Éjszaka volt. Baskír a szokásos tempóban futott észak-kelet felé, de egyszer csak lelassult, és azt kellett konstatálnia, hogy sorra mondják fel a szolgálatot a különböző rendszerei. Ennek a legegyértelműbb jele volt, hogy ugyan fokozatosan, de elég rövid idő alatt megszűnt a sötétben látás funkciója. A Tanító először azt hitte, hogy ennek tudható be az általános lassulás, de aztán kiderült, hogy más bajok is vannak.
Megállt, hallgatózott, aztán felnézett az Ezüstholdra, amelyik bekukucskált a fák lombjai között, és halovány fénnyel vonta be az erdőt. Körbepillantott a terepen, majd kiválasztott egy terebélyes tölgyet, amelynek ágai között megfelelőnek vélte a szüneteltetést hajnalig. Felmászott, és elhelyezkedett egy olyan pózban, amelyik a legkevesebb energiahasználattal járt, ugyanakkor egy esetleges külső szemlélő számára sem tűnhetett természetellenesnek.
Gyors öndiagnosztikát végzett, és persze nem mulasztotta el, hogy azonnal leadja a soron kívüli jelentést a Központnak, amíg képes rá:
– Hibajegy #141A45008: a piezo-elektromos rendszer meghibásodott. Éjjeli funkciók: negatív. Innentől kezdve csak a napenergiát vagyok képes hasznosítani.
Aztán – meg sem várva a visszajelzést – a takarékosság jegyében azonnal kikapcsolt.
A hajnali Nap első sugarai ébresztették. Kinyitotta a szemét, de türelmesen üldögélt tovább az ágon, hátát a fatörzsnek vetve, amíg a töltés a megfelelő szintet biztosította. Utána lemászott a talajra, és folytatta útját a célpont felé. Eleinte energiatakarékos tempóban, de amikor kiért az erdőből, és élvezhette az akadálytalan napsütést, akkor a szokásos sebességre váltott.
Nem sokáig volt eseménytelen a haladása. Mielőtt elérte volna a nagy folyót, amely az anagur pusztaságokat elválasztotta a norling vidékektől, két gyors lovas eredt a nyomába, és amikor utolérték, az egyikük egy hosszú bot segítségével fojtókötelet hurkolt a nyakára, mint valami sintér, és utána már nem volt kérdés, hogy Baskírt addig fogja a bot segítségével a lova után húzni, ameddig csak akarja.
Szerencsére nem sokáig akarta, a foglyul ejtés után azonnal lelassított. Aztán leszállt a lováról, és mintha csak egy vak tapogatózna egy hosszú és egyenes rúd mentén, hátrahaladt a földön fekvő áldozatához. Nem szándékozott teljesen leoldani a kötél fojtását, de kissé meglazította, mert ki akarta kérdezni az áldozatát.
Baskír egyelőre mozdulatlanul feküdt a földön. A fojtókötél természetesen kicsit sem zavarta a funkcióit, hiszen sem lélegzetvételre, sem a nem létező fájdalmainak tompítására nem volt szüksége. De azért zavarta a dolog. Haladt volna tovább.
– Ki vagy te? – kérdezte a lovas, és az öreg Tanító megpróbálta felmérni, legújabban kivel hozhatta össze a sors.
Közben odaért a másik lovas is melléjük, aki egyelőre nem szállt le a hátasáról, és igazán magasból szemlélte az eseményeket, a legnagyobb megelégedéssel:
– Na, ilyet se fogtál még, komám! – röhögött fel félig gúnyosan, félig elismerően. – Nyárson sütöd meg, vagy bepácolod?
– Te barom! – nézett fel a társára a földön guggoló. – Nem hallottad még, hogy az ilyen futkosókra több fejedelemségben is vérdíjat tűztek ki?
– Nem nagyon – ismerte el a másik. – Azt hittem, szarvasra megyünk ma, vagy legalább őzre, de hogy neked épp egy ilyen öregember kell, azt nem hittem volna.
Baskír megunta a dolgot. Tesztelve az energiaszintjét úgy döntött, hogy ideje lerendezni a problémát.
– Ha nem rám vágytatok zsákmány gyanánt, talán el is engedhettek, és akkor békességben múlik el ez a nap – szólt barátságosan.
Hamar kiderült, hogy nem talált értő hallgatóságra.
– Hallod, komám? – szólt oda a lóháton ülő a társának. – Mintha fenyegetőzne ez a vén lókötő. Tudja ez, hogy kikkel beszél?
Baskír villámgyorsan lehámozta a nyakáról a kötelet, kibújt belőle, majd felállt, és újra felajánlotta:
– Elmehettek békével. Nem lesz semmi baj. Nem bánom, hogy kinek milyen jelentést adtok le, melyik uraság szolgálatában álltok. De hagyjatok utamra menni!
A fojtóköteles felegyenesedett, és látványosan odébb rúgta a már feleslegessé vált botot, ezzel egyidejűleg pedig előhúzta a kardját. A társa is leugrott a ló hátáról, és szintén kardot rántott, mert érezte, hogy a helyzet komoly fordulatot vett.
– Mit pofázol te nekünk békéről meg bajról, vénember? – csattant fel a köteles. – Kettőt pislantasz, és úgy leváglak, mint a…
Nos, nem kellett kettőt pislantani ahhoz, hogy Baskír odalépjen a fickó elé, kikerülje a kardját, és beledöfje mutatóujjait az áldozata szemébe, aztán az összerogyó férfinak megragadja a fejét, és egyetlen mozdulattal kitörje a nyakát.
– Nem elugattam előre? – kelt ki magából az öreg Tanító. – Megmondtam, hogy ha továbbengedtek, akkor nem lesz semmi baj! Mi a kurva anyátokat nem bírtatok ebből felfogni???
A lóról leszállt férfi eközben a feje fölé emelte fegyverét, és lesújtott az öregemberre… vagy inkább a hűlt helyére, mert amaz közben félreugrott, aztán oldalról támadt, és úgy ragadta meg ellenfelét, hogy az nem is értette, hogyan történhetnek ilyen követhetetlen gyorsasággal a dolgok.
– Én akartam ezt? – harsogta az öregember, miközben a lovát elhagyó lovas nyakát szorongatta. – Hát én aztán nem akartam semmiféle bajt, ti rohadékok! Megmondtam, hogyha továbbengedtek, akkor semmi gond nem lesz. De nektek nem volt elég ez, ugye? Ti vért akartatok, meg főleg vérdíjat!
Azzal kitörte a rémült arcú férfi nyakát, és lerogyott a földre.
Sokáig ült még ott, magába mélyedve, önvizsgálatot tartva, teszteket lefuttatva, az eredményeket értékelve. Aztán leadta a jelentést:
– Kérem azonnali felmentésemet. Hibajegy: #255DF3434, detektált címkék: önuralom elvesztése, káromkodás, agresszió, szadizmus.
Egy darabig csönd volt a vonalban, aztán a Központ válaszolt:
– Negatív. Folytassa útját a kijelölt cél felé.
