A javasember

Jó pár évvel ezelőtt, amikor még a Vadkeletre jártunk kamionnal, volt a Főnöknek pár nagyon kedves embere a határon. Az egyiket csak Gonosz Szőke Bojárnak neveztük. A Gonosz Szőke Bojár nem velünk volt gonosz. Hanem azokkal, akik velünk szemétkedtek.

Egyszer például szólt egy hungarocamionosnak, aki nagyon gusztustalanul bepofátlankodott elénk a sorba, hogy ezt ne csinálja. A sofőr kiröhögte. Ez a kiröhögés mintegy három és fél másodpercig tartott. Szegény sofőr nem tudta még, hogy a Gonosz Szőke Bojár csak egyszer kér valamit, érdemes tehát nagyon jól odafigyelni, hogy mit kér, mert nem mondja el még egyszer soha. A három és fél másodperc elteltével a Gonosz Szőke Bojár, mivel nem fedezett fel együttműködésre utaló viselkedést, egy megfelelő célszerszámmal bezúzta a kamion szélvédőjét. Az akkor már pesszimista sofőr ráébredt, hogy a Gonosz Szőke Bojár kérései, bármilyen udvarias formában hangoznak is el, sokkal inkább parancsként értelmezhetők.

Hogy miért is meséltem el ezt a kis közjátékot? Szerettem volna érzékeltetni, hogy a Gonosz Szőke Bojár egy egészen kicsit sem volt finom úriembernek vagy entellektüellnek nevezhető. A nyers erő fémjelezte mind a testalkatát, mind a lelkületét, mind pedig a cselekvési programját.

Akkoriban totálisan magam alatt voltam egy bizonyos nőügy miatt. Meg úgy egyáltalán is. Nagyon nem úgy mentek a dolgaim, ahogy szerettem volna, az életnek gyakorlatilag egyetlen területén sem.

Egy kárpátaljai helyszínű vodkázgatás során a Gonosz Szőke Bojár felajánlotta, hogy összeismertet engem egy afféle szent emberrel, aki majd segít a bajaimon. Ezt körülbelül annyira vettem komolyan, mintha azt mondta volna, elintézi, hogy tehessek egy kört a Hold körül egy ufó fedélzetén. De ha az ember a Gonosz Szőke Bojárral vodkázgat, akkor nagyon vigyáz rá, hogy soha, de soha ne legyen félreérthető még az arckifejezése sem. Mert a Gonosz Szőke Bojár nemcsak nem szereti a tréfát, de nem is ismeri.

Még a neve is elhangzott ennek a szent embernek. Nyikifor bácsinak hívták. Nabakker, még ez is.

Úgy tettem, mint aki örül, meg komolyan veszi, meg hálás is persze, meg minden, közben pedig a kénköves pokolba kívántam mind a Gonosz Szőke Bojárt, mind pedig a derék Nyikifor bácsit. Nyikifor, cseszd meg. Még jó, hogy nem Fagifor. És majd pont a Bojár fog nekem megértő segítséget nyújtani Fagifor bácsi által. Majd pont a Bojár, ez a durva, nyers, semmiféle lelki cizellációt nem ismerő, nagydarab állat. Ahelyett, hogy húznék be a jó meleg vezetőfülkébe aludni, most mehetek a Bojárral Fagifor bácsihoz a térdig érő hóban. Hát kurvajó. Remélem, otthon lesz Ricinus néni, a kedves felesége is, meg a pajkos kis unokájuk, Sztreptokokkusz.

Egész úton dúltam-fúltam magamban. Úgy képzeltem, hogy majd valami hülye ukrán médiummal fogok találkozni, aki még azt sem érti, hogy mit beszélek, cserébe viszont megállnak a testén a kanalak. Ó, hogy én azt mennyire le fogom szarni! Rohadtul nem érdekel, még az se, ha Fagifor bácsinak olyan mágneses a teste, hogy a mellkasán megáll egy öntöttvas kád, a hátán meg egy gázkazán.

Aztán létrejött a találkozás. Belőlem pedig egycsapásra elpárolgott minden rossz gondolat, és hirtelen csakis a kíváncsiság maradt. Olyan furcsa erők áradtak abból az aprócska kis gombszemű emberből, hogy le sem bírtam venni a tekintetemet az arcáról.

Mondjuk ő is vizslatott erősen a kis gombszemeivel. Aztán tört magyarsággal olyat szólt be nekem, hogy az erő is kiment a lábamból. Ennyi év után sem publikus a dolog, de tisztán emlékszem rá, mennyire szerettem volna nekiszegezni a kérdést, hogy hát ezt meg honnan tudja, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni.

Mielőtt valaki közhülyének nézne, az a valami olyan dolog volt, amit Nyikifor bácsi nemhogy a Gonosz Szőke Bojártól nem tudhatott meg, de még a sofőrtársamtól, Lábkulcsos Janikától sem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy azt a dolgot sem Janika, sem a Bojár nem tudta rólam. Tehát semmiféle szemfényvesztés esete nem foroghatott fenn.

A későbbiekben sok mindent megtudtam Nyikifor bácsiról. Például azt, hogy nincs felesége, akit így hát nem hívnak Ricinus néninek, ilyeténképpen pedig a pöttöm kis Sztreptokokkusz sem az ő unokája.

Nyikifor bácsi valahol a Kárpátokon jóval túl született, egy ukrán kis faluban, és nem olyan régen tette át a székhelyét Kárpátaljára. Afféle gyógyfüves javasembernek ismerik a faluban, de máris legendák övezik a személyét.

Elég jól beszélt magyarul, de messze nem tökéletesen. Mégis meg tudta értetni vele magát az ember. Azt hiszem, ő a beszélt nyelvnél sokkal magasabb rendű módon kommunikált. Egyébiránt mindig röviden és tömören fejezte ki magát, de nála még egy egyszerű tőmondat is olyat tudott ütni, hogy az ember hirtelen levegőt sem kapott.

Amikor arra jártam, és megtehettem, mindig benéztem hozzá pár szóra. Egyik ilyen alkalommal elővett a zsebéből egy kis füzetet. Akkora lehetett, mint manapság egy okostelefon. Átadta nekem. A füzet elnyűtt és piszkos volt. Izgatottan fellapoztam, hátha tele van okossággal, de meglepő módon teljesen üresek voltak a lapjai.

Nyikifor bácsi azt mondta, kezdjek el bele írni. Bal oldalra a rosszakat, jobb oldalra a jókat. Aztán majd meglátjuk.

Két hét telt el a legközelebbi találkozásunkig. Szerintem elég sok mindent írtam a füzetkébe. Legfőképp a bal oldalra. Rengeteg rosszat. De azért a jobb oldalra is írtam pár dolgot, nem akartam igazságtalan lenni a Sorssal, hiába éreztem úgy, hogy ő pedig nagyon is az velem.

Átadtam a füzetet Nyikifor bácsinak. Valami furcsa „büszkeséggel”, vagy nem is tudom, milyen ostoba érzéssel, hogy lám, mennyi rossz történt velem. Na ugye. Mondtam én, hogy szar az élet.

Na, ehhez képest Nyikifor bácsi a füzet bal oldalát legfeljebb átfutotta, sokkal több időt szentelt a jobb oldali néhány bejegyzésnek. Aztán megszólalt:
– Két hét eltel, és te nem csinál semmi jó?

Hirtelen nem értettem. Úgyhogy elmagyarázta:
– Minden csak TÖRTÉN, minden csak VAN, minden csak KAPNI, semmi nem ADNI?

Majd egy határozott mozdulattal visszaadta a kezembe a füzetet, hogy olvassam csak el, miket írtam.

Olyan csontig hatoló szégyent talán még soha nem éreztem. Amikor megértettem, hogy miről beszél a kisöreg, szerettem volna a föld alá süllyedni. Idejöttem nagy arccal, a bal oldalán teleírt hülye kis füzettel, a jobb oldalán pedig tényleg csupa olyan dolog szerepelt, még ha nem is sok, ahol tőlem teljesen független dolgok sorakoztak. Ezt kaptam, azt kaptam, ez történt, az történt. De semmi olyan, SEMMI OLYAN, hogy ÉN adtam volna valakinek valamit, ÉN tettem volna valami jót valakivel!

Még napok múltán is elöntött a szégyen, amikor erre a jelenetre gondoltam. Óriási csalódás volt. Magamban csalódtam hatalmasat. Úgy képzeltem, én egy jószívű, jólelkű, szerethető ember vagyok, aztán tessék. Egy ócska, piti, önző szaralak vagyok. Nyikifor bácsi ekkor tényleg Fagiforrá, azaz köptetővé változott, mert legszívesebben felköptem volna, hogy aláállhassak.

Az elkövetkező hetekben igyekeztem nagyon odafigyelni minden gondolatomra és cselekedetemre. És egyszer csak elkezdtek sorakozni a füzetben a jók. Olyannyira, hogy a bal oldalra már nem is írtam semmi rosszat. A bal oldalra azokat a dolgokat írtam fel, amikor én tettem valami jót, legyen az bármilyen aprócska dolog is, a jobb oldalra pedig azokat, amikor én kaptam valami jót, legyen az bármilyen aprócska dolog is. És a jobb oldal egyszer csak szép komótosan, de nagyon határozott és egyenletes sebességgel elkezdte megelőzni a bal oldalt.

Örökre megjegyeztem a javasember tanítását. És sokszor kapom magamat azon, hogy amikor a Magasabbrendű Intelligenciáról, pláne az Öregúrról beszélek vagy írok, akkor Nyikifor bácsit képzelem el. És ha sikerül valami aprócska jót tennem bárkivel, akkor úgy érzem, egyetértően mosolyognak rám valahonnan a magasból Nyikifor bácsi gombszemei.