Valóban úgy volt, ahogy Nihuc közölte a többiekkel: Raudona ezekben a percekben már Rőtvár pincebörtönének bejáratánál tartózkodott. A legkülső rácsos kapu előtt ezen a késő éjszakai órán mindössze egyetlen őr posztolt, az is kissé elbóbiskolt néha, egy háromlábú sámlin ülve, hátát a rideg kőfalnak támasztva. Ám egyszer csak lépteket hallott, és amikor kinyitotta a szemét, legnagyobb megdöbbenésére egy vörös hajú, igen szemrevaló hajadont pillantott meg.
Nyomban talpra ugrott, és rárivallt a jövevényre:
– Hát te meg mit keresel itt, ostoba fehércseléd? Tán nem tudod, hogy a fejével játszik, aki ide le merészel jönni? Csak azt ne mondd nekem, hogy eltévesztetted a járást! Na, takarodj a konyhára, vagy ahol dolgod van, míg szépen mondom, és köszönd meg szépen, hogy nem csinálok nagyobb ügyet a látogatásodból!
Raudona arcán jól látszott, hogy a katona közleményének egyetlen szava sem érdekli. Ez persze nem volt teljesen igaz, ugyanis épp ezekben a pillanatokban vett mintát a marcona fickó hanghordozására és hangszínére vonatkozóan.
– No, ne legyél már ilyen szigorú, vitéz uram! – szólt oda neki kedélyesen, aztán a katona legnagyobb megdöbbenésére vetkőzni kezdett. – A váltótársad tegnap éjjel sokkal jobban örült nekem, amikor meglátogattam.
– Mi jár a fejedben, te ostoba fehércseléd? – kérdezte a férfi, és egyre nagyobbakat nyelt, ahogy sorra bukkantak elő a vörös démon szemkápráztató bájai.
– Azt te soha nem fogod megtudni, ellenben én pontosan tudom, hogy mi jár a te fejedben – közölte szenvtelenül Raudona, és közben levetette utolsó ruhadarabjait is.
A katona kigúvadt szemmel bámulta a meztelen hajadont, akinek a teste a fáklyák sápadt fényében is úgy ragyogott, hogy az maga volt a mennyei gyönyörűség. Ám a marcona fickó csakhamar gyanút fogott…
Na, álljon meg a menet! Mennyire valószínű az, hogy éjnek évadján megjelenik itt, a vár legdohosabb pincealagútjában egy ilyen pompás fehérszemély, csakis az ő szórakoztatására? Hát semennyire! Ennek a vászoncselédnek inkább a konyhára kellene igyekeznie, megkezdeni a zöldségpucolást, vagy bármi hasonlót, egyáltalán a reggeli előkészítését Rőtvár nagyurai számára.
Észnél legyünk, kérem! Ez valami csel lehet, amit a részeges és egyre gyanakvóbb fejedelem azért talált ki, hogy próbának vesse alá az őrséget! És aki nem jól vizsgázik, mert enged a kísértésnek, azt Kalrund másnap szó nélkül kivégezteti, mint ahogy a konyhán vágják el az ilyesféle vászoncselédek a tyúkok meg a libák nyakát!
Na, ebből nem eszik a méltóságos fejedelem! Én nem vagyok akkora barom, hogy egy kis hetyegésért cserébe önként hajtsam a fejem a bakó tönkjére! – biztatta magát a katona, aztán végre megszólalt:
– Most már felejtsd el, hogy szabadon elmehetsz innen. Amit az imént ígértem, már nem érvényes. Na, hátrálj csak szépen oda a falhoz, ahol azok a láncok lógnak!
A marcona fickó nem beszélt a levegőbe, immár a kardját is előrántotta, és egyenesen nekiszegezte a vörös démon hasának, ezzel adva nyomatékot a parancsnak.
Raudona rendszere közben jelezte, hogy a hangminta levétele befejeződött, nincs szükség a célszemély további beszéltetésére.
– Nem hátrálok sehova, te pedig kezdd el levetni a ruháidat, mert szükségem lesz rájuk – közölte szikáran Mocsárvidék nagyasszonya, közben pedig nemes egyszerűséggel megragadta a kard pengéjét, és pillanatok alatt annyiszor csavarta meg, hogy immár sokkal jobban hasonlított egy dugóhúzóra, mint fegyverre. És a legdurvább az volt, hogy mindeközben az éles penge semmiféle kárt nem okozott a tenyerén, pedig egy ilyen művelet végén minden józan számítás szerint ömlenie kellett volna a vérnek a kezéből.
– Ki a fene vagy te? – hörögte elsápadva a már egyre kevésbé marcona fickó, és bár még mindig szorongatta a kardját, láthatóan egyre inkább remegett a keze.
– Hiába mondanám meg, úgysem értenéd – legyintett Raudona, aztán gondolt egyet, és így folytatta: – Na jó, tegyünk egy próbát! Elárulom: én egy metamorf vagyok.
– Hogy milyen moly? – hunyorított bután a katona, mire a vörös hajadon diadalmasan elmosolyodott:
– Na látod! Mondtam, hogy úgysem fogod megérteni.
A következő pillanatban pedig úgy vágta állcsúcson a börtönőrt, hogy az nyomban összecsuklott. Aztán lehúzta az ájult fickóról a ruháit, és egy darabig melléguggolva mindenféle vizsgálatnak vetette alá. Néhány ponton megtapogatta a testét, felhúzta a szemhéjait, és mélyen belenézett a szemébe, végül pedig magára öltötte a katona ruháit, majd a kulcsait elorozván kinyitotta a pincefolyosó első vasrácsát, és határozottan elindult befelé.
Ha a marcona fickó most valamilyen csoda folytán eszméletre tért volna, hát minden bizonnyal újra elájul, mert lényegében saját magát láthatta volna, ahogy nagy erőkkel halad a várbörtön legjobban őrzött cellái felé.
Egy csaknem derékszögű kanyar után, a kettes számú kapurácsnál már két unott őr kornyadozott. Nekik semmiféle sámli nem állt a rendelkezésükre, így a falnak dőlve próbáltak meg hunyni egy kicsinykét, várva a reggeli váltást. Raudona úgy rivallt rájuk, mintha legalábbis őrparancsnok lenne:
– Hát ti meg mi a jó anyátokat csináltok itt? Alusztok őrségben?
A gesztenyebarna üstökű börtönőr riadt fel hamarabb, és amikor felfedezte, hogy ki ordítozik velük, bosszankodva fakadt ki:
– Mit vered itt magad, Kleva? Unatkozol, és szórakozni támadt kedved? Mért nem a saját kis fonnyadt pecsed húzogatásával próbálkozol?
A másik felriasztott katona, a fekete hajú is bosszúsnak tűnt, és habozás nélkül csatlakozott gúnyolódó társához:
– Azzal már nem megy neki, ezért jött ide hozzánk. Bár igazából nem tudom, hogy mit remél.
– Majd mindjárt ráfagy a setét pofátokra ez a bárgyú vigyor – jövendölte Raudona. – Tudjátok, hogy ki küldött? Maga a fejedelem. Milla asszonyt kell a színe elé vinnem. Örüljetek, hogy nem maga Kalrund nagyúr jött le érte. Vagy talán vele is ilyen kedélyesen elviccelődnétek? – érdeklődött a vörös démon, tökéletesen megtestesítve a Kleva nevű őr fizimiskáját, modorát és hanghordozását.
Ezen mondatok igen komoly hatással voltak a két megpilledt őrre. Remegő kézzel, szinte egymást félrelökve próbálták kinyitni a kettes számú vasrácsot, és közben nem győztek szabadkozni:
– Ne haragudj, Kleva, igazán nem tudhattuk, hogy…
– Minden istenekre, hát ha most tényleg Kalrund nagyúr jött volna le…
– De mit akarhat Milla asszonytól ilyen késői órán?
– Nem mindegy? Nyissad már azt a kibaszott zárat, te nyomorult!
– A te kezed van útban, takarodj már odébb! Mit piszkálsz bele mindenbe?
Eközben a Kormányzói Hivatalban a vezérezredes új direktívát fogalmazott meg:
– El kell rabolnunk Gunnerud herceget, és Osmosisba kell hoznunk.
Ezt korántsem lehetett túl bonyolult kinyilatkoztatásnak nevezni, a kormányzónak mégis támadt egy nem egészen indokolatlan kérdése:
– Ez most a te felvetésed, Nihuc, vagy az a bizonyos Központ találta ki, hogy így legyen?
– Nem mindegy? – vigyorodott el a vezérezredes. – Itt most csak az a fontos, hogy a célunkat mennyiben szolgálja egy ilyen lépés. Márpedig jól mondtad az előbb, kormányzó, miszerint a két északi hadsereg kivonása a készülődő háború egyenletéből elemi érdekünk. Ehhez pedig egymás ellen kell fordítani a fejedelemséget és a hercegséget. És ugyan mi jöhetne jobban ehhez, mint az a körülmény, hogy Gunnerud egyszerűen felszívódik? Eltűnik Rőtvárból?
– Ez nagyon jó ötlet! – lelkendezett Mario. – Már csak a hercegség főembereinek kell a tudomására hozni valami módon, hogy Gunnerudnak nyoma veszett, és máris röpködni fognak majd a hadüzenetek.
– Erre még csak nem is lesz szükség – jelezte a spanyol főszakács. – Holnap ünnepség lesz Rőtvárban, amelyre a Gunnerud Hercegség főemberei is hivatalosak. És hogy mekkora dínom-dánom készül, azt pontosan tudhatom, mert már leadták nekem a lakoma elvárt menülapját.
– Na jó, de mi van akkor, ha valahogy kimentik a buliból Gunnerudot? – aggodalmaskodott tovább az olasz fiú. – Mondjuk arra hivatkozva, hogy gyengélkedik, és nem kíván kimozdulni a szobájából, továbbá látogatókat sem fogad.
– Nem hiszem, hogy ez célra vezetne, ugyanis éppen a herceg születésnapját ünnepelni gyűlnek össze az uraságok – közölte Esteban. – Ki látott már olyan születésnapot, ahol maga az ünnepelt nincs jelen? És ugyebár ott lesznek a szülei is. Szerintem egy ilyen kifogás után az anyja legfeljebb akkor nem akarná látni a fiát, ha azt mondanák neki, hogy teszem azt, leprás, vagy valami ilyesmi.
– Megnyugtattál – emelte fel a kezét mosolyogva Mario. – Már csak az a kérdés, hogy vajon az elrablás kivitelezé…
Nem fejezhette be a mondatot, mert Nihuc közbeszólt:
– Ez már folyamatban van, Raudona a legfrissebb jelentése szerint éppen úton van Esteban barátunk szobája felé az alvó herceggel.
– Hogy mi van??? – hüledezett újra a spanyol, de a székéből felemelkedő Szubotáj kedélyesen hátba vágta:
– Majd a visszaút során ezt is elmesélem. Na, kapd össze magad, mert úgy látom, ideje indulnunk, itt már nincs több dolgunk. Rőtvárban viszont még van.
– Úgy bizony – emelkedett fel a vezérezredes is, hogy a hintóján a lehető leggyorsabban visszaszállítsa a pilótát és utasát a régi Aréna küzdőterén parkoló Golubhoz.
Amikor a három szereplő elhagyta a helyiséget, Guzel így szólt Oleszjához:
– Neked is üzent Raudona. Azt kéri, haladéktalanul vidd az Orelt Rőtvárhoz, és landolj ott, ahol a legutóbb is tetted.
– Parancs, értettem – vágta rá az orosz szőkeség reflexszerűen, miközben ő is felemelkedett a székéből, és egy pillanattal később már el is hagyta a helyiséget. Pedig Mario már éppen fel akarta ajánlani neki, hogy elkíséri, bárhova is vezessen az útja, de Guzel a karjára tette a kezét:
– Nagyon lovagias vagy, de hidd el, nincs szüksége kíséretre.
– Hogyhogy nincs? – méltatlankodott az olasz fiú. – Itt ülünk, mindannyian férfiak, és egyikünk sem megy vele éjnek idején? Hát én ezt nem értem.
Attila kissé ráhajolt az asztalra, hogy közelebb legyen Marióhoz, és sejtelmesen azt javasolta:
– Majd ha egyszer kijön rá a lépés, akkor kérd meg valamelyik pilótát, hogy mutassa meg neked, milyen szemüveget vesznek fel ilyen esetekben. Amikor a kezedbe veszed, azt fogod hinni, hogy egy szimpla napszemüveg, de biztosíthatlak, hogy nagyon nem az.
Aztán hátradőlt a székében, és keserű sóhajjal jegyezte meg:
– Nekem is volt, de valamelyik északi hadjárat során elveszítettem pár éve. Vagy ellopták tőlem. Ki tudhatja?
Guzel hallgatott. Nem szándékozott a többiek orrára kötni, miszerint Raudona egyszerűen megtiltotta, hogy bárki Oleszjával tartson. Bár tippjei ugyan voltak arra nézvést, hogy ennek miféle okai lehettek, de a rendszere a valószínűség-számítás során egyik kimenetelnek sem adott releváns többséget.
Attila az asztal közepén álló boroskancsó felé nyúlt, és töltött magának egy pohárral. Még mindig szomorkás hangulatban jegyezte meg:
– Bevallom nektek őszintén, egyre jobban tetszik nekem ez a színdarab, vagy film, vagy bárminek is nevezzük, amibe akaratlanul csöppentem bele öt évvel ezelőtt. Sőt, ez a mostani ötödik évad talán a legizgalmasabb számomra, csak azt sajnálom, hogy egy másodvonalbeli mellékszereplőnek érzem magam benne.
Most Guzelen volt a sor, hogy titokzatos módon szóljon közbe:
– Elárulhatom, jut még neked főszerep ebben a színdarabban, nem is olyan soká. Addig is légy türelemmel, és élvezd a játékot. Hidd el, néha azt fogod kívánni, bárcsak lehetnél inkább kettes számú alabárdos, akinek még szövege sincs.
A magyar színész felemás érzésekkel vette tudomásul az elhangzottakat. Kíváncsi is lett, felajzott is lett, ám kissé meg is rettent. De ismerte már annyira Guzelt, hogy teljesen fölösleges lenne megkísérelni bármiféle részleteket kitaposni belőle, úgyis azt a választ kapná, hogy idővel majd minden szép sorban kiderül.
Merengéséből Dariosz szavai zökkentették ki:
– Azt hiszem, uraim, ideje volna nyugovóra térnünk. Ha nem tévedek, a holnapi lesz evilági küldetésünk legfontosabb napja. Pontosabban szólva: a mai. Hiszen hol van már éjfél?
