Lelle férje – 7. rész

Mire a törzs visszaköltözött a nyári szálláshelyére, Lellének már gömbölyödni kezdett a hasa. A fiatalok örültek az új tavasznak, a közös életük új kezdetének, és általában minden örömnek, amit csak az anagur pusztaság adni tudott.

Kikelet havának végén a törzsfők – ősi szokás szerint – nagy vadászatot szerveztek. Ennek az eseménynek több igen fontos célja is volt. Az új esztendő első pusztai vadászata gyakorlatilag szakrális ünnepnek is számított, és ha az anagurok ismerték volna a mottó fogalmát, minden bizonnyal „az ébredő föld tisztelete” nevet adták volna az eseménynek. A vadászat nem csupán szükséglet, hanem hálaadás is volt a Világügyelő Férfiúnak, amiért megőrizte és vadban gazdagnak tartotta meg a törzs ősi élőhelyét.

Másrészt kiváló alkalomnak bizonyult a férfivá avatás szertartásaira. A serdülő fiúk most vettek részt először teljes értékű tagként közös vadászaton, sokuknak ez jelentette az első komolyabb próbatételt, amikor bizonyíthatták rátermettségüket az övéik előtt.

Emellett az ébredő föld tisztelete közösség-összekovácsoló erőként is működött. Kikelet havának eljöttével a korábban hegyaljai szállásokra visszahúzódó, a Fehér-hegy különböző pontjaira szétszéledő nemzetségek, családok újra egyesülhettek, és a közös, nagy vadászat remek alkalom volt az együttműködésre, a régi kötelékek megerősítésére, és persze az örömre, hogy ismét együtt a törzs.

Természetesen gyakorlati haszna is volt a vadászatnak a törzs mindennapi életében. A téli viharok megviselték a jurtákat, így szükség volt új, erős bőrökre a sátrak kijavításához, a nyári szálláshelyek újjáépítéséhez. Inak és bőrcsíkok kellettek a szerszámok, íjak javításához, rögzítéséhez, új fegyverek és tegezek készítéséhez. És persze az élelemkészletek feltöltéséhez is szükség volt friss húsra, amelyek egy részét sózva és füstölve tartósították.

A vadászat végeztével a törzs egy közös, nagy lakomával ünnepelte meg a jeles esemény sikerét. A hosszú asztalok mellett sűrűn koccantak össze a fakupák és az ivótülkök, amelyek hol kumiszt, hol meg különböző norling és nerideai borokat tartalmaztak. Az áldozati állatok legfinomabb húsai pedig alaposan átsütve, meori fűszerekkel ízesítve illatoztak a fatányérokon.

* * *

Csíkos nagyon élvezte mind a vadászatot, mind pedig az utána következő lakomát. Egyáltalán, már a nyári szállásra költözés óta határtalan figyelemmel követte a fejleményeket, és gyakorlatilag minden érdekelte. Ez még akkor is így lett volna, ha kifejlett vadkutyaként érkezik meg az új életébe, de mivel kölyökként csak a hegyvidékről lehetett tapasztalata, és onnan se sok, hát a pusztaság végképp elbűvölte.

Mennyi új élmény, mennyi új látvány! Az illatok kavalkádjáról nem is beszélve. Mert hopp, itt egy vörös bundájú, ravaszdi állat szaga, emitt meg valami ismerős nyúlszag, de kicsit mégis más, mint odafönn, a havasok lejtőin. Ürgék, menyétek, vidrák, mind-mind felfedezni való kis zsákmánylények! Na és az őzek meg a szarvasok! Hát csak azok igazán az ő fitos kis orrát izgató teremtmények! Milyen fejedelmi kiváltság lenne azoknak a húsába beleharapni!

Nyomra is vezetett a nap folyamán egy csapatnyi bamba embernépséget, akik – ezt már volt alkalma alaposan megfigyelni – olyan buták a szagokat illetően, hogy az párját ritkítja. Ott lebeg ennek a barna, agancsos állatnak az illata a levegőben, mintha csak vastag köd terülne el a tájon, ezek meg nem érzik. Nem érzik! Tanácstalanul szerencsétlenkednek a lovaik hátán, érthetetlen nyelven makognak egymás között, és azt se tudják, merre tovább. Hát még jó, hogy átvette az irányítást, és megpróbálta ezeket a félkegyelműeket rávezetni a helyes csapásirányra!

És vajon mit kapott elismerésül, amikor végül a gazdája beleállította azt a levegőben suhanó fadarabot az agancsos állat barna bundájába? Egy kis vakarászást, meg némi tarkón csapkodást. Ilyenek ezek.

Na jó, azt el kell ismerni, hogy később eljött az igazság pillanata. Lement a Nap, ezek a szaglás nélküli szerencsétlenek már lakomáznak, és végre neki is jutott pár jó falat annak az agancsos állatnak a húsából. Imádott gazdája, Bókony ugyan csontosabb darabokat hajigált le az asztal alá, de Lelle igazán kedves volt, színhúsokat nyújtott le neki, amikor senki se látta. Mégiscsak jó dolog ezeknek a tompa orrúaknak a falkájában élni.

* * *

Nyár vége felé váratlanul új felkérés érkezett a Szarvas törzsnek címezve. Az egyik délután a gyepűőrök vezették be a két norling lovagot a táborba, akik a törzsfőket keresték, mivel nekik hoztak üzenetet. Mégpedig egy távoli norling államocska uralkodójának üzenetét, aki az országának területén kirobbant felkelés miatt aggodalmaskodott, és mivel a seregének egy része is átállt a lázadók oldalára, anagur harcosok segítségét kérte a belháborúja megnyeréséhez.

Zsujta, a hadi törzsfő csak egyvalamit kérdezett: mi lenne a fizetség? És mivel a parancsnoki jurtába vonulva a haditanács hamar meg tudott egyezni a követekkel erről a kérdésről, immár küszöbön állt egy újabb nyugati kalandozás.

Lellének nagyon nem tetszettek ezek a fejlemények:
– Ki tudja, mikor szülök? Most már bármikor lehetséges. Erre te elmész nyugatra? Nem akarsz itt leledzeni, amikor a gyermeked világra jön?

– Nem tehetem meg, hogy nem megyek – mutatott rá Bókony. – Zsujta törzsfőtől nem azért kaptam hadnagyi rangot, hogy az első adandó alkalommal megfutamodjak a feladat elől.

Még sokáig folyt az egyezkedés a fiatalok jurtájában, de Bókony hajthatatlan maradt. És aztán két nap múlva elindult a sereggel nyugatnak, teljes fegyverzetben, szárított szarvashússal a bőrtömlőiben, vashegyű nyilakkal a tegezében, Lellétől bizakodva búcsúzva:
– Meglásd, a fiam megvár engem.

Lelle a könnyeitől és a torkát szorongató sírástól teljesen megnémult, így nem tudta megkérdezni, vajon miből gondolja Bókony, hogy a gyermeke fiú lesz. Némán ölelte át élete párját, és közben olyan erősen fohászkodott a Világügyelő férfiúhoz, mint még soha. Rossz előérzete volt.

* * *

Két kvinta sem telt bele, és a férje hazatért. Fejedelmi testtartásban belovagolva a táborba, és dicsőségesen, mint mindig. Villámháborúban győzték le a lázadó csapatokat, és az uralkodó, akinek Lelle meg sem tudta jegyezni a nevét, hű maradt az ígéretéhez, alaposan megfizette keleti segédcsapatait.

Bókony is hozott ajándékot a kedvesének, és mindenki színe előtt akasztotta a nyakába. Míves aranymedál volt, amely egy rózsát ábrázolt, és hasonlóan csillogó láncon függött.

– Életem csillagának, amiért várt reám hűségesen, és nem szülte meg a gyermekemet, míg haza nem értem – szavalta magabiztos hangon az ifjú harcos, és Lelle szívében hirtelen elolvadt a féltés és az aggodalom.

– Honnan van eme ékszer? – kérdezte, amikor már kettesben voltak, és a saját jurtájukban feküdtek a medvebőrön.

– A norlingok egyik szent helyéről – magyarázta az ifjú férj. – Tudod, a kalandozásaink során elértünk egy olyan kőromhoz, amelyet az egyik helyi ember úgy nevezett: áldozati kegyhely. Senki nem mert oda bemenni vele, csak én – büszkélkedett mosolyogva Bókony. – Ott leltem eme ékszert, és mindjárt gondoltam, hogy tetszeni fog neked, mivel rózsát ábrázol.

– Mi az, hogy áldozati kegyhely? – firtatta a szemöldökét összevonva Lelle.

Bókony hanyatt fordult, a jurta tetején távozó füst útját követte álmodozó tekintettel, és mint valami világlátott utazó, csevegő modorban elmesélte:

– Hajdanán a vallásukban nem hívőket ölték le ott ezek a norlingok. Ők úgy mondják, átadták a bűnös lelkeiket a démonoknak. Vagy a démonok maguk jöttek el a lelkekért, erre már nem emlékszem pontosan, és szerintem a tolmácsunk sem nagyon tudta, hogy mit beszél, zavaros volt ez az egész. De hát végül is nem mindegy? Ez az ékszer gyönyörű, te pedig szereted a rózsákat. Csak ritkán juthatsz hozzájuk. Hát én most hoztam neked egy olyat, ami örökkévaló, merthogy aranyból vala.

Két nappal később jelentek meg az első lázrózsák Bókony testén. Először a mellkasán, és ezt Lelle nyomban észrevette, amikor a férje meztelenül feküdt le mellé a medvebőrre. És Bókony panaszkodott is, hogy olyan melege van, mintha a tűzben feküdne, nem is mellette.

Másnap már az arcán is kiütöttek a vörös foltok, és olyan gyenge lett, hogy felülni is alig bírt a fekhelyén, nemhogy kimenni a jurtából. Lelle azonnal a táltosért küldött, és amikor az öreg Bölcsej megjelent a helyiségben, az első mondata mindjárt letaglózó erejű volt:

– Ezt a harcost azon nyomban el kell távolítani a körünkből, máskülönben kihalásra ítéltetett az egész törzsünk.