Jócskán besötétedett már, amikor a Gunnerud Hercegség hadserege Rőtvár alá ért. Mindenféle zászlók hivalkodó lobogtatása nélkül. És ez utóbbiban Lokhund kapitánynak – azaz Raudonának – igen nagy szerepe volt.
Már jóval korábban megpendítette Prutolor fővezérnek, miszerint érdemes volna bevonatni a harci lobogókat a zászlóvivőkkel, hogy ne látszódjon mérföldekről, lényegében kik is vonulnak itt a főváros felé. A parancsnok azonban először majdhogynem kinevette a kapitányt:
– Ugyan már! Azok az ostoba jobbágyok, akik ezen út mentén élnek, akkor sem tudnák megkülönböztetni a Hercegség lobogóit egy száradni kiterített gatyától, ha az életük múlna rajta!
– Sosem lehet tudni – vélekedett szerényen Lokhund.
– Különben is – érvelt a fővezér –, a harci lobogóink adják az összetartozás érzését, és azt a lelkesedést, amelyre nélkülözhetetlen szükségünk lesz az ostrom idején.
– Régen rossz, ha a seregünk csak a zászlók láttán képes lelkesedni – felelte még mindig szerény hanghordozással Lokhund. – A meglepetés ereje talán mégiscsak fontosabb a ránk váró harci művelet kapcsán.
Prutolor csodálkozva vette észre, hogy a kapitány, amilyen visszafogottan beszél, annál hevesebb tűz ég a szemében, és olyan mélyreható tekintettel bámulja őt, mintha a lelkéig akarna hatolni.
Üsse kő! – gondolta magában a fővezér. Vonják be azokat a zászlókat. Legyen Lokhundnak igaza. A sereg már így is épp eléggé lelkes, és mostanra az utolsó bakának is meggyőződésévé vált, hogy a kapitány az istenek kegyeltje, és vele nem veszíthet a Gunnerud Hercegség.
Sötétedés után tehát a legkisebb feltűnés nélkül érkezett meg a hercegségi haderő a főváros, Rőtvár térségébe. A folyóparti erdőségben tanyáztak le, ahol is Prutolor azonnal pihenőt engedélyezett a fiainak, hogy a hajnalra tervezett roham idején a lehető legjobb erőben legyenek. Egyedül az őrségnek kellett talpon maradnia, meg egy apró különítménynek, amelynek tagjai farönköket fűrészeltek megfelelő hosszúságúra egész éjjel.
Ezeknek a farönköknek hajnalban komoly szerep jutott, mert azokba kapaszkodva úsztak át a hercegségi katonák a szigetre, pontosan a vízimalomnál partra szállva, ahogy azt Lokhund kapitány javasolta.
A művelet mindvégig a lehető legnagyobb csendben zajlott. Ez nem is csoda, mert Prutolor fővezér jó előre megígérte, hogy aki fölöslegesen zajt üt, annak fejét véteti, és ha még a fővesztés közben is megnyikkan, akkor a sereg hazatérése után a családját is ki fogják végezni.
Nem mellesleg hatalmas szerencséje is volt a hercegségieknek, mert egész éjjel olyan vastag felhőréteg takarta el az eget, hogy azon sem az Ezüst-, sem a Bronzhold sugarai nem ütöttek át, így az átúsztatás nemcsak csöndben, hanem a legteljesebb sötétségben is zajlott.
Már több századnyi katona lapult a malomház környékén, később pedig Rőtvár külső gyűrűjénél, amikor Lokhund vakmerő cselekedetre szánta el magát.
– Most át fogok mászni a falon, és ártalmatlanná teszem az őrséget – magyarázta suttogva a körülötte állóknak. – Aztán kinyitom a kaput, ahol aztán minden gond nélkül bevonulhattok.
A hercegségi katonák már ezeket a szavakat is tátott szájjal hallgatták, akkor pedig pláne leesett az álluk, amikor azt látták, hogy a kapitány mindenféle kötél vagy egyéb segédeszköz nélkül, puszta kézzel mászik fel a gyűrű kőfalán.
– Az istenek velünk vannak – suttogták bizakodóan egymás között, és valóban, egyszer csak megnyikordult a kapu, és a következő pillanatban a sereg első századának tagjai úgy özönlöttek be rajta, mint valami szorgos hangyaraj.
Természetesen az csupán egy utópisztikus álom lett volna, hogy a hercegségiek abszolút észrevétlenül juthatnak el a legbelső gyűrűig. Ilyesmiben senki sem reménykedett. Még azok a katonák sem, akik Lokhund kapitányt egy ideje már amolyan félistenként tisztelték. De az tény, hogy mire Rőtvár éjszakai őrsége felfedezte, miszerint támadás alatt állnak, jószerivel már késő volt.
A hajnal első napsugarai még alig vetültek a várfalakra, amikor a Hercegség katonái már a belső gyűrűket ostromolták. A mesterek utcájából mindent elraboltak és lefoglaltak, ami a rohamokhoz kellett. Létrákat, lámpaolajat, hordókat, és minden mozdítható dolgot, amire csak szükségük volt.
Egyes falszakaszokon egyszerűen meglocsolták a kapukat olajjal, és aztán felgyújtották őket. Máshol felhalmozták a fal tövében a hordókat, és azokon felmászva küzdöttek le egy újabb gyűrűt. A létrákon meg aztán olyan üdvözült tekintettel hágtak a magasba, mintha a túloldalon egyenesen Rőtvár trónterme várt volna rájuk, az uralkodói székében remegő Kalrund fejedelemmel.
A legnagyobb üdvrivalgás azonban kétségtelenül azt a momentumot kísérte, amikor a legbelső gyűrűn is túljutott Lokhund kapitány puszta kézzel felkapaszkodott Rőtvár falán, és egy toronyszoba felé vette az irányt. Senki sem tudta, hogy miért, de a hercegségi katonák körében pillanatok alatt elterjedt az a nézet, miszerint az akkor már legyőzhetetlennek hitt kapitány egyenesen Kalrundot akarja levadászni, és a kövér fejedelem gyarló teste hamarosan akkorát fog puffanni a várfal tövében, hogy még egy kráter is keletkezik a helyén.
Esteban ekkor már jó ideje ébren volt, és szívdobogva szemlélte az eseményeket a lakrésze ablakából. Dermedten konstatálta, hogy a rőtvári őrség alig-alig bír ellenállást kifejteni, és a hercegségi hadsereg úgy hatol át minden egyes védelmi gyűrűn, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
De a legmegdöbbentőbb élmény még hátravolt. Egyszer csak az a fickó ugrott be az ablakán, akiről úgy hitte, hogy a hullája az ágya alatt hever.
A spanyol fiatalember földbe gyökerezett lábbal nézte végig, ahogy a még élő Lokhund kapitány átviharzik az ő hangulatos kis legényszobáján, ügyet sem vetve sem őrá, sem az ágya alatt lapító, már rég halott Lokhund kapitányra, és bevágja maga mögött az ajtót.
– Hát, ha nem ez az a pillanat, amiről a Suttogó beszélt, akkor nem tudom, melyik lehetne az – motyogta maga elé a főszakács, majd végre kimozdult a görcsös merevségből, kirángatta az ágya alól a hullát, az ablakhoz vonszolta, és földöntúli kínok közepette felgyűrte az ablaknyílásba. Aztán vett egy újabb nagy levegőt, megfeszítette minden izmát, és a holttestet átbillentette a párkányon.
Tulajdonképpen ez lett az ostrom fordulópontja. Eddig a pillanatig a hercegségiek úgy hatoltak befelé, át a gyűrűkön, egyenesen Rőtvár szíve közepének irányába, mint az ördögök, akik legyőzhetetlenségük tudatát Lokhund kapitány létezéséből és csodálatos tetteiből eredeztették.
Csakhogy most akadt egy kis döccenő. Egy szokatlan jelenség. Ugyebár eddig az volt a fantasztikus, hogy Lokhund bármibe fogott, az sikerrel járt. Kémeket fülelt le az úton, akik sűrű bokrok közé rejtőztek. Egész századokat úsztatott át a malomházig, és teljesen igaza lett, mivel az bizonyult Rőtvár gyenge pontjának. Falakat mászott meg, komplett őrszolgálatokat likvidált, kapukat nyitott ki, mindezt teljesen egyedül.
És most elindult a falon, hogy felhágjon az ominózus toronyszobáig, erre néhány pillanattal később úgy hajítják ki onnan, mint valami hitvány csomagot. Nagyot puffan a várfal tövében, és jól láthatóan olyannyira hulla, amennyire csak egy ember hulla lehet. Nem egy félisten. Egy ember.
Lokhund kapitány frissen támadt nimbusza a legapróbb darabjaira szakadt ezzel a zuhanással, főleg meg a rendkívül pórias puffanással a várfal tövében. A Gunnerud Hercegség katonáinak immár nem volt többé idoljuk, nem volt követendő hősük, nem volt minden nehéz helyzeten átsegítő, varázslatos élharcosuk. Magukra maradtak. És tán már az isteneik sem segítették őket oly nagyon.
Esteban érdeklődve figyelte az ablakból a fejleményeket, de ekkor újabb különös esemény történt. Zajokat hallott a háta mögül, amelyek onnan származtak, hogy megjelent a szobája ajtajában maga a fejedelem és a leánya.
– Készülj, derék főszakácsom. Mennünk kell – lépett be a szerény lakba Kalrund.
– Ööö… most mi van? – kérdezte Esteban ösztönösen, bár röviddel később már biztosan érezte, hogy nem pont ez az az érdeklődési formula, amit Osmosis beépített ügynökétől elvár a szolgálat.
– Van egy titkos alagút a vár alatt – lépett előre Lanagrid a gömbölyödő hasával. – Ki tudunk menekülni rajta a folyó nyugati partjára. Azt még nem veszélyeztetik a hercegségi csapatok. Úgyhogy el tudunk szökni északra, ahol vannak rokonaink.
A spanyol fiú a halántékához emelte mindkét kezét, és erősen hunyorítva ágálni kezdett:
– De hát miért most kell elmenekülni, amikor kezdenek jobbra fordulni a dolgok? A katonáink végre a sarkukra álltak, és megkezdték a hercegségi csapatok visszaszorítását! Különben is, hol van a főherceg meg a felesége? Lehet, hogy csak őket kellene kiadnunk, és ezek a csapatok elvonulnának innen a saját hazájukba!
– Ez már nem lehetséges – közölte fakó hangon a fejedelem. – Első felindultságomban tegnap mindkettejüket kivégeztettem.
– Azt a rohadt életbe… – sziszegte halkan Esteban, és az ökölbe szorított kezét a szája elé emelte, hogy még annyi se hallatszódhasson a fojtott káromkodásából, amennyi pedig ebben a helyzetben indokolt lett volna.
– Ne húzzuk az időt, főszakácsom! – harsogta a magára talált fejedelem. – El kell hagynunk Rőtvárat, most! És te velünk jössz. Már azt is nagy megtiszteltetésnek kell venned, hogy egyáltalán elárultuk neked a titkos folyosó létezését.
– De mit keresnék én köztetek? Egy nyomorult szakács vagyok! – fakadt ki a spanyol, és immár csöppet sem érdekelte, hogy ügynökhöz nem méltó módon cselekszik. Azt remélte, hogy a földi bajtársai kimentik majd ebből az átkozott helyzetből, és végre megkapja az Osmosisban letelepedés lehetőségét, maga mögött hagyva ezeket a borzalmas napokat.
– Nem nélkülözhetem az éleslátásodat – szögezte le Kalrund. – Tanúbizonyságát adtad, hogy hű vagy a családomhoz, és sokkal több ész szorult beléd, mint amit egy szakácstól elvárhat az ember. Velünk kell jönnöd. Nem hagyhatom, hogy itt pusztulj el, az ostrom áldozataként. Ahhoz te túl értékes vagy nekem.
– És nekem is – tette hozzá Lanagrid, az apja háta mögül, nagyon furcsán vigyorogva.
– Ezt majd alkalomadtán tisztázzuk – fordult hátra a kövér Kalrund, mire a lányának azonnal lefagyott a mosoly az arcáról.
Esteban nagyot sóhajtott. Hát, ha így kell lennie, akkor legyen így. A Suttogónak, vagy valamiféle parancsnokságnak majd nyilván lesz megoldása erre az új helyzetre is. Na jó, rendben, ma éjjel még nem viszi vissza az a csudagép Osmosisba, a tatár taxisofőrrel a fedélzetén. De lehet, hogy holnap már igen. Addig meg ki kell bírni.
