Életem második olyan nyaralása volt, amely teljesen szülőmentesen zajlott. Egyébként rettentően szomorú nyár volt, akkor robbant fel Csernobil és akkor vertek el minket a labdarúgó-világbajnokságon a szovjetek 6:0-ra. De hát mit érdekli az ilyesmi az embert, ha még egyessel kezdődik az éveinek száma, és néhány megátalkodott himpellér haverjával elmehet egy teljes hétre Miskolctapolcára, az IKV-üdülőbe? (Poétikusan ifjú vagy romló memóriájú olvasók kedvéért: IKV = Ingatlankezelő Vállalat.)
Amúgy hazudtam az előbb, mert azért előfordultak szülők az üdülő területén. Ennyi év távolából is meghatottan emlékszem vissza például Kardosnéra, a fiatal anyukára, aki annyira rafináltan testhez simulós módon tudta a bikinijét viselni, mintha nem is lett volna rajta semmi.
Kardosnénak az volt a legkiválóbb tulajdonsága, hogy szeretett tollaslabdázni, és ezt többnyire a hatéves kisfiával, Jocival művelte. Az aranyos kis Jocikát nagyon kedveltük, mert a bivalyerős kiskölök akkorákat ütött a tollaslabdába, hogy az rendszeresen túlszállt az anyukáján, és a mi bungalónk közelében landolt, melynek teraszán kedvtelve szemléltük a mérkőzést, a délelőtti gyógysörünket kortyolgatva. Sportemberi mivoltunkat elmondhatatlanul megihlette, amikor Kardosné odalépdelt a tollaslabdáért a közelünkbe, és aztán mélyen lehajolt érte. Ezt vektorilag az X tengely mindkét irányából nagyon érdemes volt megszemlélni, ha értitek, mire gondolok.
Egyetlen ember volt csak az üdülőben, aki bizonyos ellenérzésekkel viseltetett eme nagyszerű sportesemény iránt, mégpedig Kardos úr, a férj, aki duzzogva kávézott a saját bungalójuk teraszán, mert pontosan látta, hogy mit művel a neje, és pontosan tudta, hogy a neje ezt direkt csinálja, és nagyon élvezi a fiatal suhancok látszólag közömbös, de amúgy nyálcsorgatósan szívdobogós (b)ámuldozását.
Szóval, Börni apukája az IKV-nál dolgozott, ő intézte nekünk azt a csodás egy hetet. Mint mondtam, egy aprócska faházban laktunk, és ama faházban olyasmik történtek velünk, amelyek következményeit később a gondnok néni nem tudta értelmezni. Például azt, hogy hova a francba lett a seprűből a sok cirok. Soha nem látott azelőtt olyan rendszerető tizenéves kölyköket, akik mindössze egy hét leforgása alatt annyit sepregettek, hogy a derék seprű az eredeti cirokmennyiségének mintegy felét elhullatta.
No persze, a néninek halvány sejtelme sem volt róla, hogy egy bizonyos Metallica nevű zenekarnak akkoriban jelentek meg az első lemezei, és mi ezeket a kiváló dalokat a faház belsejében úgy interpretáltuk, hogy jómagam például a pilleszékekből és puffokból összeraktam egy dobszerkót, Börnike pedig a cirokseprűt ragadta meg, hogy vad gitárfutamokat „játsszon le” rajta. (Ha a gondnok néni ismerte volna a Metallicát, akkor inkább azon csodálkozott volna, hogy egyáltalán megmaradt valami a seprűből, beleértve a nyelét is.)
Azon a nyáron zajlott Siófokon az első Interpop Fesztivál. Rengeteg hazai előadó mellett feltűnt egy fiatal olasz énekesnő is, Giorgia. Sietve leszögezem, hogy nem Giorgia Todrani a szóban forgó hölgy, aki később Pavarottival, Andrea Bocellivel, Ray Charles-szal meg Elton Johnnal énekelt együtt, hanem Giorgia Fiorio, aki viszont megnyerte a siófoki fesztivál különdíját, majd gyorsan bele is veszett a zeneművészet homályába. No, mi ezt a derék hajadont előszeretettel szemrevételeztük a tévéközvetítésekben, és nem feltétlenül a hangja meg a versenydala miatt.
A következő ilyen nagy tehetségű olasz énekesnő, akire visszaemlékszem, az Sabrina volt. Máig meghatottan idézem fel azt a páratlan zenei teljesítményét, amint az egyik videóklipjében úgy kapaszkodik ki egy medence szélén a partra, hogy az embernek beleremegett a füle, de még tán a farka is. (Nem szól be, nem akadékoskodik! Igenis zene! Két dudáról volt szó!)
Gondoltam, ideje lenne egy olyan olasz énekesnőt megismerni végre, aki énekelni is tud. Ő lett Gianna Nannini. Na, ő aztán tényleg nem a női mivoltával hatott rám, hanem a kissé karcos hangjával, amit akkoriban valamiért nagyon erotikusnak találtam. Csak jóval később értesültem róla, hogy a jeles művésznő a másik térfélen játszik, tehát az erotikát totál félreértelmeztem, de hát akkor már késő is volt, meg mindegy is.
Eltelt pár év, és én egyszer csak ott álltam a hódmezővásárhelyi laktanyától nem messze, a 47-es főút szélén, talpig kimenőruházatban, még mindig egyessel kezdődő életkori évszámmal, és stoppoltam. Szép nyári nap volt, tele reménnyel. Főleg arra vonatkozóan, hogy hamar hazajuthatok, ha fogok egy jó stoppot.
Egyszer csak megállt mellettem egy olasz sportkocsi. Valami öregebb fajta olasz házaspár ült benne. (Mivel én tizenkilenc voltam, gondolom, a párocska olyan huszonsok éves lehetett, de az is lehet, hogy már harminc is rég elmúlt a vén szivar, illetőleg a vén szatyor.) A nő kihajolt az ablakon, és kérdezett valamit. Mivel akkor még egy árva szót sem értettem olaszul, csak tippelni tudtam faggatózásuk célját illetően, ezért azt mondtam: Debrecen. A nő rávágta, hogy Derecske.
Mondom: nem, nem Derecske, Deb-re-cen!
A nő elmosolyodott, hogy érti ám, de ők meg Derecskéig mennek, ha az jó nekem, akkor pattanjak be hátra.
Elolvadtam a gyönyörtől. Derecskéig elvisz egyetlen fuvar? Hát ez maga a mennyország! Lehet, hogy még azelőtt Debrecenbe érek, hogy bezárna az összes krimó, és még ma felkereshetem az én drága jó Börni barátomat?
Ültem a hátsó ülésen, megelégedetten és némán. Az olaszok néha váltottak egy-egy szót egymással, majd próbáltak volna velem is kommunikálni, de rájöttek, hogy nem értem, amit hadoválnak, ezért letettek a párbeszédről.
Aztán bekövetkezett az első fordulat. Az autórádió sporthíreket mondott, én pedig megszólaltam:
– Ááá, formula uno, Ferrari, Nigel Mansell, Hungaroring, bravo, bravissimo! – Közben pedig vadul mutogattam a felfelé fordított hüvelykujjamat, mintha még mindig stoppolnék.
Rá kellett jönnöm, hogy alapból tudok olaszul, mert erre a férfi kis híján félrerántotta a kormányt, annyira megörült lelkes szavaimnak, amellyel a Ferrari pilótájának, a fénykorát élő Nigel Mansellnek a Hungaroringen aratott futamgyőzelmét kommentáltam. Onnantól kezdve folyton hátramosolyogtak rám, egyszer pedig még süteménnyel is megkínáltak.
De a java még csak ezután jött. A pasi kikapcsolta a rádiót, és berakott valami kazettát. Felcsendült egy dal. Én meg rávágtam:
– Gianna Nannini.
Az olaszok nem is akarták elhinni, hogy Magyarországon létezik ember, bármily poétikusan ifjú is, aki ismeri az ő kedvenc énekesnőjüket, dacára annak, hogy a Varsói Szerződés katonája. Majdnem elsírták magukat, és kézzel-lábbal elmutogatták, hogy amiért ilyen jó fej vagyok, elvisznek egészen Debrecenig, mert nekik Derecske nagyon ráér.
Most már én is kis híján elsírtam magamat, mert akkor már több mint egy éve katonáskodtam, de ez volt az első stoppom, amelyik gyakorlatilag háztól házig szólt. Aki volt sorkatona, az tudja, hogy ez mekkora truváj.
A pasi közben odakorcolta a hangerőt Gianna Nannininek, aki az „I maschi” című nótáját énekelte, én meg csak néztem az elsuhanó tájat, és akkor már nemcsak majdnem sírtam el magamat, hanem tényleg végiggördült egy könnycsepp az arcomon. El sem akartam hinni, hogy az élet ilyen szép is lehet. Több hét laktanyai oboa után most hazatérek a szabadságba, még ha átmenetileg is, de hát ki gondol péntek délután a vasárnap estére? Nyár van, ragyog az ég, egy menő sportkocsiban száguldok hazafelé, plusz még olaszul is tudok. Mert immár teljesen biztos, hogy az „I maschi innamorati dentro ai bar / Ci chiamano dai muri di citta” azt jelenti, hogy „Ne szomorkodj, hülyegyerek, meglásd, minden jóra fordul”. Ebben a dalban amúgy is, még nyelvtudás nélkül is annyi életigenlés, annyi felemelő érzést kiváltó hang volt számomra, hogy amikor Gianna Nannini feljebb haladt egy oktávval, akkor már kész lettem volna a derék olaszokra ráborulni hátulról, zokogva.
De ezt nem tettem. Visszafogtam magam. Mit lehet tudni, az ember azért legyen óvatos, ha már kiképzett katona. Még a végén lejelentik otthon egy NATO támaszponton, hogy Magyarországot igen könnyű elfoglalni, mindössze a hódmezővásárhelyi laktanyánál kell bejönni a határon, aztán lejátszani a helyőrség katonáinak Gianna Nanninitől az I maschi című opuszt, sírva fogják eldobálni a fegyvereiket, és megadják magukat.
És hogy mi ebből a tanulság? Add szerény kis dolgozatodnak „Az olasz nők és én” címet, és mire a publikum rájön, hogy egyetlen mozdulatnyi szex sincs benne, hanem csak csupa marhaság, addigra már késő, mert végigolvasták.