Hayba kapitány tébolyult rikoltozásba fogott, és nekitámadt Ragtapasznak:
– Miért itt állsz csak? Miért nem csinálod valami, doktor?!
– Az orvostudomány itt már tehetetlen – mondta halkan a görög, de az expedíció rendőre hajthatatlan maradt:
– Azonnal fogjad hozzá élesztés of újra! Én parancsolok neked a részedre!
– Sajnálom, itt már lehetetlen bármiféle újraélesztési kísérlet – magyarázta még mindig nyugodt hangon dr. Ragtapasz, de már érezhető volt, hogy nem sokáig bír higgadtságot erőltetni magára, és Hayba kapitány hisztériázását hallva ezen nem is volt mit csodálni:
– Nem lehet, hogy még egy Miszter meghalja! Az nem lehet! Gyógyítsad meg! Miért te nem próbálod? Még meg sem nézni közelről, hátha lélegez!
– Tisztelt kapitány úr, felhívnám a szíves figyelmét arra a körülményre, hogy az áldozat agyvelejének jelentős része a koponyán kívül helyezkedik el. Ez arra enged következtetni, hogy az illető meghalt. Érti? MEGHALT!
– De te honnan tudsz? – vinnyogta elkeseredetten a rendőr. – Meg sem hallgatni szíve, ki sem tapogatózni pulzusa!
– Nem látja, hogy a fél agya kiloccsant? Mit tapogassam akkor a pulzusát? Fogja már fel, hogy vége van!
Úgy látszott, hogy a kapitány kezd beletörődni a megváltoztathatatlanba, már csak egész halkan tette fel ama kérdését, miszerint nem lehetséges-e, hogy valamilyen formában a dán tudós esetleg mégiscsak életben lenne?
Miapanasz Ragtapasz kifogyott minden észérvből. Átölelte a sírással küszködő rendőr vállát, és rezignáltan megjegyezte:
– Hát, tulajdonképpen lehet, hogy életben van, és éppen most felvételizik Kajmánoduban a rendőrakadémián.
Végszóra odaért Menjeninnen kisasszony is, aki a látvány hatására hisztérikusan felsikoltott:
– De hiszen ez Megsepissen!
– Ez nem is várható el tőle ebben az állapotban – kezdte magyarázni Phil O’Dendron. – Már úgy értem, szegény Megsenyekken kolléga, amikor még életben volt, akkor sem volt valami bőbeszédű. Akarom mondani, eléggé hallgatag fickó volt. Hát akkor mit pisszegjen most, amikor már, ugyebár…
Pusztán az akadályozott meg az ír botanikus leteremtésében, hogy a csillagász lány elkapásával voltam elfoglalva, aki már Phil első mondata végén elájult, és félő volt, hogy ha legurul a hegyről, akár egy újabb strigulát is behúzhatunk az expedíció áldozatainak listáján.
Külső szemlélő számára bizonyára szánalmas képet nyújtottunk volna. Magam sem derültem jókedvre, amikor Kukkoléval a karjaimban kétségbeesetten körbepillantottam. Egy hulla, két kiborult nőszemély, akik közül az egyik éppen ájult állapotban van, egy pityergő rendőr, akit egy állatorvos vigasztal, és egy félhülye, teljesen használhatatlan, mindent kétszer mondó botanikus, aki arra is képtelen, hogy útitársainak akár csak a nevét is megjegyezze.
– Kapitány úr! Vegyen már végre erőt magán, és tegye a dolgát! – javasoltam, miközben a csillagász lány csuklóját és arcát dörzsölgettem egy frissen gyúrt hógolyóval.
– De hát az én dolgom a részemre képezi biztosítani útja expedíciónak! – jajdult fel a rendőr. – Én vagyok tagja police of krepál közlekedési osztály! Én nem szok hozzá, hogy itt terem egy hulla untalan mindig, újra meg újra! Ha én látom halott, az van feküdve zebrán, akit gázolja halálra trolibusz, vagy van préselődve össze autóban, ami csinálja karambol! Nem pedig melléből állja kifele tőr, vagy hasad a feje töredelmesen szerteszét a sziklán of kő! És nincsen semmi féknyom, és nincsen sosem tanú of szem!
Beláttam, hogy nekem kell a dolgokat a kezembe vennem. Az éledező Menjeninnen kisasszonyt Miapanaszra bíztam, jómagam inkább Balganaiva mellé guggoltam, akit nagy nehezen sikerült annyira megnyugtatnom, hogy a hüppögés mellett néhány értelmes szót is ki tudjak belőle húzni.
– Nézze, Puja, tudom, hogy nem lesz könnyű, de meg kell kérnem, hogy mesélje el, mi történt magával az elmúlt percekben, amíg rátalált erre a helyszínre.
– Rendben van, megpróbálom összeszedni magam… Szóval, amikor megérkeztünk a völgybe, engem is rabul ejtett a hegyoldal festői látványa – kezdte szipogva a parapszichológus –, meg aztán úgy éreztem, jólesne egy kis testmozgás az egész napi nyeregben törődés után, így hát nekivágtam… Követtem a Hayba kapitány által kitaposott utat, de aztán őt megelőztem, mert lekuporodott egy fenyő tövébe, és azt hiszem, meditálni kezdett… Amikor hátrapillantottam, a doktor urat és Philt láttam felfelé igyekezni. És egy kissé távolabb még két alakot, alighanem magát és Kukkolét… Aztán a völgyet pásztáztam végig… figyeltem, ahogy a puhán szállingózó hópelyhek között újabb és újabb sátrak emelkednek ki a sziklák közül, akár a gombák… És minél feljebb másztam, annál jobban éreztem magam. Az egész olyan csodálatos volt, mintha zsongító szovjet pezsgő áradna szét minden sejtemben. Mintha rózsaszín köd ereszkedett volna a szemem elé. Nagyon boldog érzések rohantak meg hirtelen. Legszívesebben felsikítottam volna a gyönyörűségtől…
Ha nem lett volna olyasféle sejtésem, hogy Puja Balganaiva alighanem még szűz, azt hittem volna, élete első orgazmusának felejthetetlen élményét szándékozik velünk megosztani, így azonban biztos voltam benne, hogy az oxigénritkaság okozta eufória kerítette a hatalmába.
– …és amikor már azt hittem, hogy ennél gyönyörűbb nem is lehet, akkor egyszer csak itt álltam Megsepissen kolléga hullája előtt.
– És mondja csak, nem látott senkit a közelben, aki esetleg maga előtt haladt volna fölfelé a hegyre, vagy éppen visszafelé…? Vagy nem hallott valami zajt, mondjuk ágreccsenést, vagy roppanó lépteket a hóban, netán dulakodásra utaló hangokat?
Akármit kérdeztem, Puja csak a fejét rázta szakadatlanul. Ebben a szent pillanatban Phil O’Dendron elérkezettnek látta az időt, hogy hasznossá tegye magát, és ő is feltette a maga kérdéseit:
– És olyasmit sem hallott, ami arra utalt volna, hogy valakinek épp most csapják szét a fejét egy sziklán? Már úgy értem, hogy a csonttörés jellegzetes reccsenő hangját, vagy teszem azt a kiloccsanó agyvelő szlotytyanását…
A két nő egyszerre kezdett el bömbölni, jómagam pedig megkértem a fontoskodó botanikust, hogy ha csak nem akarja a saját csontjainak jellegzetes reccsenését hallani, akkor a továbbiakban fogja be a száját, különösen a hangutánzó szavak terén mutasson szigorú önmérsékletet. Aztán felemelkedve elővettem a stukkeremet, és Hayba kapitány mellé léptem:
– Jöjjön, kapitány, nézzünk szét egy kicsit fentebb! Ha minden úgy van, ahogy Balganaiva kisasszony mondta, akkor a tettesnek még fent kell lennie a hegyen!
A krepáli közlekedésrendészet oszlopos tagja erre végre összeszedte magát, és elszánt arccal előrántotta pisztolyát:
– Utánam nekem, Miszter!
Nem kellett noszogatnia, hogy a nyomába eredjek, de kisvártatva mindkettőnk lelkesedése úgy lelohadt, mintha sosem lett volna. Egy olyan pontra értünk, ahonnan az egész terepet beláthattuk, és döbbenten konstatáltuk, hogy ameddig a szemünk ellát, olyan szűz a hó, akárcsak Balganaiva. Ha lapult is valaki a hegyen, az legfeljebb Feye van der Uth kolléga hatáskörébe tartozhatott, mert repülnie kellett, hogy elbújhasson előlünk.