Pénteken, kora délután egy jókora szatyor társaságában elindultam anyagbeszerzésre egy írószerboltba. Fárasztó munkanapom utolsó aktusa volt ez, alig vártam, hogy túl legyek rajta. Éppen lekéstem a villamost, viszont megláttam egy fiatal srácot, aki leszállt az általam pont lekésett járműről, és megindult a belváros felé.
Szerencsétlen srácnak ahány végtagja volt, mind másfelé állt. Két furcsa könyökmankóval közlekedett, és ehhez majdnem igénybe kellett vennie a járdasziget teljes szélességét. Jobb kezében viszont nemcsak egy mankót szorongatott, hanem egy csokor virágot is.
Valamiféle sárga virágok voltak, de nem tudtam jobban megfigyelni őket, mert sokkal inkább lebilincselt a felém haladó fiú arca. Valami olyan hihetetlen bizakodás és életöröm tükröződött rajta, amilyet mostanság sajnos teljesen ép emberek arcán sem lehet felfedezni.
– Szerencsétlen srác, mi? – mondtam magamnak gúnyosan. – Nézzél már magadra, baromarcú! Péntek délután van, itt a hétvége, erre a hülye szatyroddal mész az írószerboltba, ez a srác meg egy csokor virággal halad egy találkozóra. Ő mosolyog, és láthatóan örül az életnek, te meg a bumburnyák, szomorú, életunt pofáddal bámulod. Akkor ki itt a szerencsétlen?
Miután végiggondoltam a dolgot, alaposan kiröhögtem magamat legbelül.
Srác, nem tudom, hogy hová igyekeztél ilyen bizakodóan a virágoddal, de nagyon remélem, hogy ott úgy fogadtak, ahogy elképzelted.
