– Mostanában nemigen engedhetünk meg magunknak semmiféle luxuskiadást – vallotta be Évi. – Tudod, az üzlet egyre rosszabbul megy. Nem tett jót a cégnek, hogy apa hónapokon át szinte egyáltalán nem tudott odafigyelni a folyó ügyekre. És hát az én gyógykezelésem is elég nagy összegeket emészt föl – hajtotta le a fejét szomorúan.
– Na, még csak az hiányzik, hogy lelkiismeret-furdalásod támadjon emiatt – sóhajtott fel Ákos.
Évi megállt, aztán a semmibe bámulva így szólt:
– Pedig éppenséggel elő szokott fordulni… Látod, ilyen furcsaságokat is produkálhat ez az új állapotom. Van, amikor úgy érzem, megszakad a szívem, látva, mennyit szenved apám, hogy megpróbálja újból sínre tenni az életünket. A kezdeti fásultság után most éppenséggel beletemetkezik a munkába, bár az is lehet, hogy már késő, ami a cég megmentését illeti… Máskor meg azon kapom magam, hogy… nehéz ezt kimondani… átkozom magamban, amiért nem volt képes elkerülni a balesetet annak idején. És ilyenkor legszívesebben összetörnék mindent, ami a kezem ügyébe akad. Később persze elszégyellem magam, és csodálkozom azon, hogy vajon hogyan vagyok képes gyűlöletet érezni az édesapám iránt. Elbőgöm magam, itatom az egereket hosszú negyedórákig, és közben azt kívánom, bárcsak haltam volna meg én is, mert egy ilyen rossz ember nem érdemli meg az életet… Aztán újra csak azt harsogja bennem egy hang: Apa! Mit tettél velünk? Elveszejtetted a bátyámat! Engem nyomorékká tettél! Miért nem voltál képes jobban vigyázni ránk?
– Ezek a hangulati ingadozások természetesnek tekinthetők egy ekkora trauma után – szólt közbe Ákos, attól tartva, hogy az elbeszélés során Évi túlságosan is belelovalja magát az elkeseredésbe és a bánatba. De hiába igyekezett, a lány nem tágított:
– Ne haragudj, de ezt te nem értheted meg, akárhány évfolyamot is végzel el akárhány egyetemen – jelentette ki határozottan. – Aki nem él át ilyesmit, annak fogalma sem lehet a helyzet abszurditásáról. Először sajnálod az apádat, mert szenvedni látod, aztán, mintha csak a rosszabbik éned a homlokodra csapna, így szólsz magadhoz odabenn: Most mit szánakozol rajta? Hiszen minden bajodat ő okozta!… És aztán elkezded gyűlölni magadat azért, mert felfedezed a lelked legsötétebb bugyrában a saját gyűlöletedet…
– Nézd, Évi, tudom, hogy nem igazán vagytok vallásos emberek, de én azt mondom, itt lenne az ideje, hogy újra felvegyétek a kapcsolatot Géza atyával. Barna sokat mesélt neki rólatok, így hát egy kicsit úgy érezhetnétek, mintha az atya már…
– Ugyan már, Ákos! – torkolta le Évi az Almási fiút. – Komolyan azt hiszed, hogy rá tudnám venni ilyesmire az apámat? Csak hallanád, mit kap szegény nagypapám, ha Istent meri emlegetni apa előtt!
– Akkor legalább eljárhatnátok együtt pszichoterápiás kezelésre! – ütötte tovább a vasat Ákos. – Első lépésnek az is megtenné. Ebben a helyzetben nagyon fontos lenne, hogy érzelmileg közel kerüljetek egymáshoz az édesapáddal. Hogy ki tudjátok beszélni a lelki bajaitokat. Hogy végre igazán megnyíljatok egymás előtt, és megpróbáljátok bepótolni mindazt, amit az elmúlt években elmulasztottatok, ami a szeretetet illeti.
– Te már végzett pszichológus vagy, nem igaz? Hát beszélgess velünk! – vetette oda cinikusan a lány.
– Jobban szeretném, ha ezt egy tapasztalt szakemberre bíznátok – mondta Ákos, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lány megjegyzésének gunyoros élét. – Meg hát az sem lenne szerencsés, ha egy leendő családtag végezné el ezt a munkát – tette hozzá, de nyomban meg is bánta a szavaiba csomagolt célzást, ezért gyorsan másról kezdett beszélni:
– Tudod, amikor magadhoz tértél a kómából, az egy varázslatos pillanat volt. És nemcsak azért, mert újból visszakaphattunk téged. Hanem azért is, mert az édesapád olyannyira megnyílt érzelmileg, ahogy szerintem még soha életében. Sokért nem adnám, ha le tudnám festeni előtted, milyen túláradó szeretettel beszélt akkor rólad és hozzád. Meggyőződésem szerint neki és a csodálatos szavainak köszönheted, hogy visszatértél közénk, az életbe.
