Már az újkerti városrész közepén járt, amikor úgy érezte, nem bírja tovább a gyaloglást, és leroskadt egy játszótéri padra. Meg akarta nézni, mennyi lehet az idő, mióta csámborog vajon a kietlen panelrengetegben, de hiába kereste a karóráját, annak is nyoma veszett. Sőt, amikor a telefonját akarta előbányászni, az ujjai csak egy üres zsebben kotorásztak.
Most már nem fogta vissza magát. Nem érdekelte, ki lesz fültanúja a mondandójának, ki nem; hátrahajtotta a fejét, és felüvöltött a sötét égre:
– Mocskos tolvajok, rablók, haramiák!
Aztán felpattant a padról, és nekiesett a pár méterre álldogáló szemeteskukának. Olyan gyűlölettel rúgott bele, mintha az tehetett volna mindenről.
– Kiraboltatok, ti szemét disznók! Legyetek átkozottak! Költsétek patikára a pénzemet, utolsó, aljas útonállók!
A kuka azonnal felborult, tartalma a flaszterre ömlött, a magából kivetkőzött Almási Gergő pedig úgy rugdalta a szétszóródott tejesdobozokat és ásványvizes flakonokat, mintha mind egy-egy tolvaj, rabló vagy haramia lett volna.
Egyszer csak arra eszmélt, hogy valaki zord hangon ráköszön:
– Jó estét kívánok!
Megperdült a sarkán, hogy megnézze, ki lehet az a tolakodó illető, aki nem átallja megzavarni őt eme késői órán testet öltő világfájdalmában. Ez a művelet azonban azzal járt, hogy elvesztette addig sem túl acélos egyensúlyát, és kis híján a kérdéses személy karjaiba omlott. Amikor valamelyest kitisztult a látása, és képes volt a tekintetét a hívatlan szemtanúra fókuszálni, konstatálta, hogy egy rendőr áll előtte. Az első gondolata a megkönnyebbülés volt:
– De jó, hogy jön! Engem ugyanis kiraboltak – kezdte magyarázni. – Amíg aludtam, elvették a pénzemet, az órámat, a telefonomat…
– Lassan a testtel! – állította le a közeg a hadarást. – Először is legyen szíves igazolni magát!
– De hát épp arról beszélek, hogy elvitték a tárcámat, nem érti? Benne volt minden iratom, az összes pénzem, meg még a…
– Kik rabolták ki?
– Hogyhogy kik? Hát azok a loncsos szakállú hajléktalanok… a Nagyerdőn… egy fabódéban… tudniillik együtt aludtunk. Mert jött a vihar. És mire felébredtem, huss… eltűnt mindenem. Érti már?
Az őrmester mellé ekkor ért oda egy másik járőr, aki eddig a rendőrautó mellett rostokolt, de úgy látta, hogy a társának minden bizonnyal segítségre lesz szüksége. Nem is tévedett, Almási Gergő ugyanis heves ellenállást tanúsított, miközben a két közeg a járőrkocsiba tuszkolta…
* * *
Gergő egy kényelmetlen priccsen ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, az első, amit megpillantott, egy csótány volt, amint átlósan végigszaladt a falon. Az Almási fiú azonnal felült, egyetlen pillanat alatt kiszaladt a szeméből az álom, és riadtan tekintgetett körbe, megpróbálván kitalálni, hol is tartózkodhat most.
Egyelőre nem jutott semmire. Fogalma sem volt, hogy milyen nap van, hol ébredt, és egyáltalán: mi történt az elmúlt órákban.
Szerencsére, mielőtt ezen komolyabban el kellett volna gondolkodnia, nyílt a nehéz vasajtó, és egy marcona külsejű egyenruhás lépett be rajta, aki nyomban elvezette kihallgatásra.
A kihallgató helyiségben kettesben maradt egy rendőrrel, aki az íróasztala mögött ült.
– Somogyi főtörzsőrmester vagyok – mutatkozott be. – Üljön le, és diktálja be az adatait.
Gergő szerfölött elcsodálkozott az udvarias hozzáálláson, de szó nélkül követte az utasításokat, és felsorolta az összes adatot, ami csak az eszébe jutott.
A főtörzs matatott egy darabig a számítógépén, majd mélyen Gergő szemébe nézett, és nekiszegezte a kérdést:
– Nos, Almási Gergely, mit tud elmondani a tegnap este történtekkel kapcsolatosan?
Gergő engedelmesen törni kezdte a fejét, de csalódottan, sőt, rémülettel állapította meg, hogy alig-alig bír előcsalogatni pár jelentéktelen emlékfoszlányt. Így hát újra a rendőr vette át a szót, és tételesen felsorolta az összes létező kihágást, amit az Almási fiú előző este elkövetett.
Gergő egyre lejjebb süllyedt a székében, míg végül a kezébe temette az arcát. Szégyellte volna, ha a főtörzs meglátja, amint kibuggyannak a könnyei. De hiábavaló volt a rejtőzködés, a hangja nem sokkal később hűen elárulta meggyengült lelkiállapotát:
– Kérem szépen, az a helyzet, hogy nem emlékszem szinte semmire… de nem vitatom, hogy így történtek a dolgok, és… és borzasztóan szégyellem magam.
– Az őszinte megbánás mindig enyhítő körülménynek számít – szögezte le a rendőr tárgyilagosan.
– Higgye el, főtörzsőrmester úr, sosem csináltam még csak hasonlót sem – mentegetőzött Gergő –, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is képes lennék ilyesmit elkövetni.
– Így jár az, aki szoros barátságot köt az alkohollal – vonta le a következtetést a főtörzs, majd így szólt: – Most pedig zárjuk rövidre ezt az ügyet.
Gergő a beszélgetés kezdete óta ettől a pillanattól rettegett, ám ami ezután következett, az minden elképzelését felülmúlta. Somogyi főtörzs ugyanis benyúlt a tárcájába:
– Tessék, itt egy buszjegy. Négy óra tizenkettő van, hamarosan indul az első járat. Menjen haza, aztán gondolkodjon el mélyen, és jegyezze meg jól, amit az alkohollal kötött barátságról mondtam.
Gergő azt hitte, álmodik. Félszegen a buszjegy felé nyúlt, és közben attól tartott, csak egy ostoba vicc az egész, és mindjárt viszik vissza a fogdába. A főtörzs azonban zord arccal ráförmedt:
– Még mindig itt van? Na, lóduljon, mielőtt meggondolnám magam!
Néhány perccel később, amikor Somogyi főtörzs az épület előtt a cigarettáját szívta, odament hozzá a kollégája, és megkérdezte:
– Miért engedted el ezt a csirkefogót? Ennyire nem szeretsz aktákat gyártani?
A főtörzs kifújta a füstöt, aztán csendesen így szólt:
– Ez színtiszta pedagógia, Gézukám. Ismerem a fiút, hidd el, nem rossz gyerek, és abban is biztos vagyok, hogy sokkal nagyobb hatást értem el az elengedésével, mint ha jól megbüntettem volna. Mellesleg az apja a legkorrektebb újságíró, akit ismerek. Emlékszel még arra a riportra, amit két éve készült itt, az őrsön? És ami után egyszer csak pontosan megkaptuk a túlórapénzeket? No, hát azt a cikket a fiú apja írta. Én pedig most leróttam felé a tartozásomat, bár remélem, erről soha nem fog értesülni.
