Magdi sokkal nyugodtabban fogadta az elhangzottakat, mint ahogy azt Ákos várta. A történet vége felé azonban kezdett elkerekedni a szeme.
– Nem ismerek rád, szívem – bökte ki végül. – Te ezt egészen komolyan gondoltad?
– Mármint micsodát? – értetlenkedett a férje.
– Hát ezt az utolsó fejezetet.
– És ha igen? Mi volna olyan meglepő benne?
Magdi nagyot sóhajtott:
– Most képzeld el a következő jelenetet: ülsz a stúdióban, kezedben az új könyveddel. Belenézel a kamerába, és mézesmázos szavakkal ajánlod a kedves nézők figyelmébe a kötetet… Nem találsz semmi kivetnivalót ebben?
– Még mindig nem értelek…
– Jó, akkor részletezem: felmutatod a könyved címlapját a kamera felé, és arra buzdítod a nézőket, hogy vegyék meg minél többen. Teszed mindezt annak a televíziónak a stúdiójában, amely televízióról az utolsó fejezetben összehordasz mindenfélét, de nem ám köszönetet vagy dicséretet, hanem egy olyan sugalmazást, mely szerint ők állnak a téged lejárató cikk mögött. Még mindig nem érzed, hogy ez így nem egészen gömbölyű? És akkor még finoman fejeztem ki magamat.
Ákos nem kérdezett többet, csak hosszasan meredt maga elé. Úgy érezte magát, mint akinek épp most hullik le a hályog a szeméről. Ahogy végiggondolta a Magdi által elmondottakat, egészen beleborzongott.
Aztán magához ölelte a feleségét, és a fülébe súgta:
– Életem csillaga vagy te, szívem. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki, hogy a jó Isten az utamba vezérelt téged.
Sajnos nem derülhetett ki, mit mondott volna erre Magdi, mert ekkor megcsörrent Ákos telefonja. Az ügyvédje volt a vonalban:
– Elnézést, hogy zavarlak, öregem, de olyan gyorsan távoztál az irodámból, hogy egyvalamit elfelejtettem veled megígértetni.
– Nocsak. És mi lenne az?
– Az, hogy az utolsó fejezetet mindenképpen megmutatod nekem, mielőtt nyomdába kerül a kézirat.
– Már szükségtelen, tudniillik a tervem…
– Ne akadékoskodj, kérlek! Ha azt akarod, hogy továbbra is a jogi képviselőd maradjak, akkor…
– Hadd mondjam már végig, Tibikém! Azért szükségtelen, mert nem lesz utolsó fejezet. Legalábbis nem az, amiről nemrég meséltem neked.
Ákosnak lassacskán sikerült megnyugtatnia barátját, hogy nem tervez semmiféle merényletet önmaga ellen. Végül abban maradtak, hogy amikor elkészül a Maja–ügyről szóló leírás, azt mindenképpen megmutatja neki, mint ügyvédjének, és csak azután fogja nyomdába küldeni a kéziratot.
A telefonbeszélgetés végén Ákos visszaroskadt a pamlagra, a felesége mellé, és arcát a kezébe temetve motyogta:
– Nem is értem, mi van velem. Hogy gondolhattam komolyan egy pillanatig is ezt az egészet?
– Megmondom én, mi van veled, Almási Ákos – felelte a neje. – Teljesen kizsigerelt téged ez az ügy. Kiszívta az erődet. Ha nem is testi értelemben, de lelkileg és szellemileg mindenképp. Egyszerűen lemerültek az akkumulátoraid. Nem is csoda, hiszen az utóbbi hetekben mással sem foglalkoztál a nap huszonnégy órájában. Úgyhogy megmondom, mit fogsz most csinálni.
– No, halljuk – emelte föl a fejét engedelmesen Ákos.
– Elsősorban félreteszed a kéziratot. Ha több időre nem is, de egy napra feltétlenül… Ne is akarj közbeszólni! Egy nap ide vagy oda már mit sem számít… Másodsorban felveszel egy fürdőnadrágot, aztán kimész a kertbe, szétnyitod a nyugágyat a nagy diófa alatt, és szépen leheveredsz az árnyékában. Onnantól pedig nem gondolsz semmire, de semmire a világon. Csak bámulod a kéklő eget, a zöld lombokat, és hallgatod a bogarak zümmögését. Vagy nem bánom, zenét is hallgathatsz, ha akarsz, de egyvalamihez ragaszkodom. Kerek huszonnégy órán keresztül nem akarok semmi olyat hallani, amiben szerepel a kézirat, a tévécsatorna vagy a Majácska szó. Megértetted?
Ákos megadóan széttárta a karját, és elindult, hogy végrehajtsa Magdi utasításait. Annál is inkább, mert maradéktalanul igazat adott a feleségének.
Nem telt bele negyed óra, és már a vén diófa árnyékában szundikált, elterülve a nyugágyon.
Alkonyodott, mire felébredt. Nagyot nyújtózott, és úgy érezte magát, mint akit kicseréltek. És mintha a gondolatai is kitisztultak volna.
Bement a házba, és egy könnyű vacsora után hozzálátott, hogy megírja az utolsó fejezetet. A Maja–ügy igaz verzióját. Maga is meglepődött rajta, mennyire gördülékenyen haladt a dolog. Még csak nem is pirkadt, amikor a fejezet már letisztázva állt a kézirat végén. Igaz, visszaolvasva kicsit rövidnek tűnt, de a szerző egyetlen vállrándítással elintézte: minek ezt túlragozni?
Később Magdinak is ugyanez volt a véleménye:
– Egyáltalán nem rövid. Ha ennél csak egy kicsivel is hosszabb lenne, akkor már magyarázkodásnak tűnne.
Ákos immár a legnagyobb lelki nyugalommal küldte át az irományt az ügyvédjének, aki szintén nagyon megnyugodhatott, mert hamarosan érkezett a válasz: „Hibátlan. Részemről mehet a nyomdába.”
Hősünk felállt az íróasztala mellől, aztán kisietett a konyhába, és átölelte a feleségét:
– Úgy érzem, ezzel a fejezettel nemcsak az új könyvemet zártam le, hanem egy igen nehéz szakaszt is az életünkből. Köszönöm, hogy mindvégig mellettem voltál, és mindenben segítettél. Ebéd utánra pedig gondolkozz el valami közös programon, amit hármasban tudunk csinálni a kis Bencével. Tőlem bármi lehet, építőkockázás, kézműveskedés, vagy akár egy hosszú séta a parkban, de veletek akarok lenni végre, mert az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára hármasban együtt.
Amikor a neje kibontakozott az ölelésből, sértődöttséget mímelve így szólt:
– Te újabban egyáltalán nem érzel illatokat? Van fogalmad róla, milyen fejedelmi ebéden ügyködöm éppen? Szerintem semmi máshoz nem lesz kedved utána, mint ejtőzni egy jót. – Aztán azonban már egészen komolyan tette hozzá: – Remélem, mostantól visszatérhet az életünk a rendes kerékvágásba. És innentől kezdve nagyon–nagyon sok időt fogunk eltölteni hármasban.
Ákos új könyve akkora siker lett, hogy két héten belül újra kellett nyomni. Ez az eredmény mindenkit elképesztett a családban, egyedül Almási Károly volt az, aki szinte magától értetődőnek vette a dolgot:
– Nincs mit csodálni ezen – magyarázta a családi kupaktanácsnak. – Ákos régi olvasói eleve megvették volna a könyvet. De most hozzájuk adódott egy másik jelentékeny halmaz, akiket leginkább a Maja–ügy érdekelt. Még azt is megkockáztatom, hogy harmadszorra is oda kell majd szólni a nyomdába, hogy izzítsák újra a gépeket, mert rendelünk még néhány raklappal.
Hugi vigyorogva megjegyezte:
– Kezdek egyre jobban örülni, hogy végül is igent mondtam a felkérésetekre, és én is csatlakoztam ennek a sikeres cégnek a kötelékéhez.
Egyedül akkor komorult el kissé, amikor Ákos azt kezdte firtatni: hogy áll a kiadványszerkesztés és a tördelés megtanulásával?
Julika is megpendített egy érzékeny húrt:
– Azért az nem valami szívderítő dolog, hogy ennyi emberhez jutott el ez a botrány, akik csakis további szaftos részletekre voltak kíváncsiak a könyvből.
– Jaj, ne aggodalmaskodj már folyton, szívem! – torkolta le nyomban a családfő. – A példányszám jelentős növekedése elsősorban a televíziós szereplésnek köszönhető, én ebben biztos vagyok. Az pedig csak jó hír, hogy akiket a botrány érdekelt, azok is megveszik a könyvet. Legalább megtudják az igazságot, mert a fiunk olyan remekül írta meg az utolsó fejezetet, hogy aki abból nem tudja eldönteni, melyik fél hazudik, azzal nincs mit kezdeni. Különben is, ez most legyen a felhőtlen öröm időszaka. Volt részünk bőven aggodalomban és bosszúságban az elmúlt hetekben. Most egy a dolgunk, hogy örüljünk a sikernek és egymásnak. Úgyhogy szíves engedelmetekkel ki is nyitok egy üveg jóféle pezsgőt!
