Úgy éreztem, eleget hallottam. Kimentem a sátor elé, hogy pipára gyújtsak. Egyszerre Alapo San Capatos El Azott de Leplez ismerősen imbolygó alakját pillantottam meg, amint a még álló sátrak és az izgatottan sürgő-forgó serpák között botladozik. A teherhordó személyzet táborbontó műveletei arra ihlették, hogy egy vidám kis dalt népszerűsítsen köztük, amely arról szólt, hogy az erdő szélén sátoroznak szilaj katalánok, jegenyefa tetejéről a rigó fütyül rájuk. Amint engem észrevett, megpróbálta felém irányítani kacsázó lépteit, és amikor nagy nehezen odatalált hozzám, széles vigyorral üdvözölt:
– Buenos días, amigo! Milyen szép napra ébredtünk, nem igaz? Nos, hogy vagyunk, hogy vagyunk, Lesbie kolléga?
– Pocsékul, ellentétben magával. Mondja, hogy lehet, hogy még mindig nem bírt kijózanodni? Titokban folyamatosan dézsmálja az expedíció whiskykészletét?
Capatos átmenetileg sértődött arcot erőltetett magára:
– Miből gondolod ezt, öre…hukk…gem? – kérdezte hatalmas csuklással a hangjában, ugyanis hirtelen megroggyant a jobb térde, amelyre pillanatnyilag teljes testsúlyával támaszkodni szeretett volna. – Ez rágalom! No de egye fene, megbocsájtok! Fogjuk arra, hogy biztosan rosszul aludtál.
– Rosszul és keveset – tájékoztattam morózus hangon.
– No, az már baj – jegyezte meg, de ezzel egyszersmind ki is merült minden részvéte irányomban. – Én viszont pompásan aludtam – nyújtózott nagyot, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. – Csak, tudod, olyan szűk ez a sátor, hogy biztosan jól orrba vághattam szegény Rittberger kollégát, miközben forgolódtam, mert reggel egy vértócsát vettem észre az ágya mellett a földön… Tényleg! Nem láttad az én derék Klausz barátomat? Kezdek aggódni, hogy komolyan elindulhatott az orra vére. Még elvérzik itt nekem, hihihi!
– Klausz meghalt – közöltem a spanyollal, és vártam a hatást, ami nem is maradt el. Bejelentésem nyomán Capatos ellenállhatatlan jókedvre derült:
– Hehehehe, csuda jópofa fickó vagy te, Lesbie! – lapogatta a hátamat vihogva. – Még hogy meghalt! Hihihi! Orrvérzésben! Hihehöhöhö!
– Nem abban halt meg. Klauszt megölték.
Ezzel a közleményemmel az előbbinél is harsányabb kacagást sikerült kicsiholnom a hidrológusból:
– Hahahaha, óriási fazon vagy, Lesbie! Hahaha! Elképesztő! És amilyen komoly pofával tudod mondani!… Fantasztikus! Hahahaha!
– Valaki szíven szúrta egy áldozókéssel – adagoltam az újabb információt, s közben megpróbáltam a lehető legkomorabb hangszínemet elővenni, de hiába: minden előző sikeremet felülmúltam Szenyor Leplez megnevettetésében. Most már úgy röhögött, hogy felváltva kapaszkodott belém és egy sátorfeszítő kötélbe:
– Höhöhöhö! Ez óriási! Höhöhöhö! Egy áldo…hukk… egy áldozókéssel! Komolyan mondom, ez az angol humor, hát ez utánozhatatlan! Bruhaha!
Kénytelen voltam úgy dönteni, hogy a gyilkosság egyéb részleteit egyelőre elhallgatom a részeg spanyol elől, mert félő volt, hogy a fulladásos halálba kergetem egy esetleges újabb mondatommal. De hiábavaló volt az elővigyázatosságom, mert mások – bár hozzám hasonlóan akaratlanul – szintén Capatos felderítésén fáradoztak.
Először Phil O’Dendron sietett el mellettünk, s mivel feltehetőleg egyikünket sem látta az iménti megbeszélésen, fontoskodva odaszólt:
– Továbbmegyünk… Már úgy értem, indulunk a kolostor felé.
A spanyol lebiggyesztett ajakkal, tágra nyílt szemmel nézett utána:
– Figyelted ezt a dilis botanikust? Ez azt hiszi, valami fantasztikus nagy újdonságot közölt most velünk! Na figyelj csak, ezt nem hagyom annyiban, most figyelj, Lesbie… Hahó, Phil! Hahó, egy pillanatra! – üvöltözött és integetett O’Dendron után, majd amikor az megfordult, harsányan tájékoztatta:
– Jakháton megyünk! – Aztán a térdét csapkodta a szemüveges ír bamba arckifejezése láttán.
Még szinte le sem csillapodhatott, amikor Miapanasz Ragtapasz iramodott el mellettünk, és nyilván hasonló meggondolásból, mint az imént a botanikus, ő is odakiáltott:
– Khlumpába megyünk! Azonnal indulunk!
Capatos egy pillanatra abbahagyta a vihogást, kiegyenesedett, és erősen felvonta a szemöldökét:
– Mi van, ma mindenki ilyen hihetetlenül jólértesült? Na megálljatok, én sem fogok lemaradni az információcsere terén! Most figyelj, Lesbie, idesüss!… Hahó, doki! Halihó, egy szóra!
Az állatorvos futtában hátrafordult, majd a részeg spanyol által mutatott irányba nézett.
– Azok ott hegyek! – tájékoztatta Szenyor Leplez üvöltve, majd ugyanolyan hangerővel újrakezdte a röhögést.
Olyannyira belejött a mókába, hogy az elkövetkező percben már mindenféle előzmény nélkül igazította útba Zoran Gutanovicsot, miszerint a Himalájában vagyunk, aztán Jack Potot világosította fel arról a körülményről, hogy esik a hó, végül pedig Zima Frigorjevát értesítette ordítva, hogy hideg van. S eközben, kisebb megszakításokkal, egyfolytában, gurgulázva, fulladozva kacagott.
Úgy éreztem, két út áll előttem: vagy az expedícióval tartok Khlumpába, vagy itt maradok a völgyben a részegen vihorászó hidrológussal, és megvárom, amíg betemet minket a hóvihar. Eléggé el nem ítélhető módon az előbbi megoldást választottam, és Capatost inkább a serpák gondjaira bíztam.