Osmosis – 220. fejezet

Dariosz és Szubotáj társasága hamarosan háromfősre bővült, ugyanis benyitott a helyiségbe Nihuc vezérezredes is, akinek az arcán jól látszott, hogy csöppet sincs derűs hangulatban.

– Baskírral mi van? – érdeklődött a tatár, de nem kapott biztató választ.

– Rettenetesen kimerült – felelte a metamorf –, és ezt most akár szó szerint is érthetitek. Kénytelen voltam a saját energiámból is átadni neki valamennyit, hogy egyáltalán el tudja mesélni, amit tapasztalt. Napfelkeltéig nem is lesz jobb állapotban, ez biztos.

– Ezt nem igazán értem – vakargatta a fejét a kormányzó. – Eddig is a napenergia működtette, nem? Azt gondoltam, hogy nappal be tud tárolni annyi energiát, amennyivel…

– Az energiaellátó rendszereink diverzifikáltak, nem csak a napenergiát hasznosítjuk – magyarázta a metamorf. – Ott van például a piezo-elektromos rendszer, amely Baskír esetében teljesen megadta magát, legalábbis minden jel erre mutat.

– Mi az a piezo-elektro…?

– Hagyjuk ezt most, kormányzó – vágott közbe türelmetlenül Nihuc. – Talán majd egy nyugodtabb helyzetben beszélgessünk fizikáról és elektrotechnikáról, mert vannak más híreim is. Baskír arról tájékoztatott, hogy a Raudona néven bemutatkozott nő nem más, mint egy android.

– Tudjuk – jelentette ki rezignáltan a tatár, miközben újra teletöltötte a borospoharát. – Oleszja még azt is elmondta nekem, hogy nyolc egész öt tizedes.

A kormányzó közben lapos pillantásokat vetett Nihuc arcára, majd nagyot sóhajtva így szólt:
– Ahogy elnézlek, vezérezredes, te az a fajta android lehetsz, aki miután felvette egy ember személyiségét, valahogy elkezd idomulni is hozzá. Afféle vegyes jelenségként, vagy hogy is fogalmazzak. Én mindenesetre akkor láttam utoljára a Pépes Arcú homlokán ilyesféle gondterhelt barázdákat, amikor két éve majdnem leváltottam egy súlyos függelemsértés miatt. De aztán elsimítottuk az ügyet. Az viszont nagyon aggasztó, hogy mi itt Szubotájjal momentán tőled várnánk magyarázatot sok mindenre, vagy legalább valamiféle megnyugtató részinformációt, de ahogy elnézlek, jelenleg te vagy köztünk a legtanácstalanabb, pedig a mezőny igen erős.

Egy darabig súlyos csönd nehezedett a Kormányzói Hivatal helyiségére. És amikor végül Nihuc megszólalt, az ijesztőbb volt még a csöndnél is:
– Azért látsz tanácstalannak, kormányzó, mert az is vagyok.

– Na, szép kilátások – vetette hátra magát a székén Szubotáj. – És ilyenkor mi van? Itt dekkolunk egy idegen bolygón, immár öt éve, értelme semmi, küldetés sehol, a hajdani katonatársam agyát gyarmatosította egy vörös démon, és csak három olyan illető van, akitől választ kaphatnék a kérdéseimre, ezek közül az egyik felszívódott, a másik lemerült, a harmadik meg jelen pillanatban is tanácstalanul bámul maga elé – hadarta egy szuszra ingerülten, és még biztosan folytatta is volna, ha Dariosz nem inti le:

– Kérlek, próbáld megőrizni a higgadtságodat. Vagdalkozással most semmire sem megyünk.

Aztán visszafordult a vezérezredeshez:

– Nem gondolod, hogy éppen itt lenne az ideje megnyílnod? Remélem, érted, hogy mire célzok. Mindig csak olyan válaszokat kapunk tőled, hogy „talán majd egy másik alkalommal”, meg „ennek nem most jött el a napja”. Mint ahogy az imént is, amikor a piezo- vagy milyen elektromosságról akartalak kérdezni. Na persze, most kivételesen igazad volt, mert tényleg nem ez a mai este legsürgősebben megbeszélendő témája. De ha nem ilyen alibi válaszokkal szúrnád ki a szemünket folyton, akkor talán előrébb tartanánk. Nem gondolod, hogy alkalmasint mi is sokat segíthetnénk neked, ha végre méltóztatnál az orrunkra kötni bizonyos részleteket? Eddig azt hittem, hogy egy csapatban játszunk. De csak mondd meg, ha nem így van!

– Természetesen így van – szólt csöndesen Nihuc, és komoly belső vívódás tükröződött az arcán.

– Remek. Kezdetnek legalábbis nem rossz – bólintott elégedetten Dariosz. – Márpedig, ha abból indulunk ki, hogy egy csapatban játszunk, akkor a célunknak is közösnek kell lennie, nem igaz? Elvégre ez így logikus. Jól mondom?

– Jól mondod – ismerte el Nihuc.

– Nocsak. Megy ez nekünk. Akkor talán nem olyan nagy kérés, hogy áruld el, mi a csapatunk közös célja.

– Egy sokkal jobb világ alapjait kell leraknunk ezen a bolygón, mint amilyen a Földön alakult ki több ezer elvesztegetett év alatt.

– Na, hát a magam részéről ebben teljes mértékben benne vagyok – jelentette ki a kormányzó –, már csak azért is, mert meglátásom szerint, ami 2030-ra lett a földi világból, az minden, csak nem jó.

– Kicsit jöjjünk le a fellegekből a rögvalóság talajára, ha kérhetem – javasolta a tatár, miután fenékig kiitta a poharát. – Különben megint átvirraszthatjuk az egész éjszakát, és ahhoz nekem semmi kedvem. Mondjuk szűkítsük le a kérdéseket egyes személyekre. Az első lehetne például ez a Raudona. Mi okoz neked ekkora tanácstalanságot a vörös démonnal kapcsolatban, vezérezredes?

– Az első mindjárt az, hogy nem érzékeltem a jelenlétét. Mármint az android mivoltát. És ugyanerről számolt be nekem Baskír is – magyarázta Nihuc, aztán részletesen elmesélt mindent, amit az öreg Tanító és a vörös hajú nő különös találkozásáról, majd együtt megtett útjáról tudott.

– És most, hogy megkínáltad Baskírt a saját energiáddal, képes már emlékezni, hogy hol tették le a Golubot? – türelmetlenkedett Szubotáj.

– Nem – mondta csöndesen a vezérezredes.

– És arról van valamiféle központi tájékoztató, hogy ez a rohadék Raudona miért mosta ki Oleszja agyát?

– Nincs – ismerte el Nihuc.

– Hát ez aztán kibaszottul biztató – háborgott Szubotáj, és bizonyára még egy sor cinikus vagy szarkasztikus megjegyzése lett volna, de a kormányzó újra csak rápirított:

– Nem gondolod, hogy kissé önző vagy? Megértem, hogy fontos neked a repülés, meg a vadászgéped, Oleszjáról nem is beszélve, de ha ide-oda csapongunk, akkor a büdös életben nem fogjuk tudni rendszerbe foglalni a történéseket, és akkor esélyünk sem lesz, hogy bármit is megértsünk. Itt most az volna a lényeg, hogy közösen gondolkodjunk, és mindenki tegye hozzá a maga meglátásait a nagy egészhez, hátha így kikerekedik valamiféle megoldás.

A tatár vegyes érzésekkel nézte Dariosz arcát. Kicsit szégyellte is magát, mert igaza volt az embertársának, önző módon mihamarabb a számára legfontosabb témákra szerette volna terelni a szót, és immár belátta, hogy ez nem volt helyes. Másrészt viszont azt vette észre, hogy lassacskán szinte csodálja a kormányzót, amiért mindig – vagy legalábbis azokon a napokon, amikor kellően kipihent állapotban van – képes irányítani és a közös cél érdekében összehangolni azt a közösséget, amelyikben magához ragadja a szót, és mindezt úgy teszi, hogy lehetőleg ne bántson meg senkit, de közben igyekszik súlyozni a problémákat és a megoldandó feladatokat, emellett igyekszik mindenki érdekeit figyelembe venni. Szubotáj úgy érezte, most már pontosan tudja, hogy ezt az ausztrál fickót miért „helyezték át” valakik Evilágba, és miért lehetett belőle egyszerű közemberből a sziget kormányzója.

– Megmondom nektek, hogy mi okozza bennem a legnagyobb tanácstalanságot – vette vissza a szót a vezérezredes. – Akárhányszor futtatom le az intelligenciámban az adatokat, a történetnek végül nem keletkezik logikus megoldása.

– Nem lehet, hogy túlságosan lekorlátozod a megoldási intervallumot? – vetette közbe Szubotáj, és újra töltött magának. – Már csak azért kérdezem, mert szerintem ez a képlet olyan tiszta, mint az egyszeregy. Raudona nem a mi csapatunkban játszik. Ezért is nem érzékelted őt, mint android-társadat. Gondolom, ez rajta múlott, azaz nem óhajtott neked semmiféle jelet küldeni. Számomra ez tiszta sor: Raudona ellenség.

Dariosz megint fejcsóválva szólt közbe:
– Én ezt kicsit sem értem. Mi ilyenkor a protokoll? – kérdezte Nihuctól. – Már úgy értem, amikor két android találkozik. Mit kellett volna érezned? Vagy detektálnod… Vagy a fene se tudja, hogy kell ezt megfogalmazni…

– A dolog ott kezdődik – magyarázta a metamorf –, hogy mi, akik ezen a projekten dolgozunk, értelemszerűen kezdettől fogva tudunk egymásról. Márpedig Raudona hívójelű személyről egyikünknek sem volt tudomása, egészen a legutóbbi időkig. Eleve furcsa, hogy ő egyáltalán létezik.

– Mondom én, hogy másik csapatban játszik – dünnyögte Szubotáj, de nem olyan halkan, hogy a vezérezredes ne hallhassa meg.

– Nem logikus, amit mondasz. Gondold csak végig! – szólította fel a tatárt Nihuc. – Raudona a lehető leghatékonyabban segítette Baskírt, hogy elérje a célját, azaz el tudja hozni Osmosisba a vadászgépedet. Sőt, nemhogy segítette, nélküle ez nem is lett volna lehetséges! Ezek alapján nem állíthatjuk, hogy másik csapatban játszik.

– Arról nem is beszélve, hogy Oleszja volt az, aki végül is megakadályozta a főváros lángba borulását – mutatott rá Dariosz. – Márpedig Raudona és Oleszja nyilvánvalóan egy csapatban játszanak, és ha ez a csapat rendszeresen segít nekünk a céljaink elérésében, akkor nem állíthatjuk róluk, hogy az ellenségeink.

– De hát, az ég áldjon már meg benneteket! – hajolt az asztalra Szubotáj – Nem látjátok, hogy ez az egész mennyire álságos? Miért csak a küldetések elejét nézitek? Raudona segít idehozni a vadászgépemet. Rendben. És? Utána nem adja át!… Oleszját utasítja, hogy segítsen megakadályozni a város leégését. Rendben. És?… Mi van, ha például ez a rohadék Raudona akarja elfoglalni Osmosist, megelőzve a Szigetvilág összes királyságát, és ezért nem akarja, hogy leégjen a főváros?

– A Mocsárvidék lányainak élén? – kérdezett vissza Nihuc. – Ezt azért nehezen tudnám elképzelni.

– Nyolc és feles android, baszod! – harsogta a tatár. – Semmit sem számít, hogy mit tudsz elképzelni! Pár órája még arról sem volt fogalmad, hogy egyáltalán létezik! Honnan tudjuk, hogy holnap kinek a fizimiskájában fog megjelenni előttünk? És te akkor sem fogod felismerni, mert megint nem ad majd semmiféle jelet!

– Hogy mi van??? – kiáltott fel most már Dariosz is. – Ti meg mi a fenéről beszéltek?

Szubotáj nagyokat fújtatva fordult a kormányzó felé, de még mindig az ökleivel támaszkodott az asztalon, mintha csak azt jelezné, hogy dühében bármikor kész lenne szétcsapni a Kormányzói Hivatal ikonikus, ovális bútordarabját:

– Hát tessék, most már tudhatod. Azt kérted, osszuk meg egymással minden tudásunkat. Rendben! Legyen így! A nyolc fölötti androidok bárki külsejét képesek magukra venni. De nem úgy, mint Nihuc! Nem csak egyszer, és ott a vége! Azok már többször használatosak! Raudona, ha akarná, holnap úgy vonulhatna be a hivatalodba, mint az öreg Trin, a személyi titkárod. Vagy melléd fekhetne a pihe-puha ágyikódba, mintha ő lenne Sztavrila. Vagy akár az én külsőmet is magára ölthetné, és amikor találkoznál vele a folyosón, és kedélyesen elcsevegnétek, soha meg nem mondanád, hogy nem én vagyok!

– Állítsd le magad, mert baromságokat beszélsz! – parancsolt rá szigorúan a tatárra Nihuc, de egyelőre hasztalan.

– Még jobbat mondok! – harsogta a részegek magabiztosságával Szubotáj. – Bemenne helyetted egy kormányülésre, és elküldene mindenkit a picsába! És ha ott ülnél mellette, csak nézhetnél nagy szemekkel, hogy hát ez meg hogy lehetek én?

Nihuc felemelkedett a székéről, odahaladt az utolsó korty bort éppen leküldő tatárhoz, aztán leült elé, a kezét a vállára tette, és mélyen a szemébe nézve elkezdett nagyon szuggesztív modorban beszélni, monoton hangon, szinte altatószerűen, folyamatosan:

– Ezt a mai estét ugyanúgy elfelejted, mint a közép-afrikai poszttraumás stresszt. Meg sem történt. És ami nem történt meg, ott te sem lehettél jelen. Nem is voltál. Hiszen nem történt meg. Egy tengerparton fekszel, süt a nap, melengeti a bőrödet…

Dariosz tátott szájjal bámulta a jelenetet. Evilági életében most először érezte úgy, hogy igencsak jólesne neki egy nagy pohár whisky, szóda nélkül.