– No, akkor keressük meg ezt az ifjú Kalrundot a versenyzők szállásán – kezdett szedelőzködni Guzel a kormányzó hivatalában, majd miután felállt az ovális asztal mellől, a spanyolra nézve így szólt: – Be kell öltöztetnünk az új barátunkat a testőrség egyenruhájába.
– Engem? – pislogott Esteban. – De hát miért?
– Te vagy az egyetlen közülünk, aki már találkozott a fejedelem fiával. Azért kell velünk jönnöd, hogy felismerd és azonosítsd – magyarázta Guzel. – Az viszont már egyáltalán nem célunk, hogy ő is felismerjen téged. A sisak és egy arcvédő ebben lesz a segítségedre.
– Na de miért ne ismerhetne föl? – értetlenkedett a spanyol. – Nem mindegy az már?
Guzel visszaült a helyére, mert úgy érzékelte, hogy ez a menet hosszabb lesz, mint ahogy előzőleg tervezte:
– Ha az ifjabb Kalrund felismer téged, akkor soha többé nem térhetsz vissza a fejedelemségbe – mutatott rá.
– De hát nekem eszem ágában sincs oda visszatérni! – csóválta meg a fejét Esteban.
– Márpedig vissza fogsz térni, mert dolgod lesz ott – szögezte le Guzel.
Rőtvár hajdani főszakácsának arcán fájdalommal vegyes riadtság tükröződött:
– Ti megőrültetek? – fakadt ki keservesen. – Ha visszatérek, a fejedelem azonnal kivégeztet, és még örülhetek, ha simán lecsapatja a fejemet, és nem húzat karóba, vagy nem vettet máglyára! Ilyen sorsot szánnátok nekem? Hát, ezért kár volt kiszabadítani engem a gályarabságból! Az előbb még azt hittem, itt végre földi testvérekre találtam, de ahogy elnézem…
Guzel nagyon egyszerű mozdulattal csillapította le a temperamentumos spanyol felindultságát: az alkarjára helyezte a kezét. Érdekes módon Esteban már ettől is lehiggadt kissé, utána pedig végképp megnyugtatták a Tanító szavai, aki mindvégig szuggesztív módon, mélyen Esteban szemébe nézve magyarázta:
– Megértem, hogy igen rövid idő alatt elnyerte a tetszésedet mindaz, amit Osmosis szigetén tapasztaltál. Bizony, itt sokkal szebb és kényelmesebb az élet, mint bárhol az Északi-földrészen. És megígérem neked, hogy az evilági sorsod hamarosan itt fog majd folytatódni. Nem is akárhogyan! De egy időre vissza kell térned a Kalrund Fejedelemségbe. A tervünk nem nélkülözhet egy olyan embert, aki annyira szoros kapcsolatban áll annak az országnak az uralkodócsaládjával, hogy ő főz rájuk, és alkalomadtán igen bizalmas információkhoz juthat hozzá Rőtvárban.
Esteban láthatóan kezdett beletörődni a megváltoztathatatlanba. Bár még akadtak kérdései, de azokat már sokkal szelídebben tette fel:
– Na jó, de hát én mégiscsak szökevénynek számítok a fejedelemségben. Milyen esély van rá, hogy egyáltalán visszakerülhessek Rőtvárba, pláne főszakácsként?
– Azt csak bízd ránk, a fedősztori minden részletét alaposan kidolgozzuk, és utána profi módon végre is hajtjuk – nyugtatta meg Guzel. – De most már tényleg induljunk, elég sűrű lesz ez a nap, alaposan ki kell használnunk minden egyes pillanatát.
– Rendben – tápászkodott fel az asztal mellől Esteban –, de hogy is mondtad az előbb? Utána én is itt élhetek, ezen a szigeten?… És mit értettél az alatt, hogy nem is akárhogy fog folytatódni a sorsom…?
Amíg az ovális asztal túloldalán a spanyol kíváncsiskodott, ideát Attila és Szubotáj is felemelkedett a székéből.
– Ha megbocsátasz, kormányzó, mi is velük megyünk az Arénához – mondta a magyar. – Az anagur versenyzők igencsak furcsállnák, sőt rossznéven is vennék, ha nem lennénk ott velük ezen a délelőttön.
– Arról nem is beszélve – folytatta Szubotáj –, hogy amíg én velük vagyok, a tatár pofámat mindenki hamarabb bámulja meg, mint újdonsült spanyol barátunkét, legyen bármilyen maskarában is. Így tehát minden erőfeszítés nélkül hozzájárulhatok, hogy minél előbb beazonosíthassuk azt az aljas kis piromán, de rendkívül ambiciózus ifjút, aki magát az Arénát akarja felgyújtani ma éjszaka.
