Ozina Géza szerződése #36

Hazaérve tájékoztattuk szabadidős terveinkről a titkos alkalmazottat is, aki éppen békésen főzőcskézett, továbbá ezzel egyidőben A munkásmozgalom története című könyvet tanulmányozta. Pubek természetesen benne volt a dologban. Még ajánlott is egy jó helyet, a Baklövés nevezetű kiskocsmát.

– Régebben néha megfordultam ott, kéremalássan, és csak a legjobbakat mondhatom – bizonygatta vacsora közben. – Ott aztán sohasem vizezték az alkoholt, százados úr, kérem!

Ellenszavazat nélkül fogadtuk el a kis emberke javaslatát, evés után tehát elindultunk a Baklövés felé.

Erősen elnézően minősítem a vendéglátóipari egységet, ha azt állítom róla, hogy nem volt egy kifejezetten exkluzív hely. De nem akartam megbántani az ex-koldust, ezért megpróbáltam nem mutatni az ellenérzéseimet.

Egy félreeső asztalnál foglaltunk helyet. Feri úr és én unikumot kértünk, Pubek, ahogy egy volt tengerészhez illik, rumot rendelt.

– A titkosrendőrségre! – emelte poharát az ex-koldus, de én koccintás helyett letorkolltam:

– Hallgasson már, az ég szerelmére! Mit kell mindenkinek tudnia, hogy kik vagyunk?

– Elnézést kérek alássan százados úr, de én csak…

– Csönd legyen! – mondtam halkan, de szigorúan. – És ne szólítson százados úrnak, ha megkérhetem.

Ezután – Feri úr javaslatára – az elbocsátott tengerészek egészségére ürítettük poharunkat. Alig ittuk meg az első pohár italt, cimborám rögtön rendelni akarta a másodikat, nehogy egy percig is ellátás nélkül maradjunk. Rászóltam, de nem hagyta magát, elhatározásához szövetségest keresett Pubek személyében:

– Iszunk még egy kört? – kérdezte a kis emberkét, miközben barátságosan a vállára csapott.

– Ha már ilyen erőszakosnak tetszik lenni, Feri úr kérem, én benne vagyok – hangzott a cinkos válasz.

A pincér kihozta az újabb poharakat.

– A hajléktalan koldusok legjobb szakácsára! – rikkantotta nekividámodva Feri úr. Pubek nem kisebb lelkesedéssel hajtotta fel az italt, majd köhécselt néhányat:

– Ez aztán jó erős! Csak úgy ugrál tőle a szemem!

– Ez baj, ugyanis a babona szerint – tájékoztattam –, akinek ugrál a szeme, azt még aznap este megverik.

– Idefigyelj, falusi! – szólt rám barátom. – Ne akard már mindenáron elrontani a szórakozásunkat! Elhatároztuk, hogy ma kikapcsolódunk, nemde? Ennyit igazán megérdemlünk a sok munka után – mondta, majd az ex-koldushoz fordult: – Így van, Pubek? – majd az igenlő választól fellelkesülve megint megkérdezte: – Akkor jöhet az újabb kör?

– Feri úr, tudja, hogy én semmi jónak nem vagyok az elrontója.

– Ez a beszéd – vágta hátba cimborám, majd leintette a pincért.

– Ebből én most kimaradok – jelentettem be, mert kezdtem rosszat sejteni.

– Azt akarom kérdezni – szólalt meg Pubek kissé krákogva, miután ittak a hajléktalanná vált nőcsábász tengerészekre –, hogy mi lett végül is azzal a szemfedő-ügynökkel, akinek az írógépét méltóztattunk hazacipelni?

– Ne is emlegesd, öregfiú – válaszolta elkeseredést színlelve Feri úr –, semmire sem jutottunk az írógépével. Sajnos, nem tudtunk rábizonyítani semmit. Be kell vallanom őszintén, hogy a fickó kicsúszott a kezünk közül. Remélem, nem ítélsz el minket ezért.

– Hova gondol, Feri úr? – legyintett megbocsájtóan Pubek. – Már egyébként is kezdem elveszíteni a józan elítélőképességemet.

Ekkor elhaladt az asztalunk mellett egy tökrészeg fickó. Úgy próbálta meg eme szégyellnivaló állapotát leplezni, hogy erősen kihúzta magát, felszegte a fejét, s közben iszonyú erőfeszítéseket tett az irányban, hogy járása lehetőség szerint egyenes vonal mentén menjen végbe.

– Milyen peckesen lépdel a manus – jegyezte meg halkan mulatva Feri úr.

Végszóra a fickó megbotlott egy széklábban, és döngve hasra vágódott.

– Peckes ember ne menjen a jégre – vonta le a konzekvenciát Pubek.

Az illuminált pasas megpróbált felállni, de komoly súlypontáthelyezési problémái adódtak, ezért újból visszaesett. Második kísérleténél egy olyan székben kapaszkodott meg, amelyiken nem ült senki, ennélfogva alkalmatlannak bizonyult a fickó testsúlyának megtartására, hirtelen felborult, maga alá temetve hősünket. Szegény pasasnak a harmadik próbálkozása is kudarcot vallott, végtelenül keserves arccal huppant vissza a kövezetre.

– Úgy látom, ez a fickó egy notórius visszaeső – jegyezte meg tárgyilagosan Pubek.

Végre valaki megszánta és felsegítette emberünket, így lehetővé tette számára, hogy újból a pulthoz fáradhasson.

Társaimmal ellentétben engem ez a vidám momentum sem tudott igazán jókedvre deríteni, eléggé feszélyezve éreztem magam. Ezt a derék ex-koldus is észrevette, ezért kedvesen érdeklődött:

– Miért tetszik olyan elkesedere… elkeretesed… eltekered…? – nagy hirtelen ennyi próbálkozás tellett tőle, majd önironikusan így szólt: – Úgy veszem ki a saját szavaimból, hogy már van bennem egy szalonspicc.

Feri úr viszont ennyiből is tökéletesen megértette az ex-koldus kérdését, ezt bizonyítandó mindjárt meg is felelt neki, miközben rám mutatott:

– Tudod, ő nem kedveli az ilyesfajta felhőtlen szórakozást, neki egész más a habitusa.

– Aha – dünnyögte Pubek, s valami leírhatatlan bambasággal vette tudomásul a választ. Egy ideig még próbálta tettetni, hogy teljesen tisztában van a szó jelentésével, aztán mégis furdalni kezdte a kíváncsiság:

– Öttusáról már hallottam…, haláltusáról is… De mi a fene az a habitusa, Feri úr, kérem?

– Nem habitusa, hanem habitus – magyarázta tudálékosan barátom –, egyébként pedig viselkedésmód, lelki alkat a jelentése.

Pubek boldog volt, hogy újabb idegen kifejezéssel gazdagodott a szókincse. Valamint az a tény is igencsak leolvasható volt róla, hogy itt valóban nem vizezik az alkoholt. Ennek következményeként lelkes bejelentést tett:

– Muzikális hangulatban leledzek ma este! Feri úr kérem, hágjunk a hangulat tetőfokára!

Ezt a nyilvánvalóan nótázásra ösztökélő felszólítást cimborám – legnagyobb örömömre – mereven elutasította. Persze nekem nem okozott különösebb meglepetést a döntése, hiszen én már láttam őt olyan alkalommal megszégyenülni, amikor kénytelen volt iszonytató fahangján dalra fakadni. Azonban, látva Pubek elkenődését, engesztelésképpen megkérdezte:

– Mi lenne, ha inkább rendelnénk még egy kört?

– Látok benne fantáziát – felelte Pubek, erősen túlbecsülve egyre üvegesebb szemeinek aktuális képességeit. – De most már ez legyen az utó-pia, ha megkérhetem, kedves Feri úr. Nem szeretném, ha a fejembe szállna – tette hozzá meglehetősen elrugaszkodva a valóságtól.

Én természetesen megint kimaradtam, mert már sejtettem, hogy valószínűleg nekem kell hazacipelnem a két jómadarat, akik teljes egyetértésben ürítették poharukat az alacsony termetű nőcsábász hajószakácsok egészségére.

Ez lenne az a gyenge kis lumpolás, amit Feri úr említett? No hiszen… – méltatlankodtam magamban.

Később az ex-koldus kifejtette azt a hipotézisét, miszerint a curry nevű fűszert Marie Curie találta fel, és Feri úr élénk tiltakozása ellenére ehhez a feltételezéséhez egész este mereven ragaszkodott. Ez még elhanyagolható lett volna, de sajnos kiderült, hogy Feri úr visszalépése a szerepléstől egyáltalán nem vette el Pubek dalos kedvét, és engem felvidítandó, mindenáron el akarta énekelni a „Százados úr, sejehaj, százados úr, ha felül a lovára” kezdetű nótát. Ettől a szándékától csak hosszas fenyegetőzésem hatására állt el, de akkor is hevesen vitatta intézkedésem jogosságát:

– Erről erősen megoszlik a véleményem, kéremalássan. Hát miből gondolná a többi vendég, hogy ennek a nótának van valami köze bármelyikünkhöz egyaránt? Teszem fel, ha azt énekelném, hogy „Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem”, akkor sem gondolná a tisztelt közönség, hogy tényleg így van, hiszen látnák, hogy nincs így! – fejtegette logikusan Pubek, miközben hirtelen a magasba lendítette a jobb karját, hogy jól láthassuk, nincs ellőve, és nem is folyik piros vére. Sajnos a pincér nem tudhatta, hogy ez a gesztus a kis emberke érvelésének megtámogatása céljából történt, ő leintésként értelmezte a mozdulatot, ezért megkérdezte Pubeket, hogy mit parancsol.

– Hozakodjon elő még egy kört – rendelkezett az ex-koldus nem zavartatva magát, majd tovább magyarázott:

– Vagy ha például azt énekelném, hogy „Túl a Tiszán faragnak az ácsok…”

– Majd mindjárt megfaraglak én! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Feri úr, nem éppen barátságos hangon. Talán ő is felfogta, milyen veszélyeket rejt magában, ha a kis emberke fennhangon reklámozza az ál-rendfokozatomat. Legalábbis erre utaltak további – muzikális ihletésű – fenyegetései:

– Kirúglak a hámfából! Torkodat a szögre akasztom!

– Hogy juthatnak eszébe ilyen brutális eszközlések, Feri úr, kérem? – fakadt ki döbbenten a kis emberke. – Hát ártottam én magának?

Cimborámnak – Pubek végtelen elkeseredettségét látva – hirtelen nagyon megesett a szíve az ex-kolduson. Látszott rajta, hogy máris megbánta rideg szavait, és szeretné kiengesztelni a gyászos képet vágó emberkét:

– Ne bántódj meg, nem bántalak én – jelentette ki meleg hangon, de nem tarthatta elég hatásosnak pusztán szavakban jelét adni rokonszenvének, mert hirtelen felindulásból magához ölelte az elképedt Pubeket, és a meglehetősen bizalmas „öreg tengeri medvém” megszólítással illette. Kissé komikus volt, amint nagydarab, mackós alkatú barátom szinte a hóna alá kapta az apró kis emberkét, és a fent említett becéző formulával vigasztalta. Pubek határtalanul meglepődött a heves szeretetmegnyilvánuláson, és ahogy Feri úr hóna alatt pislogott, úgy látszott, hogy kifejezetten meghatotta ez a szimpátiaroham. Majd kibontakoztak egymás karjaiból, és békésen felhajtották italaikat a kolduló konyhaművész tengerészek egészségére.

– Hát hogyan is gondolhattad, hogy képes lennék bántani téged? – mentegetőzött tovább Feri úr. – Csak azt nem akartam, hogy énekelj, hiszen már így is eléggé slágergyanús vagy, öreg tengeri medvém.

Pubek rém öntelt lett a „slágergyanús” kifejezés hallatára, látszólag egyáltalán nem sejtette, hogy barátom nem az el sem hangzó énekét minősítette így, hanem inkább alkoholos befolyásoltsági szintjét. Mindenesetre lemondott nótázási szándékáról, inkább tengerészkalandjait kezdte mesélni, gondolom, újkeletű megszólítása hatására. Olyannyira beleélte magát az emlékek fölelevenítésébe, hogy az egyik anekdotája közben felpattant a székről, karjait a magasba lendítette, és elordította magát:

– Fel az árbóckosárba!

Erre elcsendesedett az egész kocsma, és mindenki felénk fordult, kivéve egy súlyos delíriummal küzdő illetőt, aki kétségbeesve fürkészte a plafont, az árbóckosarat keresve.

Pubek rendkívül büszke lett, hogy minden tekintet rá szegeződik, majd magabiztos mozdulattal leült a széke mellé. A közönség óriási röhögéssel jutalmazta a mutatványt.

Az ex-koldus szomorúan tápászkodott fel:

– Kár volt az előbb kinevetnem a kollégát, hiszen én is esedezem itt hanyatt-homlok – jegyezte meg gyászos képpel miközben leporolgatta ruháját, majd lerogyott a székére.

Most Feri úr állt fel, mert ki akart menni a mosdóba, és invitált minket is. Nekem nem volt miért mennem, Pubek pedig magába roskadtan kuporgott a székén.

– Ne búsulj, öreg tengerész! – biztatta cimborám, s azzal barátságosan hátba akarta vágni, de a manővert pontatlan célzással hajtotta végre, a keze elsuhant Pubek válla fölött, ő viszont a nagy lendülettől körbefordult saját tengelye körül, majd a piruett befejezéseképpen visszahuppant a székére.

– Ezzel a tudással már jó eséllyel felvételizhetnél a balettintézetbe – gratuláltam cinikusan, majd kissé idegesen folytattam: – Nem tudnátok mellőzni az efféle mutatványaitokat? Nem kellene feltétlenül az érdeklődés középpontjába kerülnünk.

– Jól van na, srác, hagyd már abba, mert elkések a vécéről és összepisilem magam – dohogott Feri úr, majd kissé nehézkesen fölállt és kiment. Úgy tett, mintha legalábbis én kértem volna rá, hogy forgolódjon maga körül a szórakoztatásomra.