A „Z” akta – 6. rész
Nem is sejtette még a fiúka, hogy mennyire jó végszót adott.
– Úgy. Szóval az a baj, hogy nem mondták el neked – ismételtem meg a panaszát. – Szerinted mikor kellett volna elmondaniuk?
Az égre emelte a tekintetét, jobban mondva a filagória tetőszerkezetére, de mielőtt megszólalhatott volna, megint csavartam egyet a dolgon:
– Másképp kérdezem! Tegyük fel, hogy abba a helyzetbe kerülsz, hogy örökbe fogadsz egy kisfiút. Tudom, hogy még nagyon fiatal vagy ehhez, de hát színésznek készülsz, vagy mi a szösz. Bármikor képesnek kell lenned a legkülönbözőbb élethelyzetekbe beleélni magadat, nem igaz?… Na, akkor hadd halljam, te mikor mondanád el a kissrácnak, hogy nem te vagy a vér szerinti apukája?
Itt egy pillanatra akadékoskodni kezdett, de tisztán látszott, hogy csak némi időt akar nyerni:
– Hány éves gyerekről beszélünk? Ezt tudnom kéne.
– Miért, téged hány éves korodban fogadtak örökbe a kedves szószátyár rokon szerint?
– Azt nem mondta… én meg nem emlékszem rá… vagyis… hogy mondjam, én nem emlékszem rá, hogy ne ők lettek volna a szüleim… vagyis hogy eljátszották, mert…
– Oké, ne dadogj, momentán nem áll jól, úgyhogy zárjuk rövidre a témát, legyen a gyerek kétéves, oké? Na, te mikor mondanád el neki az igazat?
Nagyot nyelt, de nem voltam benne biztos, hogy ezt nem a kínzó másnaposságnak kell–e még mindig betudni.
– Nyilván nem akkor, amikor olyan kicsi – nyögte ki végre –, akkor még fel se tudná fogni.
– Most először értünk egyet. Tehát leszögezhetjük, hogy nem egy kétéves gyereknek kezdenéd tömni a fejét ezzel az információval. Hát akkor…?
– Mondjuk… amikor iskolába megy.
– Remek megoldás! – vágtam rá, mire szegénykém egy pillanatra belenyugodott, hogy még mindig az egyetértés fázisában vagyunk, de hamarosan leesett neki, hogy én vitriolt is ihattam az éjjel, mert így folytattam: – Szegény kölöknek biztosan nem elég trauma az egész hajcihő, ami az iskolába kerüléssel jár. Új gyerekek, új miliő, az ovis gondozók helyett tanító néni… hát akkor még küldjük meg egy bónusszal is! Luke, nem én vagyok az apád!
– Most mit gúnyolódik? – kapta fel a vizet, duplán is, mert elmarkolta az ásványvizes palackját, és kiitta a tartalmát. Aztán kissé lehiggadt, és új időponttal próbálkozott:
– Rendben, akkor legyen később, mit tudom én, amikor olyan 12–13 éves.
– Az is egy nagyon kedves időszak – ismertem el. – A kiskamasz serdülni kezd, ismerkedik a saját testével, felfedezi, hogy mire való a kis pöszörője… bár ha az apjától örökli a méreteit, akkor nem is olyan kis paszulykáról beszélünk…, talán némi segítséget is igényelne a drága jó apukájától, de a meghitt beszélgetés így fog indulni: „Amúgy az megvan neked, kisfiam, hogy te nem is az én kisfiam vagy?”. Hej, micsoda szívmelengető csevej lenne ebből! Szinte hallom a lelki füleimmel!
Szegény fiúka még mindig nem szokott hozzá, hogy mestere vagyok a kizökkentésnek, ezért elkezdett problémázni:
– Hogy mi van a kis pöszörőmmel? Vagyis az ő kis pöszörőjével?
– Talán már kiment a fejedből, de az éjjel büszkén megmutattad nekem magadat a pőre valóságodban. Miből gondolod, hogy elkerülte a figyelmemet az óriáskígyó, amit a combjaid között himbálsz? Bár elismerem, ez esetben talán nem ez a legmegfelelőbb hasonlat, mivel éppen hanyatt feküdtél az ágyamon.
Ezen a ponton megint türtőztetnem kellett magam, hogy ne röhögjek fel, mert szegénykém láthatóan egész sokáig nem tudta eldönteni, hogy most pironkodjon, büszke legyen, felháborodottan kérje ki magának, vagy mi a bánat legyen? De aztán egy sokadik szempont érvényesült, ugyanis a fiúka ellentámadásba lendült:
– Miféle baromságokat hord itt össze? Ha a gyerek nem az enyém, akkor teljesen mindegy, hogy micsodája mekkora…. izé, vagyis hogy mekkora a micsodája. Mivel tőlem pont nem örökölhette.
– Ezt ugyanígy elmagyaráznád neki is? Mondjuk amikor valami szexuális témában kérne tanácsot. Vagy pályaválasztásilag érdeklődne. Esetleg egy tök más témában, elvégre egy serdülő kissrácnak épp elég kérdezni valója lehet, amivel első körben az apjához szeretne fordulni. Már ha olyan a viszony köztük. De azért, gondolom, ha lenne egy gyereked, még ha örökbe fogadtad is, szeretetteljes, bizalmas légkörben igyekeznél felnevelni. Vagy tévednék? Nem szeretnél egyúttal a legjobb barátja is lenni?
– Azt hiszi, nem tudom, mire megy ki a játék? Ne legyen már ilyen átlátszó! Végigmehetünk az összes életszakaszon, maga mindegyiknél fog valamit találni, ami miatt pont akkor óriási plusz traumát jelentene szegény gyereknek, ha megtudná az igazat.
Ekkor már nem tudtam elnyomni egy félmosolyt, és miközben mélyen belenéztem a srác szemébe, az előbbieknél sokkal halkabban ezt mondtam:
– Na látod. Ugye, hogy nem is volt olyan bonyolult levezetni? Nem értem, miért nem ment ez neked egyedül is, hiszen nem vagy te buta fiú, Balázs.
Velem ellentétben ő éppen most kapcsolt magasabb hangerőre:
– De nincs semmi levezetés! – csattant fel ingerülten. – És nincs semmi megértés! Azt csak maga akarja nekem bebeszélni! Több mint két évtized alatt millió és egy megfelelő időpont adódik, amikor az ilyesmit frankón el lehet mondani egy kissrácnak! Nem pedig hagyni, hogy egyszer majd valaki mástól tudja meg. Például egy hülye rokontól, aki elszólja magát.
– Nézd, fiúka – szóltam még mindig csöndesen –, én elismerem a te igazságodat. Oké? Egészen őszintén mondom. De hallottál már róla, hogy az abszolút igazság nem létezik? Párhuzamos igazságok futnak egymás mellett, és sok esetben nem érnek össze soha, még a végtelenben sem. Téged miért csak a magad igaza érdekel? Az övékre miért nem vagy kíváncsi? Én elismerem, hogy joggal borultál ki, még azt is megkockáztatom, hogy összeomlottál. Hiszen ki az a kretén, aki egy ilyen hírt hallva csak megrántja a vállát, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna? Senki. Nyilván most úgy érzed, hogy érvénytelen az egész eddigi életed. Beleveszett egy nagy, gigantikus hazugságba. Talán arról sincs fogalmad, hogy ki vagy egyáltalán. Mondom, ezt mind–mind megértem. De az ég szerelmére már! Nem tegnap tudtad meg a dolgot! Hát hónapok teltek el, és te még mindig ülsz egy sarokban, nézel ki a fejedből értetlenül, és egyfolytában sajnálod magad. Tényleg nem érdekel a szüleid igazsága? Tényleg nem érdekel, hogy mit miért csináltak? Vagy mit miért nem csináltak? Egy kicsit sem? Nem gondolod, hogy ha többé szóba sem állsz velük, ha soha többé nem hallgatod meg őket, akkor nemcsak velük tolsz ki, hanem magaddal is?
Egyelőre nem tudhattam biztosan, hogy mi folyik a srác lelkében, bár sejtéseim voltak. Azonban innentől kezdve folyton közbejött valami.
Először is vizet kért. És nem időhúzásból. Az övé elfogyott, és azt nehezen tudta volna titkolni, hogy iszonyúan szenved a másnaposságtól. Próbáltam a saját palackomból kínálni, de nem fogadta el… Ó, milyen édes vagy! – gondoltam magamban. – Hát alig pár órája még a testem bármely pontját szívesen illetted volna a csöpp kis száddal, most meg inni nem mersz utánam.
Ezt persze megtartottam magamnak. Ezen a ponton már nem tett volna jót a miliőnek meg a fissen bimbódzásnak indult lelki kapcsolatunknak egy újabb csípős megjegyzés.
Elballagtunk a kocsimhoz munícióért. Amikor visszatértünk a filagóriába, hiába nyomtam volna tovább a lírát, a fiúka egyszer csak lefeküdt a padra. Hanyatt. Az arcát sem láthattam az asztal lapjától. Fogalmam sincs, mikor szenderült el. Ezúttal mellőzte a hortyogást.
Nemsokára megjelentek a terepen az első turisták. Ugyan szerettem volna, ha a fiúka végre kialussza magát, és el lehet kezdeni vele értelmesen beszélni, de be kellett látnom, ennek még nem jött el az ideje.
– Na gyere – támogattam fel –, most elviszlek egy csuda jó helyre, ahol egykettőre meggyógyítanak téged.
– Hogy mi van? – pislogott mulyán. – Maga most túszként akar engem fogva tartani? De még meddig? – nyafogott, nem túl nagy meggyőződéssel.
– Nyugi van, Balázs. Hidd el, nagyon is jól tudom, mire van most szükséged. Nem adok neki két órát, és olyan hálás leszel nekem, mintha…
Ehh, megint egy olyan hasonlat jött a számra, amelyik az előző éjszakával volt kapcsolatos, tiszta szerencse, hogy még időben vissza tudtam nyelni.
