Az olimpia megnyitójának reggelén a Kormányzói Palotában meglehetősen nagy volt a forgalom, szép számmal érkeztek az épületbe a testőrök. Mi ezt a Földön úgy mondanánk, az éjszakai műszak emberei átadták a stafétát a nappalos műszak tagjainak. Lényegében Osmosis egyik legfontosabb helyszínén is pontosan ez történt, de hamarosan kiderült, hogy ez a nap szinte mindenki számára tartogat meglepetéseket.
A nappali szolgálatra beosztott katonák szokás szerint a Testőrcsarnok nevezetű helyiségbe vonultak, ahol fegyelmezetten felsorakoztak, és várták a reggeli eligazítást. Legnagyobb meglepetésükre nem néhány tiszthelyettes, de még csak nem is egy középszintű parancsnok jelent meg előttük, hanem Nihuc vezérezredes, maga a Kormányzói Testőrség feje.
– Jó reggelt, harcostársak! – üvöltötte el magát Nihuc, amikor a pódium közepére ért.
– Osmosis mindenek felett! – dörögte vissza a sokaság.
– Bizonyára nem rám számítottatok a ma reggeli eligazításon – kezdte beszédét Nihuc –, de mindannyian tudjuk, hogy ez kiemelt nap köztársaságunk életében, hiszen ma veszi kezdetét az a rendezvény, amely Olimpiai Játékok néven fog bevonulni Osmosis Köztársaság dicsőséges történetébe. A különleges események pedig különleges intézkedéseket igényelnek, ennek folyományaként a következőket rendelem el: a mai napon a közterületi szolgálatot Neridea katonái fogják ellátni, természetesen a mi törzsparancsnokságunk vezetésével. A törzs tagjai lépjenek ki, és szokás szerint vegyék fel a szolgálatot a Kormányzói Palota belső udvarának gyülekezőterén!
A szóban forgó katonák fegyelmezetten kiléptek a sorból, majd egyes vonalba sorakozva, futólépésben elhagyták a termet.
Ezután Nihuc felsorolt hat nevet, és felszólította a delikvenseket, hogy lépjenek elő, majd amikor ez megtörtént, így folytatta:
– Ti fogjátok ma a kormányzó úr személyét biztosítani. A többiek hazatérnek otthonaikba, lepihennek, majd az esti őrségváltásnál mindannyian jelentkeznek éjszakai szolgálatra. Tegye fel a kezét, aki nem értette meg a parancsot!
Néma csönd honolt a testőrcsarnokban.
– Köszönöm! Lelépni! – harsogta Nihuc, aztán levonult a pódiumról, és odalépett a hat katonához. Rámutatott az egyikükre, és megkérdezte:
– Te vagy Luvaran, ugye?
– Jelentem, igen! – húzta ki magát a testőr.
– Kövess! – intett Nihuc, és elindult az alagsorba vezető lépcső felé.
Hamarosan kettesben maradtak, hiszen a másik öt katona az emelet felé indult, felvenni a kormányzó védelmét biztosító szolgálatot, azaz leváltani éjszakai társaikat.
Már az alagsori folyosón jártak, amikor Luvaran, aki addig a testőrparancsnok nyomában loholt, hirtelen megszaporázta a lépteit, és mindenáron Nihuc mellé szeretett volna kerülni, közben pedig egyfolytában méltatlankodott:
– Most miért volt erre szükség, vezérezredes úr? Nem arról volt szó, hogy titokban kell tartani mindent? Mire jó a személyemre irányítani a figyelmet…? Nem értem… Egyáltalán hová megyünk most?
Nihuc egyetlen szóval sem válaszolt, már csak azért sem, mert közben megérkeztek egy olyan alagsori ajtó elé, ahol a Rolin nevezetű testőr posztolt éppen. Luvaran tisztában volt vele, hogy ez a Rolin megingathatatlanul köztársaságpárti, így már végképp nem értette, mi a fene folyik itt.
– Befelé – intett a fejével Nihuc, miután Rolin kinyitotta az ajtót.
– Vezérezredes úr, én azt hiszem… – kezdte Luvaran, de soha nem derülhetett ki, hogy mit hisz.
Nihuc előhúzta a kardját, és nagyon szikár, vészjósló és könyörtelen hangon így szólt:
– Térdre, mocskos hazaáruló. Adok egy kis időt, hogy imádkozhass az isteneidhez.
Luvaran szemében páni félelem tüze gyúlt. Főleg azután, hogy óvatosan körbetekintett a helyiségen. Immár nemcsak nem értett semmit, de nem is remélt. Megadóan térdre rogyott, és motyogni kezdett valamit, ami akár az istenekhez történő fohászkodásnak is felfogható volt.
Amikor Nihuc egyetlen suhintással lenyakazta, a feje furcsamód odagurult a kivégzője lábához. A vezérezredes úgy rúgott bele reflexszerűen, mint valami focilabdába, így a fej egészen távol került a testtől.
– Hozd vissza, kérlek, és párosítsd össze, nekem rengeteg a dolgom – utasította a testőrparancsnok Rolint, közben pedig már a kilincsen volt a keze. De azért még visszaszólt: – A leltárnak meg kell lennie.
