Jacques Varrothue már korántsem találta olyan szórakoztatónak ezeket a történeteket, mint előző nap, hiszen most már az ő bőrére ment a játék. Összevont szemöldökkel, állkapcsát szigorúan összeszorítva hallgatta az ügynököt, aki ezt szóvá is tette:
– Úgy látom, még mindig nem oldódott fel önben a feszültség, kedves barátom. Ennyire szeretné elkapni a Mikulást?
– Kisülne a szemem a szégyentől, ha meglépne előlem.
– Nono! Ne tegyen ilyen hazárdőr kijelentéseket a maradék látószervével kapcsolatban! – fenyegette meg huncut mosollyal a szája szegletében, de aztán kissé elkomorodott az arckifejezése: – Őszintén bevallom, némiképp aggaszt engem ez a maga görcsös elszántsága, éppen az akció sikerével összefüggésben, hiszen tudja, hogy mi a vége a nagy akarásnak…
– Engem nem érdekel a népi mondavilág! – jelentette ki határozottan és egyúttal némi sértődöttséggel a rendőrfőnök. – Ez az akció csak egyféleképpen végződhet, és punktum!
„Szerintem is, öregem – gondolta magában Gordon Owens –, csak az nem mindegy, hogy honnan nézzük azt a sikeres végkifejletet!” Aztán kisietett a mosdóba, mert úgy érezte, hogy az álszakálla rögzítése kezdi felmondani a szolgálatot…
Azt hiszem, legutóbbi mondataim minden kedves olvasó számára világossá tették, hogy az az illető, akit Calais rendőri vezetői Interpol-ügynökként tisztelnek, egyetlen bűnüldöző szervezet kötelékébe sem tartozik. Sőt, Gordon Owens maga a Mikulás. Viszont ha ez így van, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy vajon ki az a kövér, kopasz emberke, akit Marcotagne őrnagy buldogként követ?
Nos, ő sem kevésbé fontos, bár kriminológiai szempontból kétségtelenül csekély mértékben jelentős személyiség: Alan McCroompley, a Skót Burgonya Terméktanács helyettes főtitkára. Őt a csalhatatlan emberismerettel rendelkező Owens a hajón választotta ki az ál-mikulási szerepre egy hosszúra sikerült csevegés következményeképpen, mely során Mister McCroompley részletekbe menően beszámolt karrierje és magánélete jelentősebb állomásairól.
Felháborodva mesélte például, hogy olyan utálatos főnökkel verte meg a sors, a Skót Burgonya Terméktanács főtitkárának személyében, aki hosszú éveken át minden szolgálati útra saját magát delegálta, önző módon elzárva ezzel az összes többi funkcionáriust attól a lehetőségtől, hogy közpénzen utazgathassanak.
Szerencsére az egoista vénember néhány napja súlyos betegségbe esett, s így most neki jutott az a feladat, hogy egy holnapután kezdődő párizsi mezőgazdasági konferencián hazája burgonyatermesztőit képviselje.
Gordon Owens az elbeszélésnek ezen szakaszában már régen tisztában volt vele, hogy a köpcös kis emberke lesz Calais-ban az ő „dublőrje”, azonban bőbeszédű útitársától semmilyen módon nem sikerült megszabadulnia, így rezzenéstelen arccal volt kénytelen végighallgatni az egymásba folyó történeteket a McCroompley család étkezési szokásairól, Paul bácsi szűnni nem akaró lábszagáról, Regina néni tanulságokban bővelkedő szerelmi afférjáról egy néger kéményseprővel, valamint arról a dicsőséges tényről, hogy a kis Fred egy ízben majdnem játéklehetőséget kapott a Rangers serdülőcsapatának kezdő tizenegyében, de egy veszett kutya alattomos harapása miatt hosszú időre elhalasztódni látszik a történelmi pillanat.
Ezen a ponton a világ legrettenthetetlenebb ékszerrablója szilárdan elhatározta, hogy tengeribetegségre való hivatkozással a hajókorláthoz fog menekülni, és hányást fog színlelni. Ehhez a tervéhez Mr. McCroompley akaratlanul is hozzájárult, ugyanis drámai átéléssel kezdte magyarázni Mary dédi öt napig tartó székrekedésének természetgyógyászati eszközökkel történő elmulasztását. Egyúttal azonban a menekülés útját is elzárta, mert felállni készülő útitársának heves mozdulattal megragadta a karját, és rendületlenül folytatta az elbeszélést.
Owens bánatosan huppant vissza székébe, később azonban kárpótlást kapott türelméért, a skót ugyanis elújságolta, hogy szeretné megajándékozni a nejét egy szép ékszerrel. A Mikulás egy pillanat alatt felvillanyozódott:
– Idefigyeljen, barátom. Van az ön számára egy kedvező ajánlatom. Ma délután ötkor Calais-ban tartózkodik még?…