Június 4., 10 óra 12 perc
Amikor Alig Győző délelőtt benyitott az igazgatói irodába, érdeklődéssel tapasztalta, hogy Sugár úr elmélyülten tologat az asztalán néhány színes kartonlapot, amelyeken a nyaralólakók nevei szerepeltek.
– Mi ez, Főnök? Valami újfajta pasziánsz?
– Nem, Győzőkém, épp azt próbálom összehozni, hogy kit kivel lenne célszerű kigúnyoltatni a paródiajátékban – motyogta az igazgató. – Merthogy ezt a feladatot terveztem mára a mi kis ájtatos lakóinknak: szerepcserét. Az majd véget vet ennek a bárgyú édelgésnek…
A mindenes, bár magának is alig merte bevallani, már-már sajnálattal szemlélte a főnökét. Ahogy lázban égő, szinte eszelős tekintettel rakosgatta a kártyákat össze-vissza, egészen úgy festett, mint egy durcás kisgyerek, aki hiába irkálja tucatszám a leveleket a Mikulásnak, a küldeményeket rendre „Ismeretlen” jelzéssel hozza vissza a postás.
– No, ez a variáció, azt hiszem, megfelelő lesz – egyenesedett föl az igazgató, majd diadalmas arccal szemelvényeket közölt a párosításból: – Bulcsúra például Emőke szerepét osztottam. Nem rossz, mi?… A fiatalember minden bizonnyal előad majd néhány sokatmondó jelenetet a szőke lány értelmi szintjét illusztrálandó. Bárányné viszont Taksonyt fogja alakítani, úgyhogy ennek a társításnak is óhatatlanul kettejük összeveszésével kell végződnie… Aztán itt van a hajléktalan, aki Bulcsút személyesíti majd meg, s ebbéli minőségében nyilván megkísérel illetlenkedni Emőkével, aki Nusi szerepét kapja… Gondolja, hogy ez hidegen hagyja majd fiatal barátunkat?
Győző nem gondolta. Sőt, már azt sem tudta, tulajdonképpen kire is célzott a főnöke, amikor azt a bizonyos fiatal barátjukat említette, de nem akarta holmi okvetetlenkedő közbekérdezéssel kizökkenteni a lendületből Sugár urat, aki imígyen folytatta:
– De ne feledkezzünk el a másik hősszerelmesünkről, Archibaldról sem, aki demeteri minőségében is bizonyára kritikusan fogja szemlélni, hogy az őt alakító Nusi, illetve a szíve hölgyét játszó néger bártáncos miképpen mutatja be egy házmesterné és egy grófi inas bimbódzó kapcsolatát…
A mindenes ezen a ponton végképp elveszítette a fonalat, s hirtelen az jutott eszébe, hogy e percben talán Lenke néni lenne a legmegfelelőbb társaság a főnöke számára, akit valamilyen kideríthetetlen okból módfelett felvillanyozott ez az egész kusza marhaság:
– Meglátja, Gyufaszál, estére újra a régi lesz a hangulat a Nyaralóban! – jelentette ki álságos vigyorral az igazgató.
A Sugár úr szándékait nem sejtő lakók is mosolyogva fogadták az ötletet.
– Mikor lehet kezdeni? – érdeklődött izgatottan Emőke.
– Szerintem akkor, ha már Piroska néni is visszajött – felelte Taksony, aki éppen egy „Bulcsú” feliratú matricát ragasztott a pólójára.
Bárányné ugyanis ezen a napon a szokottnál is korábban kelt, és kilenc órára már meg is főzte az ebédet, mert délelőtt ruhapróbája volt a Menyét Menyhért és Menye Menyasszonyi Ruha Bt-nél.
– Meglátásom szerint már rég itt kellene lennie. Mi tarthat ennyi ideig? – aggodalmaskodott Archibald a zsebórájára pillantva.
– Ejnye, kicsit népiesebben, ha szabad kérnem. Hiszen maga most Demeter bácsit játssza! – figyelmeztette Nusi.
– Oppardon – vonta össze a szemöldökét az inas, majd emlékezetébe idézte gróf Körömházy legkedvesebb lovászának szavajárását, és ekképpen helyesbített: – Mi a fertelmes ménkű tart mán ilyen sokáig? Hun marad mán el ez a Piroska?
– Ne aggódjon, Arcsi bácsi, nálunk, nőknél egy ilyen ruhapróba eltart egy darabig – nyugtatta Bulcsú, miközben jelentős mennyiségű zoknit dugott a pólója alá, az Emőkétől kölcsönkért melltartó kosaraiba. – No, azt hiszem, ebben a szerepben igazán szépen fogok domborítani – simított végig magán a művelet végeztével.
– Nem érti Odeba – csóválgatta a fejét a néger bártáncos. – Most akkor nem én Bárány néni lenni?
– Dehogynem, drága Piri néni – paskolgatta meg az arcát Taksony. – Úgyhogy kezdjen szépen hozzá az ebéd felmelegítéséhez, mivel nemsokára meg fogok érkezni.
Ez a mondat, ha lehet, még jobban összezavarta Odebát, de aztán megmagyarázták neki, hogy azért fogalmazott így a hajléktalan, mert az ő szerepét majd Piroska fogja alakítani. Akkor aztán a konyhába sietett, és megtette az előkészületeket a tálaláshoz.
Kisvártatva Bárányné is megérkezett, és lelkesen bekapcsolódott a játékba. Külön örömmel konstatálta, hogy Taksony szerepe jutott neki, mert nagy kedve támadt némi alkoholtartalmú ital elfogyasztására, levezetendő a ruhapróba okozta izgalmakat és idegeskedést. Megkönnyebbülten rogyott hát le az ebédlőasztal mellé, és átadta magát az afölötti élvezetnek, hogy ezúttal őt fogják kiszolgálni.
– Mit főzött kend, Bárányné lelkem? – érdeklődött Archibald a négertől.
– Elsó fogás gombás leves, utána zoldborsófózelék, feltétele neki fasírtos hús.
– Jujj, de szupi! – lelkendezett tapsikolva Bulcsú, de aztán riadtan összerezzent, amikor valaki felmordult a háta mögött, méghozzá olyan dörmögő basszbaritonnal, mintha a hang egy mély kút alján üldögélő barnamedve gyomrából jött volna:
– Hozhatok inni valamit, kisasszony?
Amikor Bulcsú rájött, hogy nem fenyegeti veszély az életét, hisz csak a barátnője érdeklődött, rögtön visszazökkent a szerepébe:
– Juúúj, Arcsika, a szívbajt hozta rám! – sipította reszketve, miközben vadul masszírozta a zoknijait. – Úgyhogy most már tessék hozni gyorsan valami szíverősítőt!
A négerbarna Piroska időközben befejezte az első fogás feltálalását:
– Tessék, itt van finom leveske. Jó étvágyat! – helyezte a tálat az asztal közepére, majd az igazi Báránynéhoz fordult, és ellátta néhány illemtanáccsal: – Takony nem csámcsogik, nem bufizik, nem piszkálja orra mosatlan kézzel!
Nem mondhatni, hogy eme utolsó mondatával különösebben nagy gusztust csinált volna lakótársainak a gombaleveshez, ám mindössze egyetlen illető akadt, aki bánatos képpel turkálgatta a tányérja tartalmát:
– Remélem, gyilkos galóca is főtt a levesben – jegyezte meg mélán a hajléktalan. – Ha igen, akkor kétszer fogok repetázni belőle. Ha nem, akkor pedig spárgát fogok kérni.
– Sajnálattal közlöm, Végső úr, hogy valamit félre méltóztatott érteni. A második fogás nem spárgát, hanem zöldborsót tartalmaz – dörmögte Nusi.
– No nem is olyan spárgára gondoltam én, amit párolni szoktak, hanem olyanra, amire nyugodtan felköthetném magam a mosdóban – magyarázta Taksony.
– Majd mutatok én neked másmilyen spárgát, szívem – ajánlotta fel kacéran Emőke. – Kislány koromban tanultam a balettintézetben. Remélem, még meg tudom csinálni.
– Majd segítek – nyögte dévaj vigyorral a hajléktalan.
Báránynénak láthatóan hamar a fejébe szállt a két pohárka likőr és a kísérőként fogyasztott barnasör. Ő maga is érzékelte, hogy itt megálljt kell parancsolnia vágyainak, ezért a két fogás közt harsányan elénekelte azt, hogy „Én már többet nem, én már többet nem, én már többet nem, nem, nem iszom, torkomat a szögre akasztom.”
– Akassza az enyémet is mellé – indítványozta nagy búsan Taksony, s nem lehetett tudni, hogy eme felajánlását mint öngyilkosjelölt vagy mint megtört alkoholista tette-e?
Egyedül Demeter bácsi nem csatlakozott a vidám csapat társalgásához. Mit sem törődve a mellén virító „Odeba” felirattal, egykedvűen kanalazta az ételét.
– Hát oszt kend mér nem szól mán valamit? – interjúvolta az inas a kisöreget.
– Magyar ember, amikó eszik, nem beszél – szögezte le Demeter bácsi, és először nem értette, miért mulat ezen mindenki. Aztán hirtelen rájött a vidámság okára, és ekképpen egészítette ki a szólást: – És a juhpata ember se!
Ezt a kinyilatkoztatást, ha lehet, még nagyobb hahota fogadta. A paraszt bácsi annyira fellelkesült a váratlan sikeren, hogy az ebéd, illetve két pohárka vörösbor elfogyasztása után kiment a szabadba, és megpróbálta utánozni Odeba esőtáncát. A koreográfia ugyan csak igen csekély mértékben emlékeztetett a ghandabuktui csűrdöngölőre, a break dance-re meg pláne, mindenesetre a kisöreg hatalmas tetszést aratott vele. A női szakasz harsányan vihogott, Taksony és Bulcsú pedig egyenesen a térdét csapkodta nevettében. Még Archibald is megengedett magának egy halvány mosolyt, ami az ő esetében felért egy földön fetrengéssel egybekötött röhögéssel. És a néger bártáncosnál is harminckét fehéren villogó fog jelezte, hogy csöppet sem vette zokon a kétes művészi értékű produkciót.
Az égiek viszont bizonyára nem díjazták a mutatványt. Bár egyelőre hét ágról sütött a nap, Tétényvölgy nyugati vége felől azonban haragos mennydörgés hallatszott.
– Veri az ördög a feleségit – állapította meg Demeter bácsi.
– Ördög? Na, ezt Odeba biztosan nem így mondta volna – vetette közbe Bulcsú.
– Ja persze! – csapott a homlokára a kisöreg, majd nyomban pontosított: – Veri a Nagy Manitu a feleségit.
Az égzengés folytatódott, minek hatására Demeter bácsiban egyre komolyabb reménység ébredt. Hát létezne, hogy valóban sikerült ellesnie az esőcsinálás tudományát az indiántól? Nem is olyan nagy művészet. Kettőt jobbra, kettőt balra, aztán tessék: mindjárt itt a vihar. Szédítő perspektíva bontakozott ki a kisöreg lelki szemei előtt. Hazamegy, és pénzért fog öntözési szolgáltatást nyújtani a módosabb gazdáknak. Akkor aztán minek neki szociális otthon? Ha kell, vesz egyet magának.
Az eső azonban csak nem akart eleredni. Így hát a kisöreg lassacskán belefáradt a nagy ugrabugrálásba, és leheveredett az egyik nyugágyra. Szép csöndben búcsút mondott a saját tulajdonú szociális intézménynek, s azt sem igazán ambicionálta már, hogy vizet fakasszon a felhőkből. Már a Nusi által kézbesített pohár víznek is tudott örülni.
Sugár úr azonban jóformán semminek sem tudott örülni, amikor este a vágószobában megtekintette a paródiajáték jeleneteit. Kénytelen volt bevallani saját maga előtt, hogy a terve csúfos kudarcot vallott. Egyetlen páros sem akadt, amelyik beváltotta volna a hozzá fűzött reményeket. Az igazgató ökölbe szorult kézzel szemlélte a monitoron zajló eseményeket, s közben hihetetlenül idegesítette, hogy a mindenes jól mulat Demeter bácsi produkcióján.
– Mi a francot tud vihogni ezen a becsípett vénemberen? – érdeklődött mérgesen a beosztottjánál.
– Szerintem irtó mókás az öreg! – felelte Győző. – Ha ezt Winnetou látná, térden állva könyörögne neki, hogy legyen az Apacs Népi Együttes koreográfusa.
– Na jó, fejezze be az élvezkedést, és pörgessen tovább – parancsolta bosszúsan Sugár úr. – Nézzük meg, mit tudunk kihozni a Taksony-Emőke párosból.
Ez volt az a páros, amelytől talán a legtöbbet várt, és amelyikben a legnagyobbat kellett csalódnia. Az ál-Bulcsú ugyan több ízben megpróbált rámászni az ál-Nusira, de az minden alkalommal visszautasította:
– Naaaa, Takcsika! Nusiék nem is szoktak ilyesmiket csinálni! – sipákolta ilyenkor a szöszke.
A hajléktalan ugyan elszántan fenyegetőzött, hogy fel fogja magát akasztani, sőt, a mennyezetről lógva utoljára még a konnektorba is bele fog pisilni, ha nem talál viszonzásra a szerelme, de Emőke hajthatatlan maradt.
Alig Győző ezeket a jeleneteket is szerfölött mulatságosnak találta, és ennek mindenféle feszélyezettség nélkül jelét is adta, míg a főnöke le nem teremtette:
– Fejezze be az idétlen röhögést, Gyufaszál, és koncentráljon végre az összefoglaló megvágására – dörögte Sugár úr, aztán felpattant a székéből, és átsietett az irodájába. Vérvörös arccal telepedett le a számítógépe elé, ahol is hozzálátott a másnapi feladat megszövegezéséhez.
– Majd adok én nektek édelgést meg vigyorgást! – motyogta maga elé, és elszánt dühvel csépelni kezdte a billentyűzetet. – Majd adok én nektek bárdot, csak nem walesit!