Lelle férje – 5. rész

– Nem is bírnék tavaszig várni a menyegzővel – vallotta be kedvesének Bókony, midőn az egyik őszi alkonyat idején újra a folyóparton találta őket a naplemente.

– Én sem akarnék várni – nyugtatta meg Lelle.

– Még a téli szálláshelyre költözés előtt túl kell esnünk rajta – kezdett számolgatni az ujjain a fiatal harcos –, végtére is már itt vala a nyakunkon az Enyészet hava, utána jön az Álom hava, majdan a Fergeteg hava, a Jégbontó hava, és majd csak a Kikelet havában lehetnénk egymáséi. Hát ki bír ennyi időt várakozni, aki igazán szerelmes?

Fényes egyértelműséggel derült ki, hogy Lelle is ugyanígy érez, mert ekkor szó nélkül átölelte a fiú nyakát, és aztán hosszú csókban forrt össze az ajkuk.

* * *

A menyegző előtt néhány nappal Bölcsej, az öreg táltos felkereste Bókony vitézt a jurtájában. Ezen a szálláshelyen akkor már négy fiatal legény lakott, hősünkön kívül Dömös, Zajk és Kesző, akik annak idején befogadták a velük nagyjából egykorú és egyívású harcost. Öten ültek hát le a jurta középpontjában álló tűzhely mellé, hogy megbeszéljék a várható történéseket.

– Midőn a két hold legközelébb egymás mellett állandik az égbolton, törzsünk megkezdé a költözést a téli szálláshely felé, a Fehér-hegy tövébe. A menyegzőnek addig meg kell lennie.

– Nagyon is egyetértek – bólogatott szorgosan Bókony.

– Tudod-é, hogy nálunk mi a szokás a menyegzők terén? – kérdezte az öreg táltos, akinek ősz hajfonatai varkocsként lógtak le két oldalt a mellkasára.

– Semmit sem tudok erről – ismerte el a fiatal harcos.

– Elmondám akkor tenéked, hogy hosszú emberöltőkkel ezelőttről származik szokásunk, mely emléket állítandani hivatott hajdani törzsfőnk, a dicsőséges Varbóc úr cselekedetének, miszerint a Bölény törzs egyik főemberének leányát, Litkét rabolta magának – kezdett bele az elbeszélésbe az agg táltos.

A történetből az derült ki, hogy Varbóc törzsfő három másik vitéz társaságában lovagolt el annak idején a Bölény törzs fő szálláshelyére. Ott aztán kivárták az estét, és közben a három tettestárs elvegyült a nép között, alkonyatkor azonban Varbóc felkereste a nevezett főember jurtáját, és a lova hátáról bekiáltott neki, felszólítván, hogy adja ki a lányt.

A zord atya előjött, és miközben szópárbajba bocsátkozott Varbóccal, a három cimbora belopódzott a jurtába, onnan Litkét elragadták, majd lóháton elszeleltek a tett színhelyéről, és nem sokkal később a boldog vőlegény, Varbóc is csatlakozott hozzájuk.

Bókony vitéz tisztelettudóan végighallgatta az ősi mondát, majd őszintén bevallotta:

– Valamit nem értek. Ha Varbóc törzsfő tisztességes szándékkal kereste fel eme táborhelyet, akkor miért kellett leányrabláshoz folyamodnia? Nem érezte-é úgy ama főember a Bölény törzsből, hogy számára megtiszteltetés, ha maga a Szarvas törzs feje akarja feleségül venni a leányát?

– Más idők jártak még akkortájt az anagur pusztákon – magyarázta Bölcsej. – Mindenik törzs féltette a maga hatalmát, és az efféle keresztházasságok fenyegetést is jelenthettek arra nézvést, hogy az egyik törzs le akarja uralandani a másikát.

A táltos még hosszan regélt a tájékozatlan ifjúnak, így hát Bókony számára kezdett megvilágosodni a helyzet, és már azt is értette, hogy az eljátszott leányrablás hagyománya miért épült be a Szarvas törzs örökségébe, és miért van az, hogy ennyi emberöltő után is ez a népszokás dívik a menyegzők eljárásrendje során. A néhai Varbóc törzsfő tisztelete mind a mai napig élt a Szarvas törzs tagjai között, ezt már ő is sokszor tapasztalta, de immár arról is képet kaphatott, hogy milyen múltbéli eseményekből eredeztethetők a közösség tradíciói.

– Főszereplők leszünk magunk is a nevezetes napodon – vigyorgott rá Dömös, Zajk és Kesző, a három lakótársa a tűz körül üldögélve. – Azután meg majd bevedeljük az összes borodat, amit norling földről hoztál, és úgy megtáncoltatjuk a mátkádat, hogy annak még a Világügyelő Férfiú is a csodájára fog járni!

* * *

Elkövetkezett a nagy nap. Bókony és Lelle menyegzőjének napja. A jeles vőlegény lóra ült, és a szálláshely külterületéről lassú léptekkel behaladt a jurtatáborba. Mindenhol lelkes asszonyok és mosolygós hajadonok kísérték az útját, és harsányan megéljenezték.

A nevezetes jurta előtt megállította a lovát, és bekiáltott:
– Acsatag mester! Add ki nekem a leányodat!

A derék fegyverkovács az ősi misztériumjátéknak megfelelően tettetett felháborodással lépett ki a sátorból, és harsányan nekitámadt a szemtelen ifjúnak:
– Hát te meg ki vagy, nagyhangú öcsémuram?

– A nevem Bókony, a Szarvas törzs hű vitéze valék – jött a válasz, és az ősi szokásnak megfelelően hősünknek fel kellett sorolnia összes érdemeit. Így hát szó került az elmúlt esztendők minden nyugati kalandozásáról, a kardok keresztvasának feltalálásáról, és még arról is, hogy Bókony vitézt Zsujta törzsfő hadnaggyá léptette elő.

– Aztán mit akarsz te a leányomtól? – kérdezte a szokásnak megfelelően Acsatag mester.

– Hű férje lenni, egész életemmel a családomat szolgálni, gyermekeinket tisztességre és szeretetre nevelni.

– Ne hazudj! – emelte fel a kalapácsát a fegyverkovács, és fenyegetően lépett közelebb a betolakodóhoz, mire az meghátrálásra késztette a lovát, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a három segéd, Dömös, Zajk, Kesző beszökjön a jurtába, onnan előhozza Lellét, majd lóháton elszeleljenek.

Bókony, látván az eredményt, megfordította a lovát, és a hagyománynak megfelelően elvágtatott az ellenkező irányba. Odakinn, a pásztorok szálláshelye felé vezető úton találkozott össze a másik csapattal.

Lelle már a földön állt, mert akkorra „ledobták” a nyeregből a „latrok”. Hősünk is levetette magát a lova hátáról, a kantár hátrarántása nélkül, és szinte fékezhetetlen sebességgel száguldott a kedvese felé, le is döntötte álltó helyéből, és összevissza csókolta, ahogy a fűben feküdtek.

– Már a Világügyelő is láthatja, hogy valódi a menyegző – jegyezte meg Dömös. – Nem kell tovább mórikálni magatokat. Menjünk inni. Még a végin elfogynak a nerideai borok.

* * *

Amikor a kis csapat beléptetett a faluba, immár teljessé vált az ünneplés. Újra Acsatag mester jurtája elé járultak, de akkor ott már mindenféle asztalok álltak, jóféle sültekkel megrakva, a kalandozásokból származó norling borokkal terhelve, kumiszos tömlőkkel súlyosbítva.

Az asztalsor végén Bölcsej táltos emelte az égnek mindkét kezét, és harsányan felkiáltott:
– A Világügyelő Férfiú adjék eme fiatal párnak boldogságot és bőséges gyermekáldást!

Bókony átölelte az anyósát, Emő asszonyt, aztán Lelle öccsével, Vászollyal is kezet fogott, utána pedig odalépett az apósához. Valamiért ezt a pillanatot minden jelenlévő igencsak fontosnak érezte, így hát az örömujjongás alábbhagyott.

– Acsatag uram, a legnagyobb tisztelettel köszönöm meg neked, hogy egyetlen leányodat, a legcsodálatosabb embert, akit valaha megismerhetni volt szerencsém, a mai naptól a gondjaimra bízod. Megígérem, hogy soha nem fogok csalódást okozni neked, édes após uram. Lelle az életem csillaga, és mindig így fogok bánni vele, amíg csak élek.

Lehet, hogy szeretett volna valamit válaszolni Acsatag fegyverkovács is, de ez már soha nem derülhetett ki, mert a nagydarab mester olyan zokogásban tört ki, hogy a kedves feleségének, Emőnek kellett átölelnie, hogy valamiféleképpen tompítsa a kínos helyzet furcsaságát.

– Te is mondjál már valamit, lyányom! – rivalogta Dömös, mégpedig Lellének címezve a szavait, és hamarosan Zajk és Kesző is csatlakozott a kumisztól már igencsak kedélyes hangulatban leledző főkolomposhoz.

– Mit vársz ettől a nyomorulttól? – incselkedett Zajk.

– Szerinted el fog tudni tartani? – púposkodott vigyorogva Kesző, de Lelle tudta jól, hogy ezek a kérdések már semmiféle komolysággal nem bírnak, ezért ki is adta a jelszót:
– Egyen-igyon mindenki!

Tényleg nem volt hasonló csatakiáltás, amit ekkora örömmel fogadott volna az összesereglett násznép.

* * *

A külön jurta már ott állt napok óta. A fiatal házasoknak készítették el belevaló és önzetlen emberek. Nagy szeretettel, minden mozdulatra odafigyelve, még akkor is, ha tudták, hogy ez a szálláshely a menyegzőt követően úgyis elbontatik, hiszen költözni kell a téli szálláshelyre. Sebaj. Majd kikelet napján újra állni fog ehelyütt, mert Bókony és Lelle minden bizonnyal visszatér majd a törzzsel az anagur pusztákra. És akkor nagy szükségük lesz egy olyan otthonra, ahol szeretkezhetnek, bizalmas életet élhetnek, nevelhetik a gyermekeiket.

De egyelőre még nem tartunk ott. Még csak ott tartunk, hogy Lelle és Bókony éjfél felé elvonultak az ünneplő és már meglehetősen ittas tömegtől, és úgy gondolták, egymás kedvére is meg tudják oldani ezt a menyegzőt.

A fiú először vadul rángatta le a felesége ruháit, de aztán hamar megszelídült. Nem is nagyon értette, hogy mitől. Hirtelen rájött valami elementáris gyöngédség, mintha csak a Világügyelő Férfiú súgta volna neki, hogy nem muszáj ám vad kutakodásnak indulni a ruha alatt, hiszen ez a nő már örökké a tiéd. Csak nyugalom. Csak fegyelem. Gondold végig azt is, hogy neki mi a jó. A vadóc nekitámadás semmi esetre sem. Szép finoman.

Eléd kerültek a melleinek igéző bimbói? Hát akkor csak óvatosan, barátom. Nem rontunk ajtóstul a házba, nem vadóckodunk, nem teszünk úgy, mintha egy norling várkastélyt akarnánk elfoglalni. Csak finoman. Az ajkunk közé fogjuk, nyelvünkkel gyöngéden körbesimogatjuk, és közben a drága lányt átölelve magunk felé húzzuk, mintha nem is tudnánk már nélküle élni ezen a rút Evilágon.

Bókony még soha nem tapasztalt ilyesmit. Mintha egy hang folyamatosan tanácsokkal látta volna el, és ő úgy hallotta a fejében ezeket a hangokat, mintha a tanácsadó ott ült volna a jurta közepén, a tűz mellett.

Aztán egyszer csak csönd lett. A jeles tippadó hirtelen eltűnt. Nem szólt már a hangja, se halkan, se hangosan, tökéletesen elnémult. De Lelle finom és gyönge teste ott volt a szeme előtt, és Bókony már tudta, hogy az élete legnagyobb élménye lesz ezzel az imádott, törékeny, odaadó, finom és kívánatos testtel egyesülni az öröklétben.