Lelle férje – 6. rész

A téli szálláshelyen jó darabig nem történt semmi rendkívüli. Ha csak az nem, hogy Bókony egy hegyi vadászat után egy kutyakölyökkel tért haza a jurtába.

– Azt hittem, vadhúst hozol – incselkedett a férjével Lelle.

– Ez is vadhús, hiszen hegyi vadkutyák elárvult kölyke, de nem megenni hoztam – szögezte le mosolyogva Bókony, miközben letette a földre az új jövevényt. – A hegyoldalon találtam, egy gödörben. A lába is eltörött, mindjárt sínbe rakom. Felneveljük, és ő fog rád vigyázni, amikor én hadba megyek.

– Adtál már neki nevet? – kérdezte Lelle.

– Még nem, de úgy vélem, nem sokat kell gondolkodnunk, hogy minek nevezzük el.

Az ifjú férjnek igaza volt. A vadkutyakölyök igen jellegzetes, szürke, fehér, fekete sávos bundával rendelkezett, így hát magától értetődő volt, hogy a Csíkos nevet kapta.

Ahogy teltek a napok, Lelle egyre jobban megszerette az új jövevényt. Amikor Bókony vadászni volt, még beszélgetett is Csíkossal, és persze gondozta, babusgatta, nevelgette, és nagyon örült, amikor végre a kis árvának összeforrtak a csontjai.

Csakhogy a bajok is ekkor kezdődtek. Csíkos mindent megrágott, vagy legalábbis akart, és durcásan vette tudomásul, hogy Lelle szinte mindenről letiltotta, egyedül egy kimustrált szíjjal engedte játszani. Igaz, ez később a kedvenc rágcsálnivalójává vált, miután a gazdasszony megkente a bőrszíjat illatos szalonnával.

Az egyik téli estén Bókony a jurta közepén lobogó tűz mellett üldögélt, ölében a kutyakölyökkel, és várta a vacsorát. Éppen azon elmélkedett, hogy nincs is tán nagyobb boldogság ezen a világon, mint amikor az ember a kedvese főztjére várakozik egy dolgos nap után, csöndes békességben és szeretetben, amikor egyszer csak a hegyek felől valami nagyon halk, nagyon távoli üvöltés hangját hozta a szél. Csíkos füle megrezzent álmában is. Aztán kinyitotta a szemét, és fölemelte a buksiját. A következő üvöltésre már ő is válaszolt, és vékonyka hangján hosszas vonyításba kezdett.

– Hívja a vadon – jegyezte meg a fiatalasszony. – Nem gondolod, hogy vissza kellene vinned az övéi közé?

– Nem gondolom – szögezte le Bókony. – Az övéit, ha még élnek egyáltalán, semmi esély megtalálni, más falkák viszont soha nem fogadnak be idegen kölyköket.

Az ifjú harcos másnap úgy határozott, hogy innentől kezdve magával viszi a vadászataira Csíkost, ezért hát felkereste a szíjgyártót és a szűcsöt. Olyan alkalmatosságot csináltatott velük, amely a nyeregkápára akasztván kiváló hordozója lehetett a kis vadkutyának, és így mindennap el tudta őt vinni a vadonba.

Csíkos a fejedelmi utazásokat szerfölött élvezte. Kíváncsian szimatolva, a havas tájat fürkészve tekintett ki a méretére szabott nyeregzsebből, és hamarosan úgy összenőtt Bókonnyal és a lovával, mintha ők hárman mindig is együvé tartoztak volna.

Álom havának végére kiderült, hogy Csíkos szaglása rendkívüli. Az egyik délelőtt Bókony egy sűrű, jegenyefenyőkkel tarkított hegyoldalban cserkészett zsákmány után. Csíkos szokás szerint a nyeregtáskában ült, csak a bundás feje és főleg a lázasan mozgó orrocskája látszott ki a zsebből. A vadászat azonban most kudarccal fenyegetett: Bókony hiába járta be a szokásos csapásokat, nem akadt friss nyomra. Már éppen hazafordulni készült, amikor Csíkos halk, elfojtott vinnyogásba kezdett, egész teste megfeszült a táskában, orrát az északi szélnek vetette. Bókony megállította a lovát, és figyelte a kölyköt. Az nem nyugodott meg, mancsával kaparni kezdte a táska szélét, szeme a távoli, sziklás hegygerincet fürkészte.

– No, mit szimatoltál meg, te kis fitos orrú? – kérdezte halkan Bókony, majd engedett a kölyök sürgetésének. Arra indult, amerre Csíkos feje mutatott. Igencsak rövid lovaglás után, a sziklák tövében rábukkant egy fiatal, de jól fejlett zergére, amely előző éjjel zuhanhatott a mélybe, és összetörve feküdt a hóban. Bókony lélegzete is elakadt: ő maga a távolból semmit sem látott, sem a sérült állatot, sem a nyomokat, amelyeket a szél már régen befújt. Csíkos orra azonban megérezte a vér és a vad szagát.

A következő alkalom még emlékezetesebb volt. Bókony egy késő délutánon, amikor a sűrű hóesés miatt korábban indult haza, a jurtatábor felé haladva elejtett egy nyulat, és a nyeregkápára akasztotta. Az út hazafelé a szokásosnál hosszabbra és tekervényesebbre sikeredett, félő volt, hogy mindjárt rájuk sötétedik. Egy ismerős hágónál Csíkos, aki addig szenderegve kuporgott a zsebben, hirtelen morogni és vicsorogni kezdett, szemfogait villogtatva.

A ló megtorpant. Bókony is megmerevedett, egyik kezét a kése markolatára, másikat a felajzott íjára fektette. Ekkor a sűrűből, alig húsz lépésre tőlük, egy medve bújt elő, amelyet valószínűleg a nyúl vérének szaga csalt az ösvényre. Bókony szívdobogva illesztette a nyílvesszőt a helyére, röviden célzott, aztán lőtt.

A medve nagyot hördült, hátsó lábaira ágaskodott, mellső mancsaival a levegőbe csapkodott, mint aki ki akarja tépni magából a fájdalmat. Bókony második nyílvesszője azonban megadta neki a kegyelemdöfést, az Acsatag mester által kovácsolt nyílhegy pontosan a szívébe fúródott. A hatalmas állat először térdre rogyott, majd hörögve az oldalára dőlt, és többé nem mozdult.

A ló remegve toporgott, ide-oda dobálva a fejét, Bókony alig tudta megnyugtatni. Csíkos azonban, mintha mi sem történt volna, leugrott a földre, és egyenesen a medve felé szaladt. Bókony utánakiáltott, de hiába, a kölyök már ott is termett a hatalmas tetemnél. Körbeszimatolta, óvatosan megnyalta a medve orrát, majd – Bókony legnagyobb döbbenetére – felmászott az állat oldalára, és diadalmasan felüvöltött.

No persze, ez a felüvöltés egy kölyökkutyától meglehetősen mókás volt, így hát Bókony is mosolyogva szállt le a lováról, késsel a kezében, hogy legalább a nyúzást elvégezhesse, és övé lehessen a medve bundája, meg a nemesebb húsokat kivághassa az állat testéből. De azt jól tudta, hogy egy ekkora zsákmányt nem vihet haza egészben a magányos vadászatról, ott kell hagynia prédának a nagyját, talán éppen a vadkutyáknak vagy a farkasoknak.

Csíkos legemlékezetesebb esete Fergeteg havában, egy ködös, szürke napon történt. Bókony egy számára ismeretlen völgykatlanba tévedt, ahol a köd olyan sűrűn ült a tájon, hogy hősünk alig látott két karnyújtásnyira. Már éppen azon tanakodott magában, hogyan találjon vissza az ismerős ösvényekre, amikor Csíkos megint csak kiugrott a nyeregtáskából. A kölyök nem a távolba szaglászott, hanem a ló patáinak környékén, néha a letaposott hóba dugta az orrát, majd határozottan megindult egy irányba, és sűrű vinnyogásokkal jelezte, hogy nem tűr ellentmondást.

Bókony megadta magát a sürgetésnek, és arra indult, amerre a vadkutya mutatta az utat. Csíkos vezetésével, a ködön át egy olyan ösvényre talált, amelyet sosem vett volna észre: a hó alatt régi, elfeledett csapás húzódott, amely egyenesen egy szélvédett völgybe, és onnan az ismerős vadászterületekre vezetett. A kölyök orra az emberi lábnyomok évszázados, a hó alatt is érzékelhető csapását követte, olyan ösztönnel, amilyet Bókony elképzelni sem tudhatott.

* * *

– Nagy segítség nekem ez a kis csibész – újságolta Bókony a tűz mellett a hitvesének egy csöndes estén. – Olyasmiket mond nekem, még ha nem is tud beszélni, hogy néha kis híján leesek a lóról.

Jégbontó hava volt már, közeledett a nyári szállásra való visszaköltözés ideje.

– Hát akkor én is mondok neked valamit, mert én még beszélni is tudok – tette csípőre a kezét Lelle. – Nekünk gyerekünk lesz.

Bókony úgy elámult, hogy még a száját becsukni is elfelejtette.

– Bizony – bólogatott határozottan Lelle, aztán a hasára tette mindkét kezét. – Itt növesztem magamban az első gyermekünket.

A fiatal harcossal megfordult a világ. Sokszor elképzelte már, hogy mifélék lesznek ezek a pillanatok, de most mégis váratlanul érte a közlemény.

Felállt, odalépett a kedveséhez, és forrón átölelte.

– Életem csillaga vagy. – Csak ennyit súgott a fülébe.

Azon az éjjelen valahogy még a szeretkezésük is másképp zajlott, legalábbis ami az érzelmi viszonyulást illeti. Bókony a szokásosnál is figyelmesebb volt, odaadóbb és önzetlenebb, és a legkedvesebb kényeztetéseket hozta ki magából, amire csak képes volt.

Aztán még sokáig hevert a medvebőrön, hanyatt fekve, Lelle szuszogását hallgatva, a jurta boltozatának közepén távozó füstöt figyelve, elgondolkodva és a világ dolgain merengve.

Íme, hát beteljesedett az élete. Övé a világ leggyönyörűbb, legédesebb kis teremtésének szerelme, és ez a drága lány is úgy szereti őt, ahogy csak a legszebb álmokban elképzelni lehet. És most már végre utódja is lesz. Gyermeke, akit megtaníthat minden szépre és jóra, és a világ folyása így megy tovább. Az édesapák és az édesanyák megtanítják az utódaikat az életre, a becsületre, a tisztességre, a boldogság keresésére, az igaz szóra és a helyes viselkedésre, felkészítik a helytállásra, a magabíró ember minden megpróbáltatására, a bátor kiállásra és az önálló gondolkodásra. Arra, hogy ő is egy ember a magos ég alatt. Ő is egy olyan lény, akinek a Világügyelő Férfiú egyengeti a sorsát, a maga sziklaszilárd törvényeivel.

Bókony úgy gondolta, hogy ilyen nagy boldogság nem is létezhet a világon. Szeretett volna ebbe az áldott pillanatba úgy belemerülni, hogy soha ki se keveredjen belőle, és valahol a lelke mélyén megsejtette, hogy ilyesféle együttállások csak ritkán adódhatnak egy ember életében.

Oldalra fordult. Hosszasan nézte a kedvese pihegő testét. A gyönyörű hátát, a gömbölyű fenekét, a nyakára omló haját. Finoman végigcirógatta a kedvesét a gerince mentén. Lelle összegömbölyödött, de nem ébredt fel. Bókony betakarta. És közben odabújt hozzá.

– Életem csillaga vagy – suttogta átszellemülten, és úgy érezte, nincsen a magos ég alatt boldogabb ember most őnála.