Trin, a derék öreg titkár és három katona a délnyugati út melletti fák árnyékában időzött, amikor bevágtatott közéjük a felderítőnek kiküldött negyedik lovas, és szolgálatkészen jelentette, miszerint az egyházi menet feltűnt a kanyaron túl. Ekkor mindannyian lóra ültek, és kiléptettek az útra, majd Osmosis felé poroszkálva megvárták, hogy a díszes hintó és kísérete utolérje őket. Amikor pedig ez megtörtént, Trin leszállt a lováról, és kinyitotta a legfőbb egyházi méltóság kocsijának ajtaját.
– Nagy tisztelettel köszöntelek, kegyelmes uram – üdvözölte a főpapot. – Ugye, megengeded, hogy becses társaságodat élvezzem, amíg visszahajtatunk Osmosis fővárosba? Kissé meggyötört engem a lovaglás, hiszen nem vagyok már fiatal.
Zsatar égett a vágytól, hogy egy, a kormányzóhoz ilyen közel álló embertől szerezzen friss információkat, ezért nagyvonalúan intett a titkárnak, hogy csak tessék, szálljon be a hintóba.
– Elcsigázottnak. Látszol – lihegte nagy szünetekkel, ahogy szokta, és kíváncsian várta, mit mond erre Trin. A titkár azonban elsőként rácsodálkozott a vele szemközti ülésen helyet foglaló Uvon padréra:
– Nocsak, hát téged is látni, tiszteletreméltó padre? De régen találkoztunk!
Uvon válaszolni akart valamit, de a főpap türelmetlenül lihegve megelőzte:
– Mondd csak. Titkár úr. Mi dolgod volt? Neked errefelé?
– A Plimor-fennsík erdeit kellett szemrevételeznem ezen a korai órán, kormányzó urunk személyes utasítására – felelte Trin.
Zsatar alig bírta visszafojtani a mosolyt, amely mindenáron ki akart ülni az ábrázatára. Ugyan mi másért küldené ki Dariosz az egyik legfontosabb bizalmi emberét holmi erdei szemlére, ha nem azért, mert a város leégett, és most mindenhonnan faanyagot kell szerezni a mielőbbi újjáépítéshez?
– A hosszadalmas lovaglás azonban már nem nekem való, ezt be kell lássam – panaszkodott Trin. – Elszállt fölöttem az idő, nincs mit tenni. Régebben meg se kottyant volna nekem egy efféle kilovaglás, akár még két-három esztendővel ezelőtt is vígan vállalkoztam volna rá, de most úgy érzem magam, mintha a nyereg minden csontomat kínkeservesen megropogtatta volna.
A főpap próbált együttérző arcot vágni, csak nem sikerült neki. Lelki szemei előtt megjelent a füstölgő romhalmazzá vált Osmosis, no meg a kétségbeesett arcú Dariosz kormányzó, aki tanácstalanul álldogál egy elszenesedett gerendán, aztán utasítja a személyi titkárát, hogy sürgősen mérje fel, mennyi fát lehet nyerni a Plimor-fennsík állami tulajdonú erdeinek tarvágásából. És mivel a tét óriási, továbbá a halogatás kockázata többé nem vállalható, hát a legfőbb bizalmi emberét meneszti erre a lealacsonyító feladatra.
Mindenesetre az eme tárgyban történő ábrándos képzelgések zavartalanul pereghettek le a főpap gondolataiban, mert Uvon és Trin jó darabig az öregedésnek indult férfiak testi panaszait boncolgatták a hintó meghitt belsejében, szinte rálicitálva egymásra, miszerint kinek szaggat jobban a háta, kinek áll be merevebbül a térde, illetőleg mely mozdulatokat nem érdemes megtenni, ha az ember azt akarja, hogy a csípőforgó ne okozzon elviselhetetlen szenvedéseket az elhasználódott férfitest boldogtalan tulajdonosának.
Zsatar egyetlen szóra kapta fel végül a fejét. Ez pedig akkor történt, amikor az öreg titkár azt a kifejezést használta, miszerint: leégett.
– Hogy mi égett le? – tért vissza az álmodozásból a főpap, és maga is csodálkozott, hogy egy ilyen hosszú mondatot egyetlen levegővétellel ki tudott mondani. Hiába, no, az izgalom és a vágyakozás néha igazán hősies tettekre ragadtatja az embert.
– A Plimor-fennsík egész erdeje – válaszolt a titkár. – És hiába küldött ki személyesen engem a terepre a kormányzó úr, egyelőre nem tudok neki válasszal szolgálni arra a kérdésére, hogy szándékos gyújtogatással állunk-e szemben, ezért nyomozást kell-e indítani a felelősök mielőbbi felkutatására, avagy egyszerűen a szárazságnak köszönhető, ami történt.
Zsatar mintha kissé veszített volna derűjéből, de aztán újra felvillanyozódott, amikor Trin a következőkről számolt be:
– Ráadásul a fővárosban is tűz ütött ki éjjel.
– Csakugyan? Nocsak. Mesélj! – lihegte a főpap, és a derék titkárnak nem kerülte el a figyelmét, hogy az idősödő egyházfő közben úgy markolt rá az ülése karfájára a csontos ujjaival, mint valami zsákmányra éhes ragadozómadár.
– Bizony, igen komoly tűzvész volt – erősítette meg a titkár, viszont Zsatarral ellentétben ő képes volt megzabolázni az arcizmait, ezért rezzenéstelenül tette hozzá: – A külvárosban leégett egy pék egyemeletes háza.
A hatás leírhatatlan volt. A főpap és a padre is olyan arccal vette tudomásul a tájékoztatást, mint akik éppen most fedezték fel, hogy az illemhely kagylózatának szélén, amelyre éppen ráhelyezni kívánták meztelen ülepüket, egy hatalmas, csípős bogár araszol.
A ravasz Trin nem véletlenül választotta ezt a dramaturgiai pillanatot a közlendője elhintéséhez. Hiszen épp ezekben a percekben érkezett be a díszes hintó Osmosis fővárosba, és mivel ez a délnyugati úton történt, a főtéri templomig még át kellett hajtaniuk azokon a városrészeken, amelyeknek az összeesküvők vágyai szerint ekkor már rég csak füstölögniük szabadott volna, ám ehelyett néhány korán kelő atyafi füstölgött csupán a zsebkendőnyi kis kertjében, vagy a háza előtt álldogálva, az eget kémlelve, láthatóan azon bosszankodva, hogy a fene egye meg, ma megint milyen hőség lesz, ha már korán reggel ilyen meleg van.
Zsatar elhűlve bámult ki a hintó ablakán, és nem látott mást, mint takaros portákat, néhol egymáshoz bújó házikókat és csinos utcácskákat. Aztán még ennél is jobban megdöbbentette valami. A következő pillanatban ugyanis Trin így szólt:
– Most jut eszembe! Hiszen ti a tűzvész miatt betegre aggódhattátok magatokat! Elvégre a Plimor-fennsík erdeinek leégése a Monostorból nézve egészen úgy festhetett, mintha maga Osmosis főváros égne! Ajjajj – csóválgatta a fejét Trin, a bűnbánat minden jelét felvonultatva az arcán. – Ne haragudjatok rám a tapintatlanságomért, kegyelmes uraim! Bolond vénember vagyok, akinek már nemcsak a lovaglás kezdte ki a csontjait, de az esze sem lehet rendben, ha csupán ostoba hablatyolásra futja tőle, és észre sem veszi, mennyire aggódnak Osmosis legfőbb papi méltóságai a köztársaságért!
És miközben ezeket az önostorozó mondatokat hadarta az öreg titkár, a kezét néhány pillanat erejéig egyszerűen ráhelyezte a vele szemben ülő Uvon padre térdére.
Zsatarnak majd’ kiesett a szeme a látványtól. Ilyesmit talán még soha életében nem tapasztalt. Mert az odáig rendben van, hogy Uvon térdének körvonalai átsejlettek a vörösesbarna papi lepelen, de hogy azt élő ember megérintse? Csak úgy? Mint valami támaszt? Nem azért, mert nagyot zökkent a kocsi, és az illető elveszítette az egyensúlyát? Meg nem is azért, mert csókjával akarta illetni az istenek szent szövetét? Hanem pusztán bratyizásból? Hát ilyet még a világ nem látott! Be van rúgva ez a Trin, vagy mi van vele? Istenfélő embernek ismeri pedig mindenki, nagyon is istenfélő embernek…
A derék öreg titkár mindeközben különös megelégedettséget érzett. Valóban istenfélő embernek nevelték a szülei, és abban a szellemben élte le az egész életét, hogy az egyszerű evilági ember fölött kell legyen egy magasabb rendű hatalom, amelyik a sorsát igazgatja. De minél tanultabb, minél szélesebb látókörű lett, egyre biztosabban érezte, hogy az a vallás, amelyet Osmosis papjai a népre kényszerítenek, sokkal inkább üzlet, mint valódi hit. Az államigazgatásban eltöltött évtizedei pedig aztán végképp megerősítették abban a világnézetében, hogy az istenek semmiféle befolyást nem adnának soha a Zsatar-féle gazemberek, meg a hozzájuk idomuló padrék kezébe, annál az istenek sokkal óvatosabbak és bölcsebbek. Ez az egész működés sokkal inkább nevezhető evilági hatalmi játszmának, mint az isteni fennhatóság igaz akaratának.
Trin úgy élte az életét, legfőképp pedig öreg napjait, hogy ebbéli meggyőződéséről nemhogy szót nem válthatott senkivel, de még csak arcizmai rezdülésével sem adhatta soha a jelét annak, miféle kételyek lobognak a lelkében, hiszen ez azonnal véget vetett volna példás előmenetelének mind az államapparátusban, mind a magánéletben. Ez utóbbit ugyan nem sajnálta volna, hiszen magányosan élt, felesége nem volt, a nők sosem érdekelték, szerelemre, utódra, családi tűzhelyre nem vágyott, de azt azért biztosan tudta, hogy ha az ő karrierjének vége szakad, akkor az evilági sorsának is befellegzett, pontosan azért, mert magánélete soha nem is volt.
Amikor öt esztendővel ezelőtt Dariosz kormányzó szolgálatára vállalkozott, azt éppen azért tette, mert ő is hitt abban, hogy ez a férfiú az istenek küldötte, aki jobbá fogja tenni a köztársaságot. Ezen szolgálat alatt jó néhány alkalommal elbizonytalanodott, de amikor nem is olyan régen hírét vette, hogy a kormányzó mindenféle idegen személyekkel tárgyal, méghozzá egy teljességgel ismeretlen nyelven, akkor újra megerősödött a hite, és nem volt kérdés számára, hogy ki kell tartania a végsőkig Dariosz és a társai mellett, mert ők képviselik az igaz hitet, az emberséges szándékokat, az isteni akaratot Evilágon…
Ehhez képest, hogy most ez a felfuvalkodott, harácsoló, az igazságosságot hírből sem ismerő úgynevezett főpap, meg a szánalmas kis bűntársa miképpen tekint rá… hát végül is kit érdekel?
– Kellemes várakozást, méltóságos uraim – mosolygott barátságosan, amikor kiszállt az egyházi hintóból Osmosis főterén, és aztán tökéletes színészi képességekkel megjátszotta, mintha csak maga elé akarna morogni valamit, de úgy választotta meg a hangerőt, hogy biztosan hallani lehessen a kocsi belsejében is: – Bár akikre ti vártok, azok soha nem fognak megérkezni.
