Már hajnalodott, amikor Dariosz végre nagy nehezen ágyba került. De hiába érzett csontig hatoló fáradtságot, képtelen volt elaludni. Csak forgolódott Osmosis legkényelmesebb és legértékesebb fekvőhelyén, de nem jött álom a szemére. Olyan gondolatok sorjáztak a fejében, amelyek még csak arra sem adtak esélyt, hogy a kormányzó elszenderüljön, nemhogy egy igazi pihentető, idegkisimító alvásban legyen része.
Legfőképp Tardillisz országnagy személyén elmélkedett, és érdekes módon csak második volt a listán Sztavrila. Ez abból fakadt, hogy hősünk már a Guzellel való beszélgetés vége felé sem nagyon erőltette, hogy a görög nővel kapcsolatos téma terítékre kerüljön, mert egyszerűen rettegett attól, hogy ha végigpörgeti fejben az elmúlt időszak eseményeinek láncolatát, akkor földbe döngölő következtetésekre fog jutni.
Vajon észrevehettem volna-e, hogy Tardillisz ellenem dolgozik? – tette fel magának a kérdést. – Egyáltalán voltak-e olyan jelek, amelyeket sokkal komolyabban kellett volna vennem? Hogyan is érvelt például az az áruló, amikor Nerid király és a maradék népe néhány hajóval megjelent a partjainknál?
Mindvégig a befogadásuk ellen volt. Hát persze, hiszen az ellenségeim terveibe egyáltalán nem illett bele az, hogy Osmosis hadserege egy ezrednyi sokat próbált harcossal bővüljön. Én hülye meg azt hittem, hogy Tardillisz csak a morált és a költségvetésünket félti, azért érvel Neridea menekültjei ellen.
Aztán mit is mondott tegnap, ott lenn, a jégveremben? A derék öreg Trinnel ellentétben azt erőltette, hogy hozzam azonnal nyilvánosságra a merénylet tényét Osmosis népe előtt. És amilyen ostoba vagyok, még akkor sem éreztem úgy, hogy ellenem dolgozik. Semmiféle vészcsengő nem szólalt meg a fejemben. Naná, hiszen az érvei teljesen meggyőzőek és logikusak voltak. Pedig nyilván azt szerette volna, ha a köztársaság lappangó ellenségei megerősítést kapnak, hogy nincsenek egyedül.
Nagyon jól meg tudta játszani magát ez a vén gazember. Igazi profi elárulója volt a köztársaságnak. Talán csak egy profibb szereplő akadt nála ebben az egész történetben… maga Sztavrila.
A végén már egyáltalán nem forszíroztam Guzelnél, hogy elárulja, amit erről a nőről tud. Azt hiszem, már én is tudok mindent. Vagy legalábbis majdnem mindent. A legfontosabb, hogy sohasem szeretett, csak megjátszotta magát előttem. Az még nem egészen világos, hogy miért akart a bizalmamba férkőzni, de hogy valamiféle hátsó szándéka volt, vagy egyenesen megbízást teljesített, arra a nyakamat teszem!
Hát Osmosis hajdani királyságának trónörökösével élt együtt tíz évig! Nekem ne mondja senki, hogy ez a nő mindeközben a köztársaság feltétlen pártolója volt! És most menekül, ahogy a patkányok szoktak a süllyedő hajóról. Csak tudnám, hogy miért. Elvégre, ha ő titokban a királyság híve, akkor ugyan kitől-mitől nem volt itt biztonságban az élete? Ezek a rohadékok éppen most készültek megpuccsolni engem, akkor miért kéne pánikszerűen olajra lépnie olyasvalakinek, aki csakis erre várt?
Na jó, azt hiszem, hogy hamarosan le fogja dobni az agyam az ékszíjat, muszáj egy kicsit aludnom…
Sokszor van, hogy szeretnénk elmondani, megkérdezni valamit. De csak halogatjuk, majd, mert nem akarunk zavarni.
Aztán, amikor már nincs rá mód, csak azt érezzük megállt az idő. Vege van. Tehetetlenséget.