Almási Károly egy novemberi vasárnap délutánon ült a dolgozószobájában, és telefonált. Ebben a jelenetben eddig még semmi érdekes nem lenne, csakhogy a családfő nem mindennapi módon bonyolította le a kommunikációt, ugyanis mindkét fülénél egy-egy telefont tartott, és ezekbe felváltva beszélt. Nem csoda hát, hogy amikor a középső fia benyitott a szobába, hosszú másodpercekig ámulva szemlélte a látványt.
Nos, ezen jelenet előzményei úgy alakultak, hogy először is érkezett egy hívás Szegedről. Amikor a családfő felvette a telefont, örömmel konstatálta, hogy Ákos van a vonalban. A legidősebb fiú olyan bejelentéssel állt elő, ami nagy boldogságot okozott az édesapjának. Ekkor azonban megcsörrent a mobiltelefon is, amelyen Dóri jelentkezett be Székelyföldről, s mint kiderült, ő is meglehetősen jó hírekről szeretett volna beszámolni. A családfő tehát egyik készüléket sem tette le, sőt, ő maga közvetített két legidősebb gyermeke között.
Ekkor toppant be a szobába Gergő, és miután egy darabig a jelenetet szemlélte, a maga gunyoros modorában kérdést intézett az édesapjához:
– Van róla tudomásod, hogy az úgynevezett konferenciabeszélgetés lebonyolításának nem ez az általánosan elfogadott módja?
A családfő kisvártatva befejezte a telefonálást, majd egészen nyugodt hangon, sőt, boldogan mosolyogva így szólt:
– Drága fiam, az imént nagyon szívesen megdobtalak volna az ülőpárnámmal, mert azt gondolom, ez a módszer módfelett alkalmas a szemtelenség külső tüneteinek kezelésére, de sajnos mindkét kezem foglalt volt. Mindazonáltal közlöm veled, hogy a szokásos pikírt megjegyzésed jottányit sem csökkenti atyai szívem túláradó örömét.
Erre a bejelentésre már Gergő arcáról is leolvadt a huncut mosoly, és a helyét őszinte kíváncsiság vette át:
– Nocsak! Miért, mi történt?
– Szemtelenséged okán nem érdemled meg, hogy ezt a hírt külön veled is megosszam, így aztán kénytelen leszel megvárni, amíg a többiek előtt ismertetem a fejleményeket. Viszont tied lehet az a nem túl nehéz feladat, hogy összetrombitáld a többieket a nappaliba, ahol is legkésőbb öt perc múlva családi tanácsot fogunk tartani – jelentette be a családfő, mintha csak egy nagyvállalat vezérigazgatója lenne.
Gergő villámsebesen hátat fordított, és először az édesanyjának, majd az ikreknek továbbította az atyai felkérést, így aztán pár perc múlva mindannyian ott ültek a nappaliban, hogy meghallgathassák a nagy bejelentést.
– Nos, drága szeretteim, azt gondolom, életünk legszebb karácsonya áll előttünk – kezdte a mondandóját Károly. – Nemrég hívott fel Ákos, és közölte, hogy karácsonykor eljegyzést szándékoznak tartani Magdival.
A család tagjai örömujjongásban törtek ki, de Károly csakhamar leintette őket:
– Várjatok, ezzel még nincs vége! – emelte fel a kezeit, mint valami rendkívül sikeres rendezvény vezérszónoka, aztán így folytatta: – Még ugyanabban a percben Dóri is bejelentkezett Székelyföldről, és elújságolta, hogy karácsonyra hazajön, mégpedig Áronnal, illetve az ő szüleivel és a testvérével. A népes látogatásnak pedig az az indoka, hogy ők is eljegyzést szándékoznak ülni szent karácsony ünnepén.
Nos, ha az előbb az „örömujjongás” kifejezést alkalmazta a krónikás, akkor az ezután következő jelenetre már nincs is igazán jellemző kifejezése. Nevetés, éljenzés és rövid taps töltötte be a helyiséget, aztán pedig hihetetlen hangzavar, tudniillik valamennyi jelenlévő egyszerre intézett kérdést a családfőhöz, továbbá egyszerre kezdett izgatott beszélgetésbe a mellette ülővel. Anya és Hugi azon tanakodtak, milyen menüvel kellene előrukkolni, majd elkezdték összeszámolni, hány főre is kell majd főzniük; Öcsi azt tudakolta, ez az esemény hány vendéget is jelent majd, és ki hol fog aludni; Gergő pedig önfeláldozóan kijelentette, hogy ha minden kötél szakad, ő hajlandó lesz a konyha padlóján hálni egy gumimatracon.
