Már magasan járt a nap, amikor Mario felébredt a fogadó emeleti szobájában. Zúgó fejjel tápászkodott fel az ágyáról, odabotorkált az asztalhoz, és először viszolygással teli pillantást vetett a maradék bort tartalmazó fakupára. Aztán felemelte a pergament, és megnézte, mit sikerült írnia előző este. Gúnyos mosollyal időzött el a következő mondaton:
„…titokban még abban is reménykedem, hogy amikor magamhoz térek a delíriumból, akkor újra otthon találom magamat…”
– Hát persze – motyogta nem túl meggyőző méltatlankodással. – Ennek nyilván most kellett volna sikerülnie, ha már eddig egyetlen egyszer sem sikerült hazatérnem semmilyen piától. De hát az embernek muszáj ideológiát gyártani az iváshoz, ha már semmi más nem jut eszébe…
Odakintről lódobogást hallott, és egyszerre rossz előérzete támadt. Az ablakhoz lépett, és meglátott néhány katonát, akik éppen megérkeztek a fogadó elé. Ennek önmagában még nem lett volna semmi jelentősége, csakhogy a katonák, miután leszálltak lovaikról, fáklyát gyújtottak.
– Fáklya. Fényes délben. Aha – motyogta Mario. – Ezek vagy a fogadósra rágtak be, mert valami olcsó lőrét mért ki nekik az este aranyáron, és most gyújtogatni akarnak, vagy engem keresnek.
Hogy melyik tippjét tartotta valószínűbbnek a fiatal legény, azt jól mutatta, hogy a motyogás közben már el is kezdte összepakolni a kis cókmókját. Komoly evilági javakat nem birtokolt, tehát ez a művelet elég gyorsan lezajlott. Aztán kitárta az ablakot, és amikor már a folyosón hallotta döngeni a komor lépteket, kilépett a párkányra. Azt ugyan nem tudta, hogy a sebezhetetlensége a tűzre is vonatkozik-e, de meglehetősen kevés kalandvágyat és kíváncsiságot fedezett fel magában ennek kipróbálásához.
A következő percben már a homlokzat kiszögelléseibe kapaszkodva jutott el egészen az istálló tetejéig. Leugrott egy szénaboglyára, aztán gyorsan elkötötte a lovát, a hátára pattant, és mire a katonák észbe kaptak, már messze járt. A poros útról hamar lefordult, és bevetette magát az erdőbe.
