi, stresszes életéhez, elvégre továbbra is maga osztaná be a napjait. De az tény, hogy nem jutna ideje regényt írni.
– És nem gondolod, hogy egy idő után úgyis hiányozna neki az írás? – kérdezte Ákos.
– Szívem, én ugyan soha nem voltam író, meg nem is leszek, de azt azért tudom, hogy egy regény megírása egész más előkészületeket és hozzáállást igényel, mint egy cikk vagy riport összehozása. Az elsőhöz elmélyült munka szükséges, és hosszadalmas folyamat, a második pedig ennek az ellenkezője. Ha apukád a jövőben elsősorban rádiósnak tekintené magát, attól még alkalomadtán írhatna egy–egy rövidebb cikket, tudósítást mindenféle újságoknak, de ez semmilyen mértékben nem érintené a könyvkiadótok ügyeit.
A beszélgetés eljutott arra a pontra, amikor már Ákos sem volt pikírt, egy molekulányit sem, sőt kezdte egyre mélyebben átgondolni a felesége szavait.
– Elismerem, van abban ráció, amit mondasz – vakargatta a füle tövét –, csak hát itt egy nem elhanyagolható elem a képletben. Hogyan lehet erre apát rávezetni úgy, hogy ő ebből lehetőleg semmit ne vegyen észre?
– Ó, hát ez a legkevesebb, ezt te nagyon ügyesen meg fogod tudni oldani – jelentette ki bizakodóan Magdi, majd elmosolyodva hozzátette: – de ha egyelőre nincs ötleted, akkor szívesen segítek ebben is.
Most már csak alig néhány perces magyarázat volt szükséges Magditól, hogy a férje elragadtatottan kiáltson fel:
– Nahát, szívem, nem hiszek a fülemnek!
– Szóval tetszik az ötletem? – kérdezte szerényen pironkodva Magdi.
– Mi az hogy? – harsogta Ákos, és jól látszott rajta, hogy az elmúlt percekben gyakorlatilag az összes nehéz kő lehullott a szívéről. – Egyszerűen zseniális vagy, kincsem – áradozott boldogan. – Érted? Zseniális. És ezt most nem mint szófordulatot alkalmazom, hanem valóban így is gondolom. Elképesztő, hogy milyen kreatív vagy a női praktikák terén. Látod, ez az, amit én soha nem fogok tudni megtanulni a női nemtől, pedig a legtökéletesebb képviselője a feleségem. És akárhány évig praktizálhatok még pszichológusként, az ilyesmire egyszerűen születni kell.
Na? Na?