– Mi van Gergővel? – játszotta az értetlent Ákos.
– Tudod te azt nagyon jól.
– Mire célzol? Tényleg nem értem.
– Bizonyos anyagiakra.
– Baj, ha segítettem neki?
– Nem baj. Csak az nem mindegy, hogy hogyan segítesz.
– Mert szerinted hogyan segítek?
– Azt gondolom, elvtelenül. Bár nagyon szeretném hinni, hogy nem így van.
A pergő ritmusban lezajlott párbeszéd után most csend ülte meg Almási Károly dolgozószobáját. Ákos sem hevert már olyan fesztelenül a fotelben, és a családfő is zavartan motozott a ceruzatartóban.
Végül az elsőszülött fiú nagyot sóhajtott, és belekezdett az elbeszélésbe:
– Sokszor beszélgetünk telefonon. A testvérem. Szeretem és aggódom érte, bár az utóbbi időben egyre kevesebb okot ad az aggodalomra. Úgy tűnik, benőtt a feje lágya. Mondom ezt úgy, hogy nem szeretnék semmit elkiabálni. Mint tudjuk, Gergő esetében sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az ördög ébren van-e, vagy alszik.
Nos, a múltkorában arról mesélt, hogy fejleszteni akarja a vállalkozása tevékenységi körét, emiatt szüksége lenne egy speciális fűrészgépre. Ne kérdezd, hogy mi a pontos neve, mert fogalmam sincs, nem értek az asztalos szakmához. Nem is ez a lényege a történetnek. Hanem az, hogy Gergő elmesélte, bankkölcsönt akar felvenni azért, hogy a speciális berendezést megvehesse. És én akkor – nincs mit szépíteni rajta – egyszerűen lehülyéztem. Nem értettem, miért nem fordult hozzám. Hiszen tudja, hogy képes vagyok segíteni neki.
Majdhogynem üvöltöttem vele a telefonban, mert nem értettem sem a félreértelmezett büszkeségét, sem az összes többi indokát, és a végén arról szónokoltam, hogy bármennyire távol is élünk egymástól, és már nem egy szobában alszunk, mint gyerekkorunkban, a szülői házban, attól én még mindenben a segítségére leszek, amiben csak tudok. És miért nem felel meg neki jobban az én testvéri, nulla százalékos kamatra adott kölcsönöm, mint egy érzéketlen és haszonelvű bankkal kötendő szerződés, ami után, ha esetleg megcsúszik a részletekkel, akár végrehajtót is küldhetnek rá.
Végül sikerült úrrá lennem a rosszul értelmezett büszkeségén, és rá tudtam venni, hogy felejtse el a bankokat, inkább velem kössön üzletet.
– Tehát nem ő kért pénzt tőled? – kérdezett közbe a családfő.
– Nem. Egy teljesen ártatlan szituációban mesélt a terveiről, mindenféle hátsó szándék nélkül – felelte Ákos.
– Biztos vagy abban, hogy…? – Almási Károly ugyan belekezdett a kérdésbe, de elsőszülött fia azonnal letromfolta:
– Apa! Pszichológus vagyok. Nem is a legrosszabbak közül való. Pontosan tudnám, hogy mi az a helyzet, amikor a testvérem meg akar vezetni, manipulálni akar, célzott mondandóval szeretne arra az útra vinni, ahol számomra már csak egyetlen kijelentés maradhat, a segítség felajánlása. Ez nem ilyen volt! És ismerheted Gergő önfejűségét, büszkeségét, meg a túlfejlett önérzetét is. Nekem nem kis harcomba került megértetni vele, hogy az ember elsősorban a családjára, a szeretteire számítson, ha baj van, minden értelemben. Akár az anyagiak terén is.
– És a részletfizetésekkel hogy áll?
– Volt, hogy valóban megcsúszott velük – vallotta be Ákos. – De nem azért, mert másra költötte a pénzt, eldorbézolta, vagy ilyesmi. Egyszerűen nem jött annyi megrendelése, és időben is nehéz volt betájolni, hogy melyik munka után mikor érkezik az ellentételezés. De mindvégig korrekt volt velem, azonnal hívott, ha nem jött a csekk, és azt is elmondta, hogy miért.
Almási Károly kezdte magát egészen furcsán érezni a bőrfotelben, az íróasztala előtt. Számtalan érzés kavargott benne, de egyelőre csak azt a kérdést bírta kinyögni:
– És az ikrek…?
Ákos úgy érezte, a békesség érdekében muszáj lesz némi engedményt adnia az édesapjának:
– Igazad van, az ikreket valóban mindenféle indok nélkül tömtem zsebpénzzel alkalomadtán. Vagy nevezzük inkább zsebpénz-kiegészítésnek…
– Nevezheted bárhogy – szólt közbe a családfő –, tudatom veled, hogy mélységesen rosszallom a dolgot.
– Megértem, apa – bólogatott Ákos –, de mindig eszembe jutott, hogy amikor én ilyen korú voltam, milyen rosszul esett, ha nem tudtam elmenni egy koncertre vagy egy házibuliba, mert nem volt rá pénzem.
– Mégis ember lett belőled…
– Ha kérnek, egyszerűen nem vagyok képes megtagadni a segítséget. Nincs szívem azt mondani, hogy nem adhatok.
– Hát éppen ez az! – csapott le az árulkodó szavakra Almási Károly. – Most mint végzett és gyakorló pszichológust kérdezlek: szerinted ez helyes? Szerinted ez normális állapot?
– Megint csak igazad van: egyáltalán nem – ismerte be az elsőszülött. – A jövőben igyekszem visszafogni magam.
– Örömmel hallom – nyugtázta a családfő.
– Ha már az örömnél tartunk, szeretnék egy olyan dologról is beszélni, ami a ti családi költségvetésetekkel kapcsolatos – jelentette be Ákos.
Az édesapja elnéző mosollyal reagált a felvetésre:
– Édes fiam! Ha csak egy kicsit is fogalmad lenne róla, mennyire, de mennyire nincs semmi öröm a mi családi költségvetésünkben!
– Van fogalmam róla – közölte Ákos. – Épp azért mondtam, hogy örömteli dolgokról szeretnék beszélni.
A családfő rosszallóan húzta össze a szemöldökét:
– Kezd olyan érzésem támadni, hogy a bolondját járatod velem, nagyfiam.
– Csak nyugalom, mindjárt megértesz mindent, csak hallgass végig – javasolta Ákos, aztán elég messziről indította a történetet: – Ugyebár én momentán egy sikeres, hovatovább divatos pszichológus vagyok.
– Eddig értem.
– A divatos és sikeres pszichológusok könyvekben szokták közreadni a tapasztalataikat, és ezeket a könyveket nagy példányszámban lehet eladni, épp azért, mert a szerzőjük ismert, sőt, divatos. És itt jössz a képbe te, apa.
