A szurdok nyugati végében komor csapat fogadta a várható csata elől elmenekülő fickókat. Az előtérben egy hosszú asztal állt, azon könyökölt egy joviális százados. Mögötte kivont karddal marcona testőrök sorakoztak, az úton pedig, amely a szurdokba vezetett, egy egész századnyi lovas katona várt parancsra, teljes vértezetben.
Megérkezett az első menekült a kivizsgálói asztalhoz, és akkor még egészen barátságosan ültették le őt a segédek a századossal szemben.
– Ki vagy? Honnan jöttél? Mi célból vagy itt? – kérdezte széles mosollyal a százados.
– A nevem Kailig, egy osmosisi ötvösmester fia volnék, nagyuram – magyarázta a delikvens –, én igazából nem is tudom, hogy hogy keveredhettem ebbe a menetbe. Jöttem hajnalba’ itten a nyugati úton a város felé, aztán egyszer csak látom ám, hogy készül valami izé!
– Izé? – ismételte meg a százados. – Mit értesz pontosan ez alatt? – kérdezte, és közben a szénceruzáját a pergamen fölé helyezte, mint aki fontos adatot szeretne lejegyezni.
– Tetszik tudni, az úgy volt – váltott fontoskodó stílusra a gyanúsított –, hogy jövök itten az úton, kel fel a nap, meg minden, hát egyszer csak…
– Egyszer csak rájöttél, hogy te egy orzó vagy! – egészítette ki a vallomást a százados. – Nem ezt akarod bevallani?
A delikvens erre úgy elámult, hogy azt sem lehetett tudni, valójában mitől kerekedett ki a szeme, a felháborodástól vagy a csodálkozástól.
– Orzó? Én??? – mutatott magára, hogy egészen egyértelmű legyen a személyi azonosítás. – Hát már hogy lennék orzó, nagyuram, amikor most mondom, hogy egy osmosisi ötvösmester fia vagyok? A drága jó apámat akartam meglátoga…
– Hogy hívják az apádat, és melyik utcában van a műhelye? – vágott közbe a százados.
– Melyik utcában is, melyik utcában is…? – vakargatta a fejét a kihallgatott, aztán kibökte: – A Dicsőség utcában. Ott van. Dicsőség utca. Igen. Ez a neve.
– Osmosis fővárosban nincsen Dicsőség utca – szögezte le a százados, aztán felemelte a jobb kezét, mire előlépett mögüle két katona, elragadták az akkor már meglehetősen pesszimista fickót, egy emelvényre hurcolták, és lerángatták róla a ruháit. Aztán az emelvény közepén díszelgő cölöphöz kötözték, és megkezdődött a korbácsolás.
A százados közben felállt az asztalra, és a következőket harsogta a menekültek felé, akik tömött sorokban, két oldalról osmosisi katonák felügyelete mellett sorakoztak előtte:
– Megpróbálhatod kiadni magad másvalakinek, mint aki vagy! Csak nem érdemes! Mert ez lesz a vége!
Közben a kijelölt katona a korbáccsal olyat rávert a hazudozó nyomorultra, hogy annak fájdalmas üvöltése talán még a felkelő Napig is elhallatszott.
– Ez itt Osmosis Köztársaság! – harsogta a százados. – Kérhetsz méltányos elbánást, de úgy nem, hogy mindjárt az első lépésként belehazudsz a pofámba! Ha belehazudsz a pofámba, akkor hamar a cölöpön találod magad!
Jött a következő korbácsütés, amelynek következményeként már cafatokban szakadt le a bőr a delikvens hátáról, a százados viszont a legteljesebb lelki nyugalommal ült vissza az asztal mellé, és az eléje bocsátott menekülttől rendkívül joviális arccal kérdezte meg:
– Ki vagy? Honnan jöttél? Mi célból vagy itt?
