Szubotáj valami nagy-nagy, békés megnyugvást érzett, amikor Oleszja beült mellé a vadászgépbe. Persze nem telt meg könnyel a szeme, de azért igencsak értékelte a lány bajtársias gesztusát. Azonban nem ez volt, ami most a legélénkebben foglalkoztatta, hanem az, hogy eszébe jutottak Raudona szavai.
Mert mit is árult el neki nemrégiben a vörös démon? Kerek-perec megmondta, hogy Oleszjának nagyon sok dolga van még Evilágon. Sőt, nemcsak neki, hanem a leszármazottainak is. Márpedig ha ez így van, akkor a Központ, bármi is legyen az, nem fog elveszejteni egy szereplőt, aki ilyen fontos ama bizonyos Terv számára. Tehát biztonságban vannak, sikerülni fog a repülés.
A tatár persze mit sem árult el ebből a pilótatársának, elvégre esküt tett rá, de azért igencsak laza mosollyal helyezte üzembe a fedélzeti rendszereket.
Külön megnyugtató volt, hogy a felszállás előtti rövid megbeszélésük során az optimális repülési tervet mindketten hajszálpontosan ugyanúgy látták. Meg az is, hogy az adatok egyeztetése után már a rég elfeledett kollegiális ugratás is előjött.
– Örülsz, mi, hogy itt vagyok? – évődött Oleszja. – Máskülönben kire bíznád a dokkolást egy öt éve elhagyott űrállomáson?
– Eredj már, galambocskám! Hát még úgy is megcsinálnám csukott szemmel, hogy csak a lábujjaim érhetnének a botkormányhoz! – vágott vissza rögtön a tatár.
– Jaj, ne fényezd már magad, te hangember! – nevetett fel a lány. – Nélkülem összecsinálnád magad, legkésőbb a Kármán-vonalnál!
Szubotáj elmosolyodott, de már nem szólt vissza. Lehunyta a szemét, és elmormolta azt a fohászt, amelyet soha, egyetlen repülés előtt sem mulasztott volna el:
– Segíts meg felfelé, Uram, lefelé már magam is elboldogulok!
És a Golub hamarosan megindult a sötét, csillagos ég felé.
Mint ahogy Raudona és a hercegségi tiszt is megindult Rőtvárból dél felé, Királyrévbe, és úgy hajszolták a lovaikat, mintha az életük múlna rajta. Lokhund kapitány persze pontosan ezt is érezte. Az élete legnagyobb lehetőségeként értékelte ezt a különös éjszakát, és ahogy egyre tisztább lett a feje, már semmi másra nem tudott gondolni, csakis a jutalomra és az előléptetésre.
A küldetés földrajzi távjának döntő szakaszát mindenféle különleges esemény nélkül áthidalták, Királyrév előtt azonban egyszer csak felgyorsultak az események.
A két vágtató lovas egy apró útelágazáshoz ért. No nem valami komoly választást jelentő mérföldkőhöz, pusztán egy olyasféle enyhe kanyarulathoz, amelynek az egyik ága az erdőség mellett haladt el, a másik viszont egy szakaszon átvezetett a facsoportok között.
– Kívül haladunk, kitérünk jobbra, kövess! – parancsolta Raudona, és előre is ugratott, mert már messziről érzékelte, hogy a fák között emberek bujkálnak.
Lokhund kapitány azonban megmakacsolta magát. Hirtelen ötlettől vezérelve az elágazásnak a fák között átvezető útjára irányította a lovát. Ennek legfőbb oka az volt, hogy már nagyon derogált neki, miszerint egész úton egy olyan fehérszemély parancsait követi, aki némi túlzással a lánya is lehetne.
Hát mit ugat neki ez a kis vörös cemende? Ő a Gunnerud Hercegség kapitánya! Ez a csöcsös vászoncseléd meg legfeljebb valami felkapaszkodott parasztlány, akit jó pénzért kémkedésre fogott az uralkodóház titkosszolgálata. Hát neki ne parancsolgasson! Mindjárt elérik a felvonulási tábort. Majd ott is elő akarja adni magát? Fontoskodni, páváskodni, mintha az ő hőstette lenne ez a küldetés, nem pedig Lokhund kapitányé, akinek már a dédapja is a seregben szolgált, és megbecsült főtiszt volt?
Nos, a derék katona gondolatmenetét a következő pillanatban egy, az úton keresztben kifeszített kötél vágta ketté. Merthogy Raudona kiválóan detektálta, valóban emberek rejtőztek a fák között. Mégpedig igen rossz szándékú csavargók, akik régóta rablásból tartották fenn magukat, és mivel érzékelték az utóbbi napokban megnövekedett forgalmat Királyrév felé, hát lesben álltak egész nap és egész éjjel, zsákmányra és jó alkalmakra várva.
Egy hadi menetet mindig követnek különféle szerencsevadászok és haszonlesők, hogy italt, örömlányokat meg más efféléket szállítsanak az itt-ott letáborozó zsoldosoknak. De a rablók számára az is nagy haszonnal kecsegtet, ha sikerül levadászniuk egy-egy korhely katonát, akik részegen el-elmaradoznak az egységüktől. Nemcsak a zsoldjukra lehet szert tenni, hanem a sisakjukra, a páncéljukra, a lovukra, a fegyvereikre, de még a csizmájukra is, ezekért pedig jól fizetnek az orgazdák a sűrű erdőség túloldalán elterülő grófságban.
Mindenesetre a rablók a legszebb zsákmány reményében tarolták le az erdőszéli úton áthaladni szándékozó kapitányt, és amikor Lokhund a földre esett, úgy vették körbe, mint ahogy a hiénák rontanak rá az áldozatukra.
Csakhogy a következő pillanatban, mint a fergeteg, előrontott a homályból egy újabb lovas, és nagyon is emlékezetesre sikeredett az érkezése, mert menetből levágta két ember fejét is, aztán megfordult az úton, és véres kardját a teste mellett fenyegetően megforgatva újabb támadásra indult. Vörös haja úgy lobogott a Bronzhold fényében, mint a tűz.
A kapitány közben kihasználta a támadói figyelmének elterelődését, és felkászálódott a földről, de mielőtt bármit is tehetett volna, az egyik szorgalmas rabló akkorát sújtott rá a kardjával, hogy a derék hercegségi katona jobb karja nyomban a porba hullott.
Az illető nem sokáig örvendhetett a harci sikernek, mert a lova hátáról épp elébe letoppanó Raudona keresztüldöfte a kardjával, aztán a mellkasára talpalva úgy rúgta le a fegyver éléről, mint ahogy az ember egy kukacot fricskáz le a salátájáról.
A két maradék haszonlesőt elnyelte az erdő, mintha soha ott sem lettek volna, a vörös démon pedig letérdelt a vérében fuldokló kapitány mellé, és szenvtelen hangon megkérdezte:
– Most tényleg ilyen nehéz lett volna betartani, amit kértem?
– Ki vagy te? – firtatta a vért köpő katona.
– Mindjárt meg fogsz ismerni – biztatta Raudona, miközben megragadta a csuklóját, és mélyen a szemébe nézett.
A halála előtti másodpercekben Lokhund kapitány elrémülve nézte végig a vörös démon átalakulását, amely folyamat végén döbbenten ismerte fel a nőben… saját magát.
🙂 🙂 🙂 😀
Megérte fennmaradni 🙂