Szombat délelőtt Ákos – tőle szokatlan módon – pizsamában jött elő a szobájából. A szemét álmosan dörzsölgetve lépett be a nappaliba, s csak akkor látta meg, hogy vendég van a háznál, amikor már késő volt visszafordulni.
– Üdvözlöm, Janó bátyám! – köszönt rá az édesapja barátjára, majd kissé zavartan mentegetőzni kezdett: – Ne haragudjon, hogy ilyen öltözékben fogok kezet magával, de csak mostanra sikerült kipihennem a tegnap esti kalandos utazásomat.
– Nem tesz semmit, fiam – legyintett a vendég, majd érdeklődve megkérdezte: – Aztán miféle kalandtúrán voltál?
– Egy régi osztálytársamat látogattam meg, aki Solymáron lakik. De nem ez képezte a túra kalandos jellegét, hanem a visszaút a MÁV-val.
A csevej itt aprócska döccenőt vett, merthogy János bácsi, az atyai jóbarát bizony már jó két évtizede dolgozott vasutasként. Nyelt egy nagyot, aztán noszogatni kezdte Ákost:
– No, meséld csak el töviről hegyire, mi történt. Engem aztán nem kell kímélned.
– Az érdekességek mindjárt a Solymárról a Nyugati pályaudvarra közlekedő vicinálison kezdődtek – fogott bele az Almási fiú. – A solymári állomáson nem volt nyitva a jegypénztár. Egy felirat adta tudtul, miszerint „jegyváltás a szerelvényen”. Nos, felszálltam a vonatra, és vártam a kalauzt, aki csakhamar meg is érkezett. Köszönés helyett kérdőn nézett rám. Átnyújtottam neki egy kétszázast, mert előzőleg utánanéztem, hogy a Nyugatiig épp annyiba kerül a menetjegy. Ő jegy helyett visszaadott egy százast, majd mint aki jól végezte dolgát, némán tovanyargalt a vagon hátsó vége felé.
– Nem túl becsületes megoldás, ez kétségtelen – hümmögött a vendég –, de ha jól veszem ki a szavaidból, te sem szóltál egy mukkot sem, hanem némán tudomásul vetted a történteket, ezáltal cinkossá váltál ebben a nemtelen ügyletben.
– Na de Janó bátyám! – csattant fel Ákos. – Van fogalma róla, milyen meleg volt azon a vonaton? Azzal voltam elfoglalva, hogy melyik ablakot kellene lehúzni, amelyik egyáltalán nincs beragadva, aztán meg ott pihegtem az ülésemen, amikor a kalauz megjelent. És amikor az egész ügylet lezajlott, a szám is tátva maradt a meglepetéstől. Mire szólni bírtam volna, a jegyvizsgáló már rég egy másik vagonban tartózkodott.
– Védekezésnek elég gyenge – csóválta meg a fejét a családfő, aki eddig csöndesen hallgatta a kibontakozó párbeszédet.
– Rendben, apa, igazad van, én is hibáztam – adta meg magát az elsőszülött fiú –, de mentségemre legyen mondva, hogy ilyen eljárást még sosem tapasztaltam, pedig utaztam már néhányszor vonaton. A hőség és a meglepetés ereje nagyobbnak bizonyult annál a vágynál, hogy a kalauz után nyargaljak, és feltűnősködve követeljem tőle a menetjegyemet.
– Én ezt inkább lustaságnak nevezném – dünnyögte Károly –, és akkor még finoman fogalmaztam.
– No, és mi történt aztán? – szorgalmazta a történet továbbgördülését a vendég. – Merthogy az eddigiekre vajmi kevéssé illik rá a kalandos jelző.
– A kalandok majd csak a Nyugatiban kezdődtek – vette vissza a szót Ákos. – Először is akkora sorok álltak a pénztáraknál, hogy attól kellett tartanom, le fogom késni a csatlakozást. Ráadásul annál az ablaknál, ahova én is beálltam, egy olyan hölgy teljesített szolgálatot, aki mintha hadilábon állt volna már a bankjegyek felismerésével is. Iszonyú lassan szolgált ki, a végén futnom kellett, hogy elérjem a vonatot… De még akkor sem könnyebbülhettem meg, amikor már felszálltam a szerelvényre. Hamar kiderült, hogy már csak a peronon van hely. No nem baj – gondoltam magamban – máskor is végigálltam már az utat hazáig. Igen ám, csakhogy ekkor a hangosbemondó azt közölte, hogy a vonatunk félórás késéssel fog indulni, ráadásul minden állomáson és megállóhelyen meg fog állni. Ilyeténképpen a záhonyi gyors megtévesztésig hasonlítani fog egy személyvonathoz. Na, ekkor már kezdett felmenni bennem a pumpa…
– Már egy órája döcögtünk, de még mindig csak Ferihegy magasságában járt a vonat – folytatta az elbeszélést Ákos. – Közben persze szépen gyűltek az utasok Zuglóból, Kőbányáról és Kispestről is, úgyhogy mire kiértünk a fővárosból, már leginkább Hering Expressznek lehetett volna nevezni a járatot. A peronon mindenki elkeseredetten telefonált. Volt, aki hazaszólt, hogy most már biztosan nem ér haza vacsorára; egy másik utas a rokonait figyelmeztette, hogy ne induljanak el a találkozóra, csak holnap reggel, mert ő is körülbelül akkorra fog a Nyírségbe érni; az egyik zordon tekintetű atyafi szavait pedig nem is tudnám pirulás nélkül idézni, mert szitkok és káromkodások egybefüggő láncolata képezte a telefonba harsogott közleményét.
Egyszer csak jött a kalauz. Ezt onnan tudtam meg, hogy valaki hátulról megbökdösött, és amikor megfordultam, kérte a jegyemet. Hej, mondom magamban, mostanában nem divat a köszönés ebben a szakmában? Belém bújt a kisördög, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a farzsebemhez nyúltam, és elővettem belőle azt a debreceni villamosjegyet, amit még az odafelé utazásom napján lyukasztottam ki. A kalauz tanulmányozta egy darabig a tikettet, aztán megosztotta velem azt a felfedezését, hogy az bizony nem vonatjegy.
– Stimmt – bólintottam. – Ez meg nem gyorsvonat, úgyhogy kvittek vagyunk.
Mit mondjak, a népszerűségem hamar az egekbe szökött az utazóközönség körében, egyesek nem átallották hangosan kikacagni a kalauzt. Aztán persze átnyújtottam a valódi jegyemet is, mert nem akartam még tovább fokozni a feszültséget.
Végül aztán nagy nehezen beértünk Ceglédre, ahol is lemenekültem a vonatról, mert attól tartottam, hogy Szolnokig megfulladnék, és inkább vártam egy órát, hogy egy Dunántúlról érkező gyorssal mehessek tovább. Azon sem voltak ugyan kevesebben, de közben besötétedett, lehűlt a levegő, és valamivel könnyebben el lehetett viselni a peronon a szardínia-létet.
Közben megtudtuk, hogy az egész mizériát egy súlyos kábellopási bűncselekmény idézte elő. Ezzel kapcsolatban azt nem értem, hogy miért nem lehetett erről már a Nyugatiban tájékoztatni az utazóközönséget. Ha a hangosbemondóban elhangzott volna ez a közlemény, valamivel könnyebben viseltük volna a megpróbáltatásokat, és legfeljebb a kábeltolvajokat szidta volna mindenki, nem a vasutat.
– Azért az nem volt szép tőled, hogy nevetségessé tetted azt a kalauzt a peron népe előtt – csóválta meg a fejét János bácsi. – Biztosan nem ő volt a hibás a kialakult helyzetért.
– Janó bátyám, én készséggel elismerem, hogy nem a kalauz volt a felelős a késésért – emelte föl a kezét Ákos. – A többi dologban azonban nem egyezik a véleményünk. Mi, utasok a vonaton a kalauzzal vagyunk kapcsolatban, ami a MÁV alkalmazottait illeti. Úgy is mondhatnám, hogy ő képviseli előttünk az egész céget. Joggal várhatjuk el, hogy elsősorban köszönjön. Aztán az sem lett volna ellenünkre, ha felvilágosít minket, hogy mi az oka a késésnek. Ad abszurdum még bocsánatot is kérhetett volna a kellemetlenségekért a MÁV nevében.
– Ha jól saccolom, lehettetek úgy kétezren azon a szerelvényen – vetette közbe a vendég. – Ha mindenkinek külön elmagyarázza, hogy mi a késés oka, akkor Záhonyig sem végzett volna a jegyvizsgálással.
– Én pedig azt gondolom, hogy kutya kötelessége lett volna. Különben sem kellett volna kétezerszer elmondania. Azon a peronon, ahol én is álltam, rajtam kívül még jó húsz ember hallotta volna a szavait. Ha pedig nem szeret beszélgetni, akkor nem kalauznak kell menni, hanem számadó juhásznak, ott tényleg nem kötelező csevegni sem a juhokkal, sem a pulival. Végül is ő és a munkatársai abból élnek, hogy én és a többi gyanútlan utazó megváltjuk a jegyünket egy-egy viszonylatra. Summa summarum, szerintem igen üdvös dolog lenne, ha a vasútnál az „Örüljön a kedves utas, hogy elvisszük”-szemléletet felváltaná az „Örülnénk, ha elvihetnénk a kedves utast”-szemlélet.
