Zima Frigorjeva egy szóval sem túlzott, amikor az előttünk álló viszontagságokat ecsetelte. Bár sikerült időben elindulnunk, s így a hátunk mögött dúló viharnak szinte csak a szele érintett meg minket, az is olyan ízelítő volt, ami után épelméjű embernek esze ágában sincs repetáért sorba állni.
Érzékeltetésként elég, ha annyit közlök: pusztán annyi örömöm telt az útban, hogy Hayba kapitány mindössze ötven rúpiára büntetett meg (a követési távolság helytelen megválasztása miatt), és mások példájából tudom, hogy sokkal rosszabbul is járhattam volna.
Délutánra elértük a következő völgyet, ahol a serpák nyomban hozzá is láttak a táborveréshez. Néhány tudóstársam, megunva a teherhordó személyzet munkájának bámulását, nekivágott a hágóval szemközti lankás hegyoldalnak, amelyet törpefenyők kisebb csoportjai és néhol behavazott, néhol kopáran feketéllő sziklatömbök tettek vadregényessé.
Jómagam is elindultam a delejesen hívogató fenyőfácskák felé, hogy megmozgassam az elmúlt órák során jakháton törődött tagjaimat. Kellemesnek ígérkező egészségügyi sétám azonban csakhamar vad rohanássá változott, a hegyoldalról ugyanis kétségbeesett női sikoltás hallatszott.
Igyekeztem fölfelé, ahogy csak bírtam, de a mély hóban és a kínzó oxigénhiány közepette jóval lassabban haladhattam, mint szerettem volna. Amikor hosszú percek elteltével elértem az első fenyőfát, elcsigázva rogytam le mellette. De nem sokáig lehettem elfoglalva a kínjaimmal, máris elő kellett kapnom Smith and Wessonomat, mert mögülem is és a fák közül is hóban roppanó léptek hangját hallottam. Hátrapillantva Kukkole Menjeninnent vettem észre, aki az általam hátrahagyott nyomokban lépkedve próbált utolérni. Úgy véltem, felőle aztán nem sok veszély fenyeget, amikor azonban újra előrefordultam, egy fegyveres alakot láttam meg kibukkanni a fák közül. Egy pillanattal később megkönnyebbülve ismertem rá Hayba kapitányra, aki ideges hangon faggatni kezdett:
– Ki itt sikoltozza? Te is hallik, Miszter?
A rendőrünk belátta, hogy én ugyan nem egyhamar fogok felvilágosítással szolgálni, mivel úgy fújtattam, mint egy kivénhedt gőzgép. Így hát a mögöttem igyekvő finn csillagász lányhoz intézte következő kérdéseit:
– Hahó, te kiabáltad, Miss? Mi-e van baj? Történik probléma?
Kukkole is csak a fejét bírta rázni, és vadul mutogatott fölfelé, a hegyre. Hayba kapitány faképnél is hagyott minket, és elindult a jelzett irányba. Jómagam mintegy fél percre rá éreztem annyi erőt magamban, hogy követni tudjam. Amikor utolértem, éppen megállt egy lapos sziklateraszon, Phil O’Dendron és Miapanasz Ragtapasz mellett. A lábaiknál Puja Balganaiva kuporgott zokogva. Kisvártatva megértettem, mitől borult ki az orosz parapszichológus. Nekem, sokat látott, erős, bátor és harcedzett férfiembernek sem volt könnyű elviselnem a látványt.
A sziklán Megsepissen, a dán művészettörténész hevert, félreérthetetlen pozitúrában. Hanyatt feküdt, szétvetett lábakkal és karokkal, és ami a legborzasztóbb volt, kiloccsant agyvelővel. Szakadozott overálja, lehorzsolt arca kétségtelenné tette az idegenkezűséget. Véletlen baleset itt szóba sem jöhetett.