Amikor felgyógyultam, és kiengedtek a kórházból, természetesen nem volt hová mennem, és továbbra sem volt egy árva fillér sem a zsebemben. Magdi ajánlotta fel, hogy pár napra vegyem igénybe a vendégszobájukat, amíg más megoldást nem találok. Ez nekem megint csak komoly dilemmát okozott.
Titeket továbbra sem akartalak értesíteni, a korábban leírt okok miatt, viszont hazamenni sem akartam még, hiszen a műsor után reménykedve vártam, hogy végre jó híreket kapok valamelyik nézőtől, aki felismeri a történetben szereplő kedvesemet. Csakhogy azt sem várhattam el, hogy Magditól és az édesanyjától minden ellenszolgáltatás nélkül kosztot és kvártélyt kapjak. Legalábbis hosszabb távon semmi esetre sem. Patthelyzet.
Végül abban maradtunk a világ legkedvesebb és legönzetlenebb ápolónőjével, hogy egy pár napra befogadnak magukhoz, aztán meglátjuk, mi lesz.
Hogy a jó Isten mennyire vigyázott rám, az az elkövetkező napokban félreérthetetlenül derült ki számomra.
Először is Magdi nővére, Ági jött a hírrel, hogy a riport óriási sikert aratott. Több tucatnyian telefonáltak be a tévéhez, ismétlést kérve, merthogy lemaradtak a történet elejéről. Nem sokkal később azt is megtudhattam, hogy az ismétlés példátlan nézettséget hozott a Mozaik tévének, ezért döntöttek úgy, hogy rövid időn belül harmadjára is műsorra tűzik a riportot.
Nos, a kosztom sorsa hamar megoldódott. Magdi hozta a hírt, hogy a nézők egy része felkereste a kórházat, mert találkozni akart velem, és persze egyik látogató sem érkezett üres kézzel. Értesülvén a velem történtekről, elemózsiát csomagoltak nekem, sőt, többen pénzt is küldtek.
A pénzt persze nem fogadtam el, Magdinak akartam adni a kvártély fejében, ám ő hallani sem akart róla. Végül abban állapodtunk meg, hogy felajánljuk a kórház gyermekosztálya számára.
De mindezzel még nem értek véget a különös események. Nincs rá jobb szó, a következő napokban Magdiék háza jószerivel afféle zarándokhellyé változott, és csak jöttek és jöttek az emberek, akik ugyan semmilyen hírrel nem tudtak szolgálni a kedvesem holléte felől, de szerettek volna pár szót váltani velem, át akarták adni jókívánságaikat, elmesélni, mennyire meghatotta őket a történetem, vagy csak egyszerűen kezet akartak szorítani velem.
Ahogy teltek a napok, kezdtem roppant kényelmetlenül érezni magam, legfőképp Magdi édesanyja előtt. Bocsánatot is kértem, amiért ennyire felborítottam az életritmusát, de ő csak nyugtatgatott, mondván, hogy nagyon élvezi a sürgés-forgást, mert amióta meghalt a férje, senki nem nyitotta rá az ajtót, és a lányain kívül jószerivel nem beszélgetett senkivel. Most viszont ő fogadta a látogatóimat, és amíg az emberek a sorukra vártak, megkínálta őket teasüteménnyel, és saját bevallása szerint kellemesen eldiskurált velük.
Mindazonáltal ez az állapot nem volt sokáig fenntartható, ezt pontosan tudtam én is, és persze Magdi és az édesanyja is. Főleg úgy nem, hogy amint telt-múlt az idő, egyre kevesebb remény mutatkozott rá, hogy bármiféle hasznos információt kaphatok, már ami Évi hollétét illeti.
Nos, ezúttal is Ági állt elő a megoldással. Az egyik este felkeresett engem a férjével, akiről kiderült, hogy gyógymasszőrként praktizál, és a belvárosban van a rendelője. Elmesélte, hogy a gazdasági válság óta több kuncsaftja is kénytelen volt lemondani a masszíroztatásról, mára pedig már annyira megcsappant az ügyfélköre, hogy a rendelő fenntartása is havonta visszatérő problémát okoz neki. Felajánlotta az együttműködést, ami annyit jelentett volna, hogy néhány órára megkapom a rendelőjét, amelyben elkezdhetném a pszichológusi magánpraxisomat gyakorolni…
Sejthetitek, mekkora szemeket meresztettem ezen ötlet hallatán. Én meg a magánpraxis? No hiszen!… De aztán Ági és a férje, Béla addig-addig duruzsoltak, hogy végül beültették a bogarat a fülembe… Miért is ne?
Béla azt mondta:
– Nézd, ott áll a jól felszerelt, berendezett, mindenféle engedéllyel rendelkező belvárosi rendelő. Jelenleg félig kihasználatlanul. Ráadásul kaptál a helyi tévétől több órányi ingyenreklámot. Világ ostobája lennél, ha kihagynád ezt a lehetőséget. Ennél jobb ajánlatok, ennél jobb körülmények momentán sehol sem várnak rád. De persze azt sem tagadom, hogy azt szeretném, ha mindketten jól járnánk, a kölcsönösség talaján.
Ági pedig rámutatott:
– Tulajdonképpen most is ezt csinálod. Beszélgetsz az emberekkel. Gyakorlatilag rendelsz, csak nem pénzért. Márpedig pénzre neked is szükséged van, hogy meg tudj élni valamiből. Évi megtalálása, most már láthatod, nem fog pár nap alatt sikerülni. Hosszabb időre kell berendezkedned.
Kértem tőlük egy kis gondolkodási időt, és ők azt mondták, aludjak rá egyet, de holnap feltétlenül várják a választ, mert fölösleges hosszasan hezitálni, ha az ember meg akarja ragadni a lehetőségeket, amik váratlanul szembejönnek vele.
Nos, valóban aludtam rá egyet, bár nem sokat, mert a fél éjszakát az ágyon fekve töltöttem, a plafont bámulva. Mármint akkor, ha éppen nem föl-alá járkáltam.
Tudjátok, belegondoltam, hogy vajon meddig bírnám még a professzor mellett, otthon, az intézetben. Naponta nyolc-tíz órán keresztül gyakorlatilag reménytelen esetekkel foglalkozva. Emberekkel, akik elitták, eljátszották a családjuk minden vagyonát, és képtelenek megszabadulni kóros szenvedélyüktől. Iszonyúan bele lehet fásulni, sokszor éreztem, már otthon is, hogy túl fiatal vagyok még ehhez, egyszerűen be fog darálni engem is ez a nyomasztó légkör, és a végén időnek előtte magam is besavanyodok. Amikor arra gondoltam, hogy előbb-utóbb vissza kell majd állnom a taposómalomba, hát szabályszerűen kivert a víz.
Márpedig valamiből élni kell, pénzt kell keresni, nincs mese, egy magamfajta tetterős fiatalember nem élhet kegyelemkenyéren, és azt már pontosan éreztem, hogy Magditól és az édesanyjától nem várhatok el több szívességet.
Másnap igent mondtam az ajánlatra, és ezt a mai napig sem bántam meg. Ez alatt a pár hét alatt több sikerélmény ért, mint eddigi pályámon összesen.
Az emberek lelkesedése és érdeklődése jottányit sem hagyott alább, sőt. Büszkén állíthatom, hogy az elmúlt időszakban szájról-szájra terjedt a jó hírem a városban.
Épp tegnap érkezett meg életem első köszönő levele. Egy tizenhét éves fiú édesanyja írta. Azért hozta el hozzám a kissrácot, mert betegesen félénk és visszahúzódó volt, rosszul érezte magát mind a saját bőrében, mind az iskolai közösségében, most pedig már arról értesített az édesanyja, hogy a múlt hétvégén zsúrt rendezett az osztálytársainak, ami kiváló hangulatúra sikeredett. Pedig mindössze négy alkalommal beszélgettem el a fiúval…
Az efféle élmények össze sem hasonlíthatók azzal, mint amikor az ember hosszú órákon keresztül kénytelen egy olyan alkoholista lelkére beszélni, akinek szemmel láthatóan eszében sincs megváltozni.
Most tele vagyok tettvággyal és optimizmussal, becsvággyal és büszkeséggel, valahogy kinyílt előttem a világ ebben a gyönyörű városban.
No persze, Debrecenhez soha nem leszek hűtlen, és hamarosan hazalátogatok majd hozzátok, drága szeretteim, de higgyétek el, egyelőre dugig tele van a határidőnaplóm, még a hétvégék is, mert Béla szerint most már nem lehet megállni, most kell megalapoznom a jövőmet, és addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
Jut eszembe, Béláék egy minigarzont is szereztek nekem, amit kellően jutányos áron bérelhetek, így hát Magdiék szívességét sem kell már igénybe vennem.
Nagyon hiányoztok, megígérem, amint tudok, szabaddá teszek egy vasárnapot a magam számára, és akkor hazautazom.
Mindannyiótokat ölel szerető fiatok:
Ákos
