Rés a kerítésen – 24. rész

Benur és Arua a sövényig minden gond nélkül eljutott. Ott a fiú megtorpant, és egy kézszorítással a lányt is megállásra bírta. Óvatosan kilesett a növényzet mögül, és mivel semmi veszélyt nem észlelt, sietősen folytatták útjukat a villa külső határáig. Csakhogy ott Benur váratlan akadállyal szembesült. Sehogy sem találta a rést a kerítésen.

Nem itt bújtam volna át? Hát akkor hol? – forgatta a fejét idegesen, és még a palánkra felfutó borostyán ágai közé is betúrt, de hiába.

Tovább keresgélni immár lehetetlennek bizonyult, ekkor ugyanis megjelent a kertben négy fegyveres őr, mindegyik kivont karddal és vészjósló arccal.

Benur a bal karjával a háta mögé vonta a lányt, jobbjával pedig előretartotta a dísztőrét, de persze tudta jól, hogy ezzel a fegyverrel négy hatalmas kard ellen semmi esélye sincs. Hevesen dobogó szíve megtelt keserűséggel. Hiába volt hát minden, mégis ma jött el a halála napja! A bíróság felmentette ugyan, de ez a négy marcona férfi már nem fog kegyelmezni neki. És igencsak sovány vigasz, hogy nem a hóhér fogja lecsapni a fejét, hanem úgy halhat meg, mint egy férfi, egy igazi testőr. Harcban, a kedvese életét védve. Igen ám, de mi lesz szegény Aruával? Mi lesz a sorsa, ha már ő sem védheti meg ezen a gonosz helyen, ezen az elátkozott Evilágon…?

Csakhogy ekkor újabb fordulat következett. A bokrok mögül előlépett két alak, és Benur nem is ismerte fel őket azonnal, hiszen nem egyenruhát, hanem egészen egyszerű utcai gúnyát viseltek. Csak néhány pillanattal később jött rá, hogy a két férfi nem más, mint Nihuc vezérezredes és az egyik legjobb embere, egy bizonyos Jalgadel nevezetű katona.

– Négyen mentek egy fiúra? – kiáltotta oda a marcona fickóknak Nihuc. – Ti aztán szép kis alakok vagytok. Mindig gyerekekkel meg kislányokkal szoktatok keménykedni, ti gyáva szardarabok?

Ez utóbbi komoly sértésnek számított, be is gerjedt tőle a villatulajdonos négy embere. Szinte egyszerre rontottak rá a legújabb betolakodókra, de igen hamar kiderült, hogy az elfutás hasznosabb lett volna.

Benur hirtelenjében nem is tudta felfogni, mi történik, olyan villámgyorsan zajlott le minden. Álmában sem gondolta volna, hogy a kövérkés országbíróban ilyen hatalmas erő lakozik. Nihuc ugyanis, miután félrehajolt egy kardcsapás elől, megragadta a támadót, magához szorította, és a szó legszorosabb értelmében elroppantotta a gerincét. Majd az összecsuklani készülő fickót nemes egyszerűséggel nekidobta a társának, aki ettől hátratántorodott, és így már nem volt módja kivédeni a vezérezredes szúrását. A kard pedig egyenesen a szívébe hatolt.

Közben Jalgadel sem tétlenkedett. A két rárontó harcos kardcsapásait ügyes manőverekkel kivédte, aztán lesújtott az egyik férfi fegyvert tartó karjára, mire az átmenetileg harcképtelenné vált. Jalgadel ekkor ügyes csuklómozdulattal pörgetett egyet a kardján, és félig elhajolva maga elé tartotta azt, így a nagy hévvel érkező és lecsapni készülő második támadója szinte belegyalogolt a szúrásba. Nihuc legjobb katonája ekkor felhúzta a lábát, sarujával a marcona fickó mellére taposott, ezáltal lerúgta őt a kardról, majd két kézzel megmarkolva a fegyverét megpördült a saját tengelye körül, és így lendületet nyerve egyetlen jól irányzott csapással levágta az első támadója fejét.

– Ezzel meg is volnánk – csapdosta össze a két tenyerét Nihuc, de olyan közönyösen, mintha csak az ügyeletes tisztek következő havi beosztásának összeírásán lenne túl a Kormányzói Testőrség laktanyájának egyik irodájában. – Ismét nem csalódtam benned, Jalgadel fiam – tette hozzá, és jellegzetes farkasvigyor ült ki az arcára.

Benur még mindig a kerítés közelében állt, földbe gyökerezett lábbal, háta mögött a minden ízében reszkető Aruával. Igazából még fel sem tudta fogni mindazt, ami történt, de azt már határozottan érezte, hogy a szívére nehezedő hatalmas sziklák közül néhány méretes darab legördült.

Megköszönni sem volt ideje a megmentésüket, mert Nihuc és Jalgadel újra a tettek mezejére léptek. Ők bezzeg rögtön megtalálták a rést a kerítésen, amelyet Benur az imént elvétett.

Odakinn, az üres és szűk mellékutcában két kikötött ló várt rájuk. Nihuc Benurt vette maga elé, Jalgadel pedig az alélt lányt, és nyomban elvágtattak Osmosis főváros nyugati kapujának irányába. Miután elhagyták a városfalat, még jó darabig lovagoltak, mígnem egy teljesen lakatlan mezőségre értek. Az egyik ritkás facsoport tövében aztán megálltak, leszálltak a nyeregből, és kezdetét vette a felvilágosítás.

– Benur fiam! – ragadta magához a szót Nihuc vezérezredes. – Készülj fel, hogy most olyasmiket fogsz hallani, és olyasmiket fogsz látni, hogy azt sem fogod biztosan tudni, ébren vagy-e, vagy álmodsz. Figyelj jól minden szavamra, mert fontos dolgokat van szándékomban megosztani veled.

A fiú elsősorban térdre rogyott. Most szakadt csak le róla minden feszültség, és ezzel együtt akkora érzelmi felindulás tört rá, hogy Nihuc lába szárát ölelgetve hálálkodott, egészen addig, míg a vezérezredes fel nem rántotta a fűből:

– Megértettem, hogy köszönöd szépen, szükségtelen újból és újból elmondanod – közölte a kövérkés országbíró, és olyan különös melegség áradt a tekintetéből, hogy ezt az egészet Benur nem is tudta mire vélni.

– Ki vagy te, uram? – kérdezte nagyon fakó hangon.

– Egyszer majd megtudod – mosolyodott el Nihuc. – De most térjünk rá a gyakorlati tudnivalókra, mert nincs sok időnk. Nos, azt valószínűleg magadtól is felfogtad, hogy nem maradhatsz Osmosis szigetén. A történtek után nem szavatolhatom a biztonságodat, még országbíróként sem. Sőt, pontosan azért nem, mert én vagyok az országbíró, őrködnöm kell a törvények betartásán, nem menthetek ki egy embert a nyilvánvaló gyilkosság vádjából, hiába is fogadom el az indítékait.

– Természetesen megértem, uram – hajtotta le a fejét Benur.

– Azt is beláthatod, hogy egy ilyen nagy visszhangot kiváltó tárgyalás után – folytatta a vezérezredes, és újra felemelte magához a fiú arcát, szinte kényszerítve, hogy a szemébe nézzen – csöppet sem volna szerencsés, ha mindjárt a felmentésed napján újabb gyilkossági ügyben lennél vádlott. Tehát el kell hagynod az országot.

– Világos, uram – nyugtázta Benur.

– Az új lakhelyed Gordea szigete lesz. És készülj fel rá, hogy évekig ott kell boldogulnod. De biztos lehetsz benne, hogy a csapatom nem fog magadra hagyni, és egyszer majd visszatérhetsz Osmosis Köztársaságba, mert nagy terveink vannak veled. Ha eljön az idő, ez az emberem fog érted menni – mutatott Jalgadel testőrre a vezérezredes. – Jól vésd bele az agyadba az arcvonásait, hogy évek múlva is tudd, hogy ő a barátod.

Benur úgy vélte, ez nem fog nehézséget okozni, hiszen Jalgadel testőrnek annyira jellegzetes fizimiskája volt, hogy azt nem egyhamar felejtette el az az ember, aki látta, különös tekintettel a ferde orrára.

– Ugye, Aruát is magammal vihetem? – kérdezte szinte könyörgő hangon Benur.

– Természetesen – jött a megnyugtató válasz. – Nem is te lennél a megfelelő ember, akit kiválasztottunk egy majdani feladatra, ha most rútul cserben hagynád a szerelmedet.

Ebben a pillanatban különös zúgás, halk morajlás hangzott fel a magasból. Benur önkéntelenül is az ég felé fordította az arcát, de egyelőre nem látott semmit.

– Láttál-e már repülő házat, fiam? – kérdezte Nihuc vezérezredes.

– Repülő házat? – csodálkozott Benur. – De hát a házak nem tudnak repülni!

– Csak várd ki a végét.

És valóban, a mezőre csakhamar leereszkedett egy olyan fehér falú, kevés ablakkal rendelkező „ház”, amilyet Benur és Arua még sohasem látott. A fiú felfedezett a rendkívül furcsa alkotmány oldalán bizonyos írásjeleket, de mivel azok nagy mértékben különböztek a meori betűktől, így nem tudta kiolvasni őket. Így hát csak álldogált, megrendülten bámulva a csodára, és fogalma sem volt, hogy most mi történik.

A szerkezet oldalán ekkor kinyílt egy ajtó, és egy ember jelent meg a nyílásban, aki intett feléjük, hogy csak szálljanak be bátran. Nihuc karon fogta az álmélkodó Benurt, Jalgadel pedig egyenesen az ölébe vette Aruát, és a következő percben már mindannyian a fedélzeten tartózkodtak.

– Ő itt Guzel – mutatta be az idegen embert a vezérezredes Benurnak. – Ő fog titeket Gordea szigetére szállítani. Ezzel a repülő házzal. Olyan hamar ott lesztek, hogy azt te el sem tudod képzelni. De jeles barátunk tud még mást is.

Ekkorra a Guzel nevezetű ember már a gondozásába vette Aruát, beültette a furcsa ház belsejének egyik ülésébe, elé térdelt, és mélyen a szemébe nézett.

– Most nem gondolkodsz, teljesen elengeded magad, és csak rám figyelsz – közölte vele halk és nagyon megnyugtató hangon.

Az ismeretlen ember hangszíne és modora kapcsán Benur valami mély, minden sejtet átható nyugalmat érzett, pedig nem is ő ült vele szemben. Úgy sejtette, itt most valami jó dolog történik.

Arua sokáig állta a Guzel nevezetű „háztulajdonos” tekintetét, de aztán lehunyta a szemét, és úgy festett, mintha mély álomba merülne, ám nem sokkal később felriadt, és izgatottan pislogott körbe:
– Hol vagyok?

Benur odatérdelt mellé, átölelte a vállát, és próbálta elmagyarázni:
– Ezek az emberek megmentettek minket. Kihoztak Kabinda úr birtokáról.

– Ki az a Kabinda úr? – pislogott zavartan a lány.

– Hát az a gazdag ember, akinek az apád eladott – felelte Benur.

– Miről beszélsz? – hunyorgott értetlenül Arua. – Engem nem adott el senkinek az apám.

Benur pontosan érezte, ahogy végighullámzik a testén valamiféle végtelen hála és megnyugvás. Nem volt buta fiú, immár pontosan tudta, hogy mit csinált ez a Guzel nevű varázsló. Kitörölte az ő drága szerelme emlékei közül az utóbbi idők legfájóbb és legmegalázóbb történéseit. Legszívesebben térdre borult volna Guzel előtt is, de erre nem kerülhetett sor, mert Nihuc vezérezredes egy határozott mozdulattal félrevonta, és átnyújtott neki egy paksamétát:

– Jeles gazdád, Filkor százados megtanított írni-olvasni. Nagyon okosan tette. Ezekben a papírokban megtalálsz mindenféle leírást. Hogy kit kell megkeresned Gordea szigetén, mi lesz a dolgod, hogyan fogsz ott élni a szerelmeddel, és honnan fogod tudni, hogy mikor megyünk érted. Tanuld meg jól, és ha ez sikerült, akkor égesd el az összes papírt. Sok szerencsét, édes fiam! És ne feledd, Osmosis visszavár titeket.

Mielőtt Benur egy szót is szólhatott volna, Nihuc és Jalgadel elhagyták a fedélzetet, és a Guzel nevű ember is bement egy olyan nagy ablakú helyiségbe, ahol az előtte lévő asztalon úgy csillogott minden, hogy olyat még tiszta nyári égboltokon sem látott soha hősünk.

Hirtelen minden ereje elhagyta. Úgy érezte, ez már kicsit sok lesz neki. Főleg azután, hogy megmozdult a padló, vagy inkább az egész furcsa alkotmány, és lassan felemelkedett a mezőről. Lerogyott hát az Arua melletti ülésbe, átkarolta és magához húzta a szerelmét, és miközben finoman megsimogatta az arcát, a fülébe suttogta:

– Ne félj, kincsem. Biztosan érzem, hogy most kezdődik a közös életünk legboldogabb időszaka. És én immár örökre a tiéd lettem.

Arua, mint valami hízelgő kis macska, úgy simult a fiúhoz, és csak annyit felelt neki:
– Nagyon szeretlek, kicsi Benur.

V É G E

Kedves Olvasóm! Ezzel a novellával kaphattál egy bizonyos képet arról, hogy az Osmosis fő regényfolyama kapcsán miféle hangulatok, történések, milyen miliő vár rád, és ha tetszett, bátran vágj bele az Osmosis-kötetekbe is. Bízom benne, hogy nem fogsz csalódni, és nem mellesleg néhány olyan kérdésre is magyarázatot kaphatsz, amelyek ezen novella elolvasásának végén merültek fel benned.

Tisztelettel megkérlek, hogy ha úgy érzed, ez a novella a barátaid, ismerőseid érdeklődésére is számot tarthat, akkor oszd meg velük az első fejezet linkjét, vagy akár az Osmosis-novellák bemutatását leíró oldalt, ehhez minden szükséges gombot megtalálsz a megfelelő tartalmak alján. Előre is nagyon köszönöm, ha segíted a honlapomat azzal, hogy minél több emberhez eljuttatod a hírét, hiszen csakis így maradhat fenn ez az irodalmi portál.