Június 5., 14 óra 50 perc
Amikor Bulcsú kijött a süketszobából, ahová a mai délutánra előirányzott feladat leírásáért hívatták be, olyan kétségbeesett arcot vágott, mintha legalábbis egy közeli hozzátartozója halálhírét közlő táviratot tartana a kezében:
– Rosszat kell mondanunk egymásra – panaszolta elkeseredve.
Az a fiatalember, aki néhány napja a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül tett csípős megjegyzéseket a lakótársaira, most csüggedten ismertette a feladatot, miszerint sorsot kell húzniuk, majd kinek-kinek a számára kisorsolt illető szemébe kell mondania, hogy mit tart a legrosszabb, legelviselhetetlenebb tulajdonságának.
A lakók is csakhamar lelombozódtak a hír hallatán, sőt, Odeba például elszántan kijelentette, hogy nem hajlandó senkiről sem rosszat mondani.
– Muszáj lesz – sóhajtotta Bulcsú. – Ha nem teljesítjük a feladatot, akkor jön a büntetés…
– Jaj, ne csináld ezt, lécci, lécci, lécci! – könyörgött Emőke a bártáncosnak. – Nem akarok megint egy napig virrasztani!
Virrasztani ugyan a többieknek sem lett volna kedve, ám ők sokkal jobban féltek attól, hogy esetleg újból megbánthatják valamelyik lakótársukat, még ha parancsszóra is. Így aztán nem csoda, hogy olyan arccal húztak sorsot, mintha az dőlne el általa, hogy melyiküknek kell kivégzőosztag elé állnia. Amikor végeztek az aktussal, körbeülték az ebédlőasztalt, de hosszú percekig csak riadtan pislogtak egymásra, egyiküknek sem akaródzott elkezdeni a nemtelen feladat végrehajtását.
Aztán Nusinak támadt egy ötlete:
– Én megmondom magának őszintén, Piroska néni, borzalmas hatással van rám a főztje – jelentette ki utálkozó arccal. – Komolyan mondom, akkor voltam a legboldogabb, amikor felé sem nézett a konyhának. A maga főztjének egyszerűen nem lehet ellenállni. Tessék csak idenézni – emelkedett fel a székéről a hasát simogatva –, kereken hat kilót híztam, amióta itt vagyok!
Báránynénak, amint az örömlány belekezdett a mondanivalójába, először lefelé görbült a szája széle, de aztán boldogan fedezte fel a tettetett rosszindulat mögött a dicséretet.
Archibald őszinte elismeréssel adózott Nusi ötletének, s mivel neki épp az ötletgazdáról kellett nyilatkoznia, nyomban folytatta is a sort:
– Végtelenül sajnálom, hogy ezt kell mondanom, kisasszony, de önt teljes mértékben, egész lényében elviselhetetlennek tartom – jelentette ki szigorúan. – Hogy egy csinos és szép nő egyben okos is legyen, nos, ez egy férfi számára egyszerűen elviselhetetlen.
Ha már a lányok külleme szóba került, Demeter bácsi is alaposan megkritizálta Emőkét:
– Én aszondom magának, kisasszonka, magának a legelviselhetetlenebb a mellye. Van benne valami delejes, amitül az ember nem tudja róla levenni a szemit. Ha be teccik gyünni, mindig arra kell hogy forgassaja zember a fejit! Hát azt akarja, hogy kificamodjék a nyakam? Vagy tán kigúvadjék a szemem?
Kevesen hitték volna, de a kíméletlenül megbírált szőke kebelcsoda is fel bírta fogni Nusi módszerének lényegét, így aztán Odebának szigorúan a szemére vetette, hogy túlságosan szerény, hisz naponta mindössze öt-hat alkalommal hívja fel a környezete figyelmét a saját szépségére, márpedig aki ilyen mutatós, mint a néger fiú, annak sokkal többet kellene álldogálnia a tükör előtt.
Bárányné nem az esztétikum oldaláról közelített Archibald értékelése felé. Ő azt hányta fel a vőlegényének, hogy annak idején a műveltségével, az intelligenciájával imponált neki a legjobban, és lám, nemrég kiderült, milyen bárdolatlan is valójában, hiszen A walesi bárdok elszavalása közben kétszer is segítséget kellett igénybe vennie.
Bulcsú olyan komoly arckifejezéssel fogott neki a mondandójának, amilyet tán még sosem láttak rajta:
– Demeter bácsi egy időben nagyon visszahúzódó, magábaforduló lett. Nem tudom, miért, de sokszor indokolatlanul kivonta magát a társaságból. Ez szerintem elég nagy hiba. Ne higgye, hogy a fiatalokat nem érdeklik az idősek gondolatai, érzései. Szükségünk van az öregeinkre, hiszen nélkülük sohasem lehetünk egy család.
Demeter bácsi egészen elérzékenyült e szavak hallatán. A meghatott hangulatnak azonban hamar vége szakadt, Taksony közlendőjéből ugyanis kitetszett, hogy egy pillanatig sem szándékozik megkockáztatni a büntetést:
– Te egész egyszerűen egy balfék vagy, haver – mondta Bulcsú szemébe. – Nem tudom eldönteni, hogy mi a legelviselhetetlenebb tulajdonságod: a mamlaszság, a teszetoszaság vagy a tutyimutyiság? Ha egy ilyen csaj bukna rám, mint Nusi, biztos nem azzal foglalkoznék, hogy vajon beletalálok-e a konnektorba.
Már csaknem a végére jutottak a kínos feladatnak. Csupán a néger bártáncos volt hátra, ő azonban eltökélten ragaszkodott eredeti álláspontjához:
– Odeba nem mondja Takonyról semmi rossz. Takony rendes ember.
– Ez nem lesz így jó – csóválgatta a fejét Bulcsú. – Ha bojkottálod a feladatot, még a végén meghiúsítják a hazautazásodat.
– Akkor sem! Odeba nem hajlandózza! – szögezte le, majd végső aduként előhozakodott azzal a szólásmondással, amit nemrégiben tanult Demeter bácsitól: – Odeba hánnya rá a fittyet!
Taksony rettentően felbőszült a néger makacsságán. Most mit kukacoskodik ez a szerencsétlen? Az, hogy esetleg nem jut időben haza, még csak hagyján. Legfeljebb később fogja eltalálni a lázadók egyik kóbor golyója. Az, hogy neki büntetésből megint virrasztania kell? Ott egye meg a fene, csak Mormota kávét ne kelljen inni… De mi van akkor, ha annak az elvetemült igazgatónak megint kedve szottyan szesztilalmat elrendelni?
Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony ki fog provokálni valami dehonesztáló jelzőt Odebából.
– Hát nem érted, miről van szó, te bokszos busman? – támadt neki felháborodva. – Mondj már rólam valami rosszat, te odakozmált ördögfióka, ne várd meg, amíg bevonják az útleveledet!
– Miért mondani ezt szegény Odebára? – méltatlankodott a fekete fiú.
– Azért, mert úgy látszik, csöppet sem vagy tekintettel ránk, te kormos kétszersült! – harsogta Taksony, egyre jobban indulatba lovalva magát. – Elnéznéd, hogy megint büntetést kapjunk, te bennszülött kéményseprő?! A lelkedre vennéd, hogy megint elzárják előlünk a piát, te széntabletta-zabáló suvikszos csokoládépofa?!
Ez már túl sok volt egy önérzetes néger bártáncos számára:
– Fogjad a pofád, te rasszista, hulye Takony! – rivallt rá a hajléktalanra, majd az asztalra borult, és keserves sírásra fakadt.
Sugár úr, aki a garázsban szemlélte a jelenetet, elégedetten dörzsölte a tenyerét, de az öröme igencsak rövid életűnek bizonyult. Taksony ugyanis felpattant a székéből, körbeszaladta az asztalt, azután térdre vetette magát a néger fiú mellett, és kétségbeesetten magyarázta, hogy egyetlen szót sem gondolt komolyan abból, amit az előbb mondott, és a könnyeivel küszködve könyörögött neki, hogy bocsássa meg az iménti kirohanását. A többiek is elszántan bizonygatták, hogy csupán a büntetés elkerülése vezérelte a hajléktalant, így aztán lassacskán úgy festett a Nyaraló, mint egy menő gyermekintézmény, ahol hat óvó néni illetve óvó bácsi jut két pityergő csöppségre. Miután sikerült megértetni Odebával az iménti jelenet lényegét, onnantól kezdve már azért bömbölt, mert szégyellte magát, amiért ilyen csúnyát mondott Taksonyra, akit tulajdonképpen a barátjának tartott.
Egyszóval semmi sem mutatott arra, hogy a konfliktus egyre terebélyesedve végül pofozkodásba óhajtana torkollni, ezért aztán Sugár úr a dühtől tajtékozva vágta be magát a kocsijába, és indult vissza Pestre. Ráadásul a városba beérve még dugóba is került, így aztán látványosan zilált idegállapotban érkezett meg az STV székházába.
– Jóságos ég! – kiáltott fel Alig Győző ijedten, amikor meglátta az igazgatót. – Pocsék színben van, Főnök! Csak nem történt valami baj a Nyaralóban?
– Nem történt, Gyufaszál – közölte Sugár úr csendesen, hogy aztán annál harsányabban kifakadhasson: – Nem történt! Egyfolytában történik! Ezek a hálátlan disznók hol a művészetekről polemizálnak, hol egymás kiváló tulajdonságait ecsetelik, és közben zabálnak, iszogatnak és teli szájjal röhögnek, de ha véletlenül mégis sírva fakadnak, akkor ezt feltétlenül a másik nyakába borulva teszik, és egyúttal határtalan szeretetükről biztosítják egymást! És ha mindez nem elég, akkor a tetejébe még elszavalják A walesi bárdokat!
A mindenes aggodalmasan mustrálgatta az igazgatót. El sem tudta képzelni, mi a fenét akar a főnöke már megint ezekkel a walesi bárdokkal. Leginkább azért keltett benne szorongást a dolog, mert iskolai tanulmányaiból úgy rémlett neki, hogy az említett költemény főhőse, Edward király is megháborodott a történet végére.
– Nem mindegy már, hogy mit csinálnak ebben a pár napban? – kérdezte szelíden. – Ha javasolhatom, koncentráljunk inkább az esküvővel kapcsolatos ügyekre. – Azzal vaskos paksamétát húzott elő, és sorolni kezdte az elintéznivalókat: – A Kala-Majka Rendezvényszervező Iroda harminc percnyi reklámidőt vásárolna meg, ha őket bíznánk meg az esemény lebonyolításával. A vacsora leszállításával és felszolgálásával kapcsolatban a Vege Tál Bt. ajánlata tűnik a legelőnyösebbnek. A C-Durr Pirotechnikai Kft pedig bejelentkezett a tűzijáték szolgáltatására… Ja, míg el nem felejtem: egy utazási irodától egész délután telefonált egy bizonyos Ella nevű nőszemély. Valami kenyai utazásról hablatyolt… Csak nem akarja nászúttal megajándékozni az ifjú párt, Főnök?
– Mi nem jut eszébe, Gyufaszál? – hördült fel az igazgató, majd elégedetten morogta maga elé: – Remélem, az a bömbölő kátrányreklám ma éjjel már nem alszik a Nyaralóban.
A „bömbölő kátrányreklám”, azaz Odeba Mbapasi ezenközben mintegy tucatnyi alkalommal magyarázta el Taksonynak, hogy azért ragadtatta el magát ilyen visszataszító módon, mert nagyon aggódik az otthoni helyzet miatt. A hajléktalan azzal fejezte ki megértését és együttérzését, hogy odaállt az egyik kamera elé, és szívhezszóló könyörgésbe fogott:
– Srácok, juttassatok már be valami friss újságot! Ez a szerencsétlen fiú azt sem tudja, egyáltalán egészben van-e még a hazája!
A kamera azonban kérlelhetetlen „fejcsóválással” jelezte: szó sem lehet róla.
Néhány órával később azonban mégis sikerült információkhoz jutniuk. Sugár úr, aki egy fiatal nővel az oldalán jelent meg a Nyaralóban, csupa jó hírt hozott. Tájékoztatta Odebát, hogy Ghandabuktuban győzött a forradalom, s az élet lassacskán kezd visszatérni a normális kerékvágásba, aztán bemutatta a kísérőjét:
– Ez a hölgy itt Mag Ella, a Grim-Bus utazási iroda képviseletében. A Grim-Bus utazási iroda vállalta, hogy elszállítja Odebát a Ghandabuktuhoz legközelebbi fővárosba, a kenyai Nairobiba. Közvetlenül Ghandabuktuba ugyanis, az ismert okok miatt, jelenleg nincs repülőjárat.
– És Nairobiból hogyan fog hazajutni? – aggodalmaskodott Nusi, de Sugár úr egyetlen intéssel belefojtotta a szót:
– A Grim-Bus kenyai kirendeltségen már többet tudnak majd mondani. És hogy odáig minden baj nélkül eljusson Odeba barátunk, az rajtam, és Mag Ellán nem fog múlni.
Eljött hát a búcsú perce a néger bártáncos számára. Hosszasan ölelgette a lakótársait, amikor pedig Taksony elé állt, gondolt egyet, levette az amulettjét, és a barátja nyakába akasztotta. A hajléktalan annyira elérzékenyült, hogy csak annyit bírt kinyögni: Nuyapali.
Demeter bácsi, aki árgus szemmel figyelte az amulett útját, így sóhajtott fel, amikor a néger fiú elhagyta a Nyaralót:
– Azér’ mégiscsak nagy szerencse, hogy nem lesz mán itt az esküvőn.
– Miért tetszik ilyet mondani? – lepődött meg Bulcsú.
– Még kérdi kend? Hát biztos táncolt vóna a lagziba, osztán vasárnap ippeg Medárd napja lesz! Akkora belvízt csinyálna, hogy netovább!