A tanárnőnek a következő szünetig sem sikerült lenyugodnia, és ezt Janó bácsi is szóvá tette:
– Mintha még mindig bosszús lennél, Ibolyám.
– Naná, hogy bosszús vagyok! Minden okom megvan rá, sőt akár több okom is!
– Azért mégsem kellene így a szívedre venni a dolgot. Csak felmegy a vérnyomásod meg a pulzusod, aztán nagy idegességedben olyasmit fogsz cselekedni, amiről épp most próbállak lebeszélni.
– Mire célzol egészen pontosan? – nézett gyanakodva a tanárnő a régi kollégájára.
– Szerintem nem volna célszerű dühből cselekedni – szólt csöndesen Janó bácsi. – Megértem én, hogy megbántva érzed magad, és hát ugyan melyikünk szereti, ha a háta mögött kijátsszák a tanítványai? Mégis arra kérlek, aludj egyet a dologra.
– Mást nem is tehetnék – vetette közbe a tanárnő. – Csak holnap lesz órám azzal az osztállyal.
– Remek. Akkor holnap intézd úgy, hogy lebuktasd a kis gazfickókat, miközben a pad alatt játszanak.
– Ha eddig nem tudtam őket elkapni, akkor miért pont holnap tudnám?
– Mert most már rendelkezésedre állnak bizonyos információk. Egyébként neked is az az érdeked, hogy így történjen a dolog. Mármint a te hathatós közreműködéseddel.
– Tartok tőle, hogy nem pontosan értelek – ismerte be a tanárnő.
– Nézd, ha azzal állsz ki az osztály elé, hogy valaki más hívta fel a figyelmedet az óra alatti játékra, az senkinek sem lesz jó. Lebuktatsz engem is, de ez még hagyján, én kibírom. Viszont ami a nagyobb baj, hogy lebuktatod Ferkót is, és akkor lehet, hogy csak még jobban rászáll ez a Miklós gyerek. Viszont ha úgy teszel, mintha te vennéd észre a pad alatti játékot, az a te renomédnak is jót fog tenni. A gyerekek tudni fogják, hogy Ibolya nénit nem olyan könnyű ám kijátszani. És ami a legfontosabb, így Miklós sem tehet szemrehányást Ferkónak.
A tanárnő hosszan gondolkodott a kisöreg szavain, s végül mindent megfontolva így szólt:
– Igazad lehet.
– Na, ez a beszéd – állt fel megnyugodva a padról Janó bácsi. – Most pedig megyek, és elintézem, hogy ne legyen túl nehéz dolgod a holnapi órán.
Janó bácsi természetesen a délutáni korrepetálásra gondolt, mert feltett szándéka volt, hogy elbeszélgessen a tanítványával. Amikor Ferkó megérkezett, nem is a tananyaggal kezdte, hanem egész más témával.
– Komoly beszédem van veled, fiatalember – kezdte mondandóját, és a hanghordozásból a kisfiú világosan érezte, hogy most valóban egy fontos beszélgetés kezdődik, amely még csak véletlenül sem az ipari forradalomról vagy Amerika felfedezésének előzményeiről fog szólni.
– Ugye, belátod, hogy sokkal jobb lenne, ha a történelemórákon odafigyelnél a tanárnő magyarázatára, nem pedig amőbáznál és torpedóznál a padtársaddal?
– Persze – bólintott Ferkó, egyelőre nem túl nagy meggyőződéssel.
– Azt is megértem, hogy ez a Miklós egy erőszakos gyerek, akinek elég nagy tekintélye van az osztályban, ezért nem lenne jó magadra haragítani. Viszont az ilyen erőszakos egyénekkel szemben néha jól jön némi furfang.
A kisfiú gyanakodva vonta össze a szemöldökét, mert egyelőre halvány fogalma sem volt, hova akar kilyukadni a kisöreg.
– Mondd csak, mit csinálna Ibolya néni, ha rajtakapna titeket, amint éppen amőbáztok a pad alatt?
– Szétültetne minket.
– Pompás! Éppen ezt akarjuk elérni, nem igaz? – lelkendezett Janó bácsi.
– Megmondom őszintén, eddig nem igazán értem, mire tetszik célozni – vallotta be Ferkó.
– Sebaj! Mindjárt elmesélem, hol jártam ma délelőtt, és akkor majd megértesz mindent.
A másnapi történelemórán Ibolya néni egyszer csak elkezdett járkálni a padsorok között, miközben a géprombolások időszakáról magyarázott. Néhányszor elhaladt Ferkóék padja mellett is, és a szeme sarkából már látta, hogy idős kollégája bizony igen nagy pontossággal megjósolta, hogy mi fog történni. A két fiú valóban játszott a pad alatt, mégpedig ezúttal torpedót.
– A korábbi századokban munkaerőtömegeket felszívó textiliparban alig pár évtized alatt azt tapasztalták a munkások, hogy a munkájukra egyre kevésbé van szükség, már nem ők a legfontosabb elemei a termelésnek, hanem a gépek – magyarázta éppen Ibolya néni, majd odaérvén Miklós mellé, rátette a kezét a fiú vállára:
– Nos, milyen gépek is voltak ezek? – kérdezte váratlanul.
A fiú úgy viselkedett, mint aki valami rossz álomból ébred. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mire céloz a tanárja.
– No, állj csak fel, Miklós fiam! – parancsolt rá Ibolya néni. – És húzd ki a kezed a padból. De ne ilyen szerényen! Fogd csak meg a papírt is, amit eddig szorongattál!
Miki arcáról jól leolvasható volt, hogy eljutott az agyáig a lebukás ténye. Immár a papírlap is a kezében szerepelt, bár azt túlzás lett volna állítani, hogy a fiú diadalmasan lengette volna az ominózus papírdarabot. Sebaj, megtette ezt helyette a tanárnője.
– Íme, a kockás füzetlap – mutatta fel a bűnjelet Ibolya néni. – Nyilván a számtanfüzetedből tépted ki. Boldog lesz Osváth tanár úr, ha értesül róla, hogy annyira kedveled a matematikát, hogy még történelemórán is a számításokkal foglalatoskodsz. Azaz, várjunk csak…
Ibolya néni úgy tett, mintha most fedezné fel, mit is tartalmaz a füzetlap. Aztán odaszólt Ferkónak:
– Van egy jó tippem, fiacskám. Legközelebb mondj D 6-ost, és rögtön telibe fogsz trafálni egy öt kockából álló, hatalmas csatahajót! No, állj csak fel te is!
A lebukás immár teljes volt, a két fiú pirulva álldogált a padsor két ellentétes szélén, bár úgy tűnt, legfeljebb csak Ferkó szégyelli magát, Miklós kipirultsága inkább az izgalmas játék hevétől származik.
A géprombolásról persze hiába kérdezte Mikit Ibolya néni, ő e tárgyban legfeljebb a torpedó játékban „megsemmisült” hajóiról tudott volna számot adni.
A szétültetés, mint olyan megtörtént, és ennek köszönhetően Ferkó kapott egy olyan padtársat egy copfos kislány személyében, aki mellett már oda tudott figyelni a tananyagra, így a felzárkózása immár töretlenül haladt, és már az sem látszott elképzelhetetlennek, hogy a tanév elején még bukdácsoló kiskamasz a féléves bizonyítványába akár négyest is kaphat történelemből.
A fiú szülei egy őszi napon felkeresték Janó bácsit, és miután rendezték vele a korrepetálás előre kialkudott költségeit, érdekes kijelentéseket tettek:
– Furcsa egy hivatás ez, hiszen lényegében önmaga ellen dolgozik az ember – szólt az édesapa.
– Nem egészen értem – hunyorgott Janó bácsi.
– Bocsásson meg, talán nem jól fejeztem ki magam, tudja, én csak egy egyszerű munkás ember vagyok – szabadkozott Ferkó apukája. – Arra céloztam, hogy mostantól nincs szükség korrepetálásra, hiszen olyan jól meg tetszett tanítani a kisfiunknak a történelmet, hogy már nem szükséges tovább oktatni. Innentől elboldogul egyedül is a tananyaggal.
– Viszont mi azt szeretnénk, ha továbbra is járna Janó bácsihoz – szögezte le gyorsan az édesanya, kisegítvén a körülményesen fogalmazó férjét. – Úgy vettük észre, hogy igen jó hatással van a tanár úr a mi kisfiunkra. Így hát szívesen vennénk, ha továbbra is foglalkozna vele. Természetesen nem kívánjuk ingyen.
Janó bácsi sűrű fejcsóválásba kezdett:
– Csak nem gondolják, hogy pénzt fogadok el olyasmiért, amiért meg sem dolgoztam?