– Hogy jön ide Magdi? – kérdezte értetlenül Julika, aki még mindig a valóságra való ráeszmélés hatása alatt állt.
– Nem túl bonyolult a képlet: ő Ákos jövendőbelije – mutatott rá a családfő, de korántsem gunyoros hangon, sokkal inkább tényszerű tárgyilagossággal. – Hamarosan összeházasodnak, és remélhetőleg a gyermekáldás sem sokáig várat majd magára. Na már most: ha a dolgok a jelen állás szerint folytatódnak, mármint pénzügyi téren, akkor Magdi előbb-utóbb fel fog tenni magának néhány nem egészen indokolatlan kérdést. Ezek nagyjából a következőképpen fognak hangzani:
Mi a helyzet a család pénzügyeivel? Kié a pénz, kinek van joga beosztani a családi bevételt? Aki megkeresi, vagy aki eközben a nyugodt hátországot biztosítja? Az én derék férjem elsősorban miért a testvéreiről gondoskodik, miért nem tartja sokkal inkább szem előtt a saját családját, a saját gyermekei boldogulását? Ha az ő testvéreit támogatjuk, akkor miért nem támogatjuk az enyémet?…
– Jól van, értem, elég a felsorolásból – intette le a férjét elszomorodva Julika.
– Hidd el, szívem, eljön majd az idő – folytatta Almási Károly –, amikor ezeket a kérdéseket Magdi már nemcsak saját magának fogja feltenni, hanem nekiszegezi élete párjának is. És onnantól fogva Ákosnak nem sok választása lehet: vagy beköti a bőségszaru száját, vagy szétszórja mindenét a rokonai között. Persze most sarkítva fogalmaztam, de amiatt aggódom, nehogy már az esküvő előtt elvettessenek azok a magvak, amik nem gyönyörű és illatos virágokat fognak hozni, hanem békétlenséget, veszekedést, családi perpatvart és minden olyasmit, amit egyik gyermekemnek sem kívánok. Hát ezek a dolgok aggasztanak engem, szívem, nem a „betegesen elhatalmasodott hiúságom” beszél belőlem, ahogy voltál kedves megfogalmazni nemrég.
Almási Károly maga is meglepődött a saját költői megfogalmazásán, de az még jobban meglepte, hogy a hitvese ekkor felállt, mögé lépett, aztán ráborult, átölelte a nyakát, és megcsókolta a feje búbját:
– Bocsáss meg, drágám, nagyon sajnálom, hogy megbántottalak.
A családfő egyelőre kibontakozott az ölelésből, de nem a sértődöttség miatt, hanem pusztán praktikus okokból. Sokkal könnyebben átölelheti az ember a feleségét, ha az nem a széke mögött álldogál, hanem vele szemben.
– Semmi baj, szívem, felejtsük el – súgta Julika fülébe, és miközben magához szorította, hirtelen elborították az érzelmek. Olyan szerelmesnek érezte magát, mint hajdanán, amikor először találkozott ezzel a tüneményes kislánnyal, és újból hálát adott a Teremtőnek, hogy az a hajdani tüneményes kislány a felesége lett, és öt gyönyörű gyermekkel aranyozta be a mindennapjait. Az emlékek áradatában talán a könnye is kicsordult volna, élete párja azonban visszarántotta a jelenbe:
– Beszélned kell Ákossal, mégpedig minél hamarabb. – Julika most már a családját féltő anya hangján szólalt meg.
– Szerét ejtem, amint hazajöttek – nyugtatta meg a férje.
A strandról Dóri és Magdi egyaránt leégett vállal tértek haza, a női szakasz tehát elvonult a szülők hálószobájába, hogy anya csodakenőcsének segítségével elsősegélyben részesítsék a túl sokat napozó lányokat. Az örökké fáradhatatlan fiúk eközben kihasználták az esti hűvösebb időt, és focizni kezdtek a kertben. Onnan hívta be Almási Károly az elsőszülöttjét a dolgozószobájába, hogy váltson vele pár szót.
– Hej, mint a régi szép időkben! – rikkantotta vidoran Ákos, miközben belehuppant az egyik fotelbe. – Nem kaptam sem egyest, sem osztályfőnöki megrovást – bocsátotta előre viccesen, a hajdani iskolaévekre utalva.
– Örülök, hogy jó kedved van, nagyfiam, de attól tartok, kissé le foglak lombozni az elkövetkező percekben – jelentette be a családfő. – A téma már önmagában sem túl vidám, bizonyos pénzügyi kérdésekről szeretnék veled beszélgetni.
Almási Károly beszámolt elsőszülött fiának minden félelméről és aggodalmáról, őszintén, ahogy nem sokkal korábban a feleségének is mesélt. Ákos elnéző mosollyal hallgatta az elbeszélést, és amikor végre szót kapott, kissé messziről indította a történetet:
– Emlékszel még, apa, hova mentünk vacsorázni az érettségim után?
– Már hogyne emlékeznék? A Délibáb csárdába.
– És arra is emlékszel, hogy mit mondtam akkor?
A családfő elgondolkodva vakargatta a füle tövét:
– Rég volt, és te sok mindent mondtál… Melyik kijelentésedre gondolsz?
– Nagyon megtetszett nekem az a hely, az a kedves, családias miliő. Azt mondtam, hogy szeretném, ha egyszer majd itt lenne az esküvőm is.
– No igen, rémlik valami ilyesmi…
– Aztán hosszú éveken keresztül nem jártam még a csárda környékén sem, de körülbelül két évvel ezelőtt érdekes dolog történt. Beállított hozzám a Délibáb tulajdonosa, aki a fiát hozta gyógykezelésre.
– Debrecenből elvitte a fiát Szegedre pszichológushoz? – álmélkodott a családfő.
– Úgy van – bólintott Ákos. – Tudod, a tévészereplés hatása – tette hozzá mosolyogva. – Nos, a fiú meglehetősen leromlott állapotban volt. Szerelmi bánat miatt mély depresszióba esett, étvágytalan volt, addigra már csaknem tizenöt kilót fogyott, pedig szinte nem is mozgott, mert naphosszat feküdt az ágyán a plafont bámulva. Nem akarom sokáig nyújtani, és nem is dicsekvésből mondom, de valami elképesztő sikert értem el a fiúnál, mégpedig meglehetősen rövid idő alatt. Hamarosan visszanyerte az életkedvét éppúgy, mint a testsúlyát, és új szerelemre is talált, olyannyira, hogy ma már egy tündéri kislány boldog édesapja. Nála boldogabb talán csak a csárda tulajdonosa volt, aki nem győzött hálálkodni, amiért – az ő megfogalmazása szerint – megmentettem a fia életét. Nos, nemrégiben felhívtam telefonon, és az iránt érdeklődtem, mely hétvégék szabadok a csárdájában egy kettős esküvő lebonyolításához. Az éteren keresztül is érezni lehetett, mennyire felvillanyozódott. Később ki is mondta, határtalanul örül, amiért végre viszonozhatja mindazt, amit a fiáért tettem.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ő állja az esküvőtök költségeit? – hüledezett Almási Károly.
– Azt nem, viszont azt mondta, a terembérlet, a felszolgálás és a zenekar díját azonnal felejtsem el, és a vacsorát is kihozza önköltségi áron. Így hát elmondhatom, hogy messze földön a mi kettős esküvőnk lesz a legolcsóbb ilyen rendezvény, amit valaha is tartottak – fejezte be a történetet diadalmas arckifejezéssel Ákos.
Az édesapja homloka elől azonban még nem úszott el minden sötét felhő:
– Ez idáig rendben van, és roppant örömteli is, csakhogy ez még nem magyarázza meg azt, hogy a költségek megoszlása köztetek és Dóriék között…
Ákos nyomban közbevágott:
– A költségek megosztása köztünk és Dóriék között egy egyszerű matematikai műveletet igényelt: elosztottuk kettővel az összeget.
– Szóval nem te fizeted az egészet?
– Nem hát – vágta rá Ákos, majd valamivel szerényebben bevallotta: – Ugyan én felkínáltam ezt a lehetőséget Dórinak, de tudod, milyen önérzetes. Hallani sem akart róla, szinte kikérte magának. Végül nagy nehezen sikerült rábeszélnem egy kompromisszumos megoldásra: én megelőlegezem a költségeket, ők pedig a rájuk eső ötven százalékot részletekben fogják törleszteni nekem. Így mindenki jól jár.
Ákos most már valóban azt hitte, hogy sikerült az édesapja valamennyi aggodalmát eloszlatnia, legalábbis erre következtetett abból a mély sóhajból, ami az imént hagyta el a családfő ajkát, de az elsőszülött fiú rosszul gondolta. Almási Károly mély sóhaja csupán egy újabb fejezet megnyitásának előjele volt, ugyanis kisvártatva így szólt:
– Rendben, akkor most térjünk át Gergő ügyére…
