Az ovális lyuk

Közhülye a közfürdőben – 5. rész

Többszörösen megalázva és halmozottan meggyötörve másztam fel az első emeletre, a masszőrhöz. Arról ábrándoztam, hogy egy kedves, szelíd arcú, finom kezű, angyali természetű hölgy pártfogásában nyerhet felüdülést megtépázott idegrendszerem, a testemről nem is beszélve.

Előzetes vizualizációm gyakorlatilag minden momentumban megbukott. A helyiségben egy hatalmas termetű, erélyes modorú úriember köszöntött engem, aki még a kezelőlapomat is úgy kérte el, hogy abba az imént emlegetett genitáliáim is belereszkettek.

Ha a súlyfürdős szakemberrel kapcsolatban doktor Kotászt emlegettem, akkor el kell mondanom, hogy a masszőr vonatkozásában is egy régi magyar film jutott eszembe, és rögtön elneveztem magamban a drabális fickót Katica úrnak. Már csak azért is, mert a nyakában egy pöttyös kendőt viselt, hanyagul megkötve.

(Aki nem tudná, az „Egy óra múlva itt vagyok” című sorozatban szerepelt ez a bizonyos Katica vezetéknevű vallató, aki rendszeresen hülyére pofozta a Láng Vincét alakító Harsányi Gábort.)

Katica bácsi erélyesen rám parancsolt, hogy másszak fel a masszázságyra hasmánt, és a fejemet illesszem be az erre szolgáló, ovális alakú lyukba. Riadtan engedelmeskedtem, bár csakhamar azt éreztem, hogy talán jobb lenne egy pár számmal nagyobb méretű készség, mert mint kiderült, azt az ovális lyukat nem ilyen magamfajta hombárfejű egyének igényei szerint méretezték. Próbáltam ugyan beleilleszteni mérsékelten formatervezett arcocskámat, ám ez elsőre csekély mértékben sikerült.

De szerencsére rögtön a segítségemre sietett Katica úr, még ha nem is tudott róla. Midőn először helyezte a hátamra és a vállamra monumentális karjait, a fejem azon nyomban úgy belesüppedt az ovális résbe, hogy a rés gyakorlatilag préssé alakult.

Mélabúsan bámultam a lyukon át a padlót, és elképzeltem, mit láthatna most egy olyan perverz habitusú személy, aki venné a fáradságot, és lekucorodna a masszázságy alá, hogy megszemlélhesse ábrázatomat. A számat minden bizonnyal indokolatlanul csücsörinek értékelné, az oldalról összeszorított szemeimet pedig a „reciprok-kínai” szakkifejezéssel írná le.

Aztán gondoltam egy merészet. Hát én ide azért jöttem, hogy rendbe tegyenek, nem igaz? De! Akkor meg mit szenvedek itt, mint valami szégyellős kis óvodás? Szólni kell Katica úrnak, hogy nem frankó a helyzet, oszt kész! Bizonyára meg fogja érteni.

Na most az volt a rettenetes probléma, hogy amikor összegyűjtöttem a bátorságomat, és szólni szándékoztam, akkor Katica bácsi éppen teljes testsúlyával rányomott a hátamra, ezáltal sokkal csekélyebb mennyiségű levegőt bírtam előcsalni a tüdőmből, mint amennyi egy határozott hangvételű közleményhez szükséges lett volna. Arról nem is beszélve, hogy az ovális lyuk addigra már szinte függőleges vonalúvá préselte az ajkaimat, így hát a nagyon határozott hangvételűnek tervezett kinyilatkoztatásból olyasfajta nyögvenyelős susogás lett, amely a következő fonémákat tartalmazta:
– Nyumnyim jimnyum minyom.

Ezen rendkívül csodálkoztam, mert eredetileg azt szándékoztam mondani, hogy „ez így kicsit kényelmetlen”, és pontosan éreztem, hogy a „nyumnyim jimnyum minyom” legfeljebb valami belső-afrikai nyelven jelentheti ugyanezt. A következő pillanatban fényes egyértelműséggel derült ki, hogy Katica bácsi sem beszéli ezt a belső-afrikai nyelvjárást, mert büszkén kiáltott fel:
– Meghiszem azt, hogy jó!

Sírtam.

Ekkor már tudtam, hogy a legravaszabb intézmény karmai közé kerültem, mert ugyan ki gondolná, hogy a kivégzése nem a súlyfürdős felakasztás során fog megvalósulni, hanem sokkal később, már a masszázságyon, ahol az ember kicsit sem számít kínkeserves elhalálozásra?

Ahogy teltek a percek, és a könnyeim monoton ritmusban csöpögtek le a padlóra, sokszor éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy azt hörögjem, miszerint „én ezt nem bírom ki élve”, de minden alkalommal uralkodtam magamon, és inkább mélységes kussban sírdogáltam tovább. Mit lehet tudni? Hiába akarom én azt mondani, hogy „ezt nem bírom ki élve”, az csak egy dolog! A körülmények miatt Katica bácsi akár úgy is értelmezheti szánalmas nyöszörgésemet, hogy „ott nyomja meg jobban, mester!” – és akkor száz százalék, hogy innen tényleg nem megyek ki két lábon.

Amikor leszállhattam végre a masszázságyról, és Katica bácsi jó egészséget kívánt, kedvem lett volna sátánian felkacagni. De mivel letelt az időm, és záros határidőn belül el kellett hagynom az intézményt, inkább elmenekültem az öltöző felé.

Sajnos az öltözőben szembejött velem egy tükör, és ez azt eredményezte, hogy már azt sem tudtam megszámolni, hanyadik alkalommal sírom el magam a délután folyamán. Becses orcámat egy jellegzetes, vastag, piros, ovális folt ékesítette. Nagyjából úgy festettem, mint egy olyan személy, aki egy félreértés folytán a gyerekek számára fenntartott mosdóba nyitott be, ott rögtön meg is botlott a küszöbben, és fejjel beleesett egy aprócska piszoárba. Vagy egy olyan bűnöző, aki új személyazonosság megszerzése céljából szeretné átoperáltatni a pofáját, és a plasztikai sebész épp az imént rajzolta körül, hogy mely területen lesz szükséges az egész arcberendezést kicserélni.

Ugyan el kellett hagynom a műintézmény területét, de még sokáig üldögéltem a hallban. Úgy gondoltam, bőven elég lesz, ha csak a gyógyszálló vendégei röhögnek rajtam, nem szükséges csatlakoztatni hozzájuk a hazaút során Debrecen lakosságának egynegyedét.

Holnap újra elindulok ebbe a páratlan létesítménybe. És a beosztásom szerint masszázzsal kezdek. Lehet, hogy az utána következő vízitorna során már egész más szemmel fogok tekinteni özvegy Taszajtóné Irénke néni derék alatti alkatrészeire, mert oda legalább nem kell bepréselnem az arcomat.

(folytatása következik)