Dariosz és a két anagur törzsfő még mindig nem jutott dűlőre az árnyas kőpadnál az együttműködés kérdésében, és a kormányzó e percben úgy érezte, ennek legfőbb oka Szubotáj megátalkodott konoksága.
– Értsd meg, kormányzó, nem mesélhetek el mindent, amit az androidokról tudok – magyarázta a tatár. – Te is hallhattad a saját füleddel, amikor mindjárt az első közös ebéd alkalmával az addig szelíd és csöndes Guzel igen szigorúan hívta fel a figyelmünket arra, hogy nem etikus ilyet tenni! Az, aki későbbi korból jött ide a Földől, nem mesélhet semmit a köztes idők eseményeiről, találmányairól a korábban érkezetteknek. És ha belegondolsz, ez logikus is.
– Már miért is logikus? – értetlenkedett Dariosz.
– Gondolj csak bele! Én elmesélek valamit, ami mondjuk 2050-ben történt. Tökmindegy, hogy mit. Te innen egyszer majd hazamész, és ezen ismeret tudatában hozol egy döntést. Lehet, hogy ezzel úgy avatkozol bele a tér-idő kontinuumba, hogy teljesen megváltoztatod az emberi történelmet. Például oly módon, hogy lehet, én már meg sem fogok születni 2169-ben.
A kormányzó gúnyosan mosolyogva nézett Szubotájra. Elhatározta, hogy intéz egy aprócska jelzést a tatár felé, miszerint nem kéne itt a régebbi korok embereit hülyének nézni, még akkor sem, ha a Földön történetesen rendőrök voltak.
– Ugye, tudod, hogy amit most mondtál, az egy paradoxon? – kérdezte tőle. – Ha én megváltoztatnám a történelem menetét a Földön, és te nem születnél meg, akkor mi most nem beszélgethetnénk itt, tehát nem mondhatnál nekem semmi olyat, amitől otthon megváltoztathatnám a történelem menetét.
Ez volt az a pillanat, amikor Attila megunta a meddő csevejt, és méltatlankodva szólt oda a társainak a kőpad másik végéből:
– Nem arról volt szó, hogy azért jövünk el ide, hogy valamiféle megoldást találjunk a problémáinkra? Ehhez képest csak a nosztalgia meg a filozofálgatás megy. Megtudhattam, hogy Dariosz itt varrta le az első nőjét Osmosisban, most pedig hallgathatom a csodás eszmefuttatásokat a tér-idő kontinuumról és a különböző paradoxonokról. Már bocsánatot kérek, de ennél még az olimpiát nézni is jobb. Az Arénában legalább nem ilyen borzasztó kényelmetlenek az ülések.
– Igazad van – ismerte el a másik törzsfő. – Azt javaslom, hagyjuk is az általános kérdéseket, mármint amelyek az androidokra vonatkoznak. Foglalkozzunk inkább egészen konkrétan az általunk ismert androidokkal, és találjunk ki valamit arra nézvést, hogyan tudnánk rávenni őket, hogy végre árulják már el nekünk, mit keresünk itt, és mi a francot vár el tőlünk ez az úgynevezett Központ.
Dariosz még mindig gunyoros mosollyal nézett a tatárra:
– Tudod, Szubotáj, otthon az én szakmámban ezt úgy hívják, terelés.
Aztán rögtön meg is haragudott magára. Mit cseszegeti ezt a szerencsétlen pilótát? Hiszen ez a fickó egy katona! Ha egyszer Guzel egyenesen megmondta, nem árulható el semmi a régebbi korok embereinek, akkor ezt Szubotáj parancsként értelmezi, és tűzön-vízen át be fogja tartani, elvégre egész életében erre trenírozták.
Attilának pedig tényleg igaza van. Miért egymást kóstolgatják, ha egyszer azzal a céllal lovagoltak ki ide, hogy kidolgozzanak valamiféle együttműködést? Akkor meg arra kellene koncentrálni, és nem azt kéne nézni, hogy mi nem lehetséges, hanem azt, hogy mi igen. Tehát nem Szubotájt kéne abajgatni, hogy árulja már el, amit a mesterséges intelligenciáról tud, hanem…
Na igen… akkor mit is kéne most csinálni?
Dariosz hirtelen megakadt a gondolatmenetében, és ez azzal járt, hogy immár ő volt az, aki felpattant a padról, és fel-alá kezdett járkálni előtte. Közben magán érezte mindkét anagur törzsfő tekintetét. Az egyikük kisvártatva meg is szólalt:
– Mondom, hogy ennél még az olimpia is jobb – jegyezte meg pikírten Attila. – Te most mit csinálsz, kormányzó? Egyedül futsz versenyt? Vagy ez valami új, egyszemélyes gyaloglószám?
Dariosz egyszer csak megtorpant. Nem lehetett tudni, hogy a magyar szavainak hatására történt ez, vagy a saját gondolataiban jutott el egy bizonyos fordulóponthoz, mindenesetre felhagyott a járkálással, a pad felé fordult, és így szólt a két anagur törzsfőhöz:
– Azt hiszem, kitaláltam valamit, amivel Nihucot rá lehetne venni az együttműködésre.
– Nocsak – hajolt előre a padon ülve Attila. – Mostantól engem is kezd érdekelni ez a nosztalgikus összejövetel.
