– Aztán az egyik nagyszünetben behívatott a tanári szobába Janó bácsi, és alaposan megmosta a fejem – folytatta a történetet Ligeti Péter. – Mintha apám helyett apám lett volna, úgy beszélt velem. Elmesélte, miért nincs értelme, ha egy magam korabeli fiú a tanulás helyett a cigarettázást meg a sörözést választja, és hogy két út áll előttem, és nekem kell eldöntenem, hogy melyiken indulok tovább. Aztán szépen felvázolta, hogy mivel jár az egyik út, és mivel a másik, a hátralévő életemre nézve. Mit mondjak, nagyon meggyőző volt a tanár úr. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Nem kiabált, nem fenyegetőzött, sőt, inkább nagyon is halkan beszélt. De talán épp ezért kellett komolyan vennem minden szavát. No meg azért, mert talán életemben először felnőttként kezelt valaki, egyenrangú félként, nem pedig egy megdorgálandó taknyos kisgyerekként. És én azon a délutánon úgy döntöttem, hogy a helyes utat választom, azon indulok el, mert egyáltalán nem tetszett, amit Janó bácsi arról mesélt, mi vár engem a másik út végén.
A kisöreg egy szót sem szólt, csak hallgatta hajdani tanítványa elbeszélését, és mintha különös fény csillogott volna a tekintetében.
Juhász Rolinak egész más témában volt egy fontos kérdése:
– A cigizésre már olyan fiatalon is rá lehet szokni?
– Sajnos igen. De még mennyire! – bizonygatta a művezető. – Mondhatom nektek, az egyik legértelmetlenebb szokás a káros szenvedélyek között. Mert miről is van szó? Az ember még fizet is érte, hogy károsíthassa a saját egészségét. Ráadásul nem is keveset. És fizet érte, hogy állandóan büdös legyen a szája, a ruhája, a lakása, mindene. Hát mi értelme van ennek? Sajnos én is csak a magam kárán tanultam meg a leckét, de így legalább elmondhatom nektek a tuti tippet, amivel elkerülhetitek a buktatókat. Tudjátok, melyik az a cigaretta, amelyet soha nem szabad elszívni?
– Melyik? – kérdezték kíváncsian a gyerekek.
– Az első – vágta rá Péter, és nagyot nevetett mellé. – Ha az első cigarettát soha nem szívjátok el, akkor nagy gond már nem lehet.
Aztán meglátott Janó bácsi kis asztalán egy makettes dobozt.
– Elvehetem egy pillanatra? – kérdezte a hajdani tanárától, mire az bólintott, Péter pedig kedvtelve forgatta a szép, színes dobozt, amelynek előoldalán egy sportkocsi fotója szerepelt.
– Mennyibe kerül manapság egy ilyen makett? – érdeklődött a fiúknál.
– Ez még az olcsóbbak közül való – magyarázta Bence, aki hármuk közül a leginkább képben volt az árakat illetően. – Nincs tízezer forint. Vannak ennél olcsóbbak, de jóval drágábbak is.
– Neked van kedvenced, amelyikre nagyon fáj a fogad? Mondj egy jó drágát nekem – kérte a művezető.
– Az Apolló 11 űrhajó és a holdkomp! – vágta rá azonnal Bence. – Ha sok pénzem lenne, azt venném meg.
– Szóval az első holdraszállást megörökítő makett, értem – bólogatott Péter. – És mennyi az ára?
– Majdnem negyvenezer forint – árulta el Bence.
A művezető gyors fejszámolást végzett, aztán így szólt:
– Képzeljétek el, hogy egy átlagos dohányos simán elkölt egy hónapban ennyit cigarettára.
– Tényleg? – csodálkoztak el a fiúk.
– Bizony, és lehet, hogy még keveset is mondtam. De mindegy, a példa kedvéért képzeljük el, hogy van egy ember, aki nagyon szeret makettezni, de nem nagyon van rá pénze. Merthogy cigarettázik. Minden egyes hónapban ott hagyja a trafikban egy ilyen űrhajós makett árát az átkozott szenvedélye miatt. Másképp fogalmazva: ha leszokna a dohányzásról, akár minden hónapban vehetne magának egy ilyen drága készletet. Vagy minden héten vásárolhatna egy–egy olcsóbb makettet. De ő inkább elfüstöli. Hát létezik ennél nagyobb ostobaság?
A fiúk egybehangzóan állapították meg, hogy a makettezés és a cigarettázás nem fér meg egymás mellett, és aki makettezésre adja a fejét, annak soha nem szabad rászoknia a dohányzásra.
Janó bácsi szeretettel nézett egykori tanítványára:
– Úgy látom, te nemcsak művezetőként állod meg a helyed, hanem akár kiváló pedagógus is lehetett volna belőled. Legalábbis van érzéked hozzá.
– Az biztos! – helyeseltek a fiúk, és elmesélték a tanár úrnak, hogy Petya bácsi milyen módon tette helyre a fontoskodó ellenőrt az építési területen.
– Na jó, most már elég lesz a dicséretből – emelkedett fel a székéből Ligeti Péter. – Nem ezért jöttem én ide, hogy végül engem fényezzen mindenki – jelentette ki, de az arcán inkább zavart mosoly bujkált, semmint a méltatlankodás jelei.
– Máris menned kell? – kérdezte csalódottan Janó bácsi.
– Sajnos igen, szólít a kötelesség – felelte a művezető –, és hogy mi a kötelesség, azt pontosan azóta tudom, amióta maga megtanította nekem, tanár úr. De ne aggódjon, nem ez volt az utolsó látogatásom itt. Ha megengedi, néha benéznék, mert roppantul érdekel engem ennek a makettkészítésnek a folyamata. Meg aztán most már, hogy kicsit belepillanthattam a tervbe, egész más szemmel fogok szétnézni az építkezésen. Hátha tudnék valami hasznos anyagot hozni, ami nekünk már nem kell, és a hulladéktárolóban végezné, ez a kedves kis szakkör pedig hasznát vehetné.
A művezető tartotta a szavát. Hétvégén máris eljött újra, és ezúttal sem üres kézzel. A tanár úr és a fiúk legnagyobb csodálkozására egy nagy zacskó műanyag holmit vett elő, és közben azt mesélte:
– Ezt egy redőnyös kollégától szereztem. Éppen méretre vágta az egyik redőny kereteit, és ezek a nagyjából egycentis magasságú kis téglalapok sorra a földre hullottak. Én meg felszedegettem őket. Gondoltam, pont úgy néznek ki, mint valamiféle miniatűr ablakkeretek, hátha jók lesznek a hajdani iskolám makettjéhez.
– Egy másik tanár bácsi már elkészítette az ablakokat, méghozzá 3D–s nyomtatóval – újságolta Juhász Roli, mire a művezető kis híján lelombozódott, de csak egy pillanat erejéig, mert ekkorra már a tanár úr gondozásba vette az aprócska holmikat, és az egyiket egy vonalzó segítségével elkezdte méregetni.
– Nahát, ez szinte hihetetlen! – kiáltott fel meglepve Janó bácsi.
– Micsoda, tanár úr? – kérdezte Bence.
– Ezek a kis készségek méretarány szerint tökéletesen megfelelnek az iskola kerítése melletti virágágyásoknak. Egy az egyben felhasználhatjuk őket. Legfeljebb egy kicsit le kell sorjázni őket csiszolóvászonnal, és készen is vagyunk.
– Na, hát ez igazán jó hír – derült fel Ligeti Péter. – Ez a megoldás eszembe sem jutott. De hát nem is én vagyok a makettező, nem igaz?
– Ha ez így megy tovább, akkor lassan tiszteletbeli taggá fogadhatjuk Petya bácsit – jelentette ki Bence, és az indítványát hamarosan egyhangúlag megszavazta a szakkör.
– Ez igazán kedves tőletek – mosolyodott el a művezető, aztán odafordult Janó bácsihoz: – Komolyan mondja, tanár úr, hogy stimmel a méretarány?
– Méghozzá milliméter pontosan! Gyere ide, és mérd le magad, ha nem hiszel nekem – biztatta Janó bácsi. – Műszaki ember vagy, neked nem kell magyaráznom, hogy mit kell nézned ezen a rajzon – mutatta fel az iskola, illetve a hozzá tartozó udvar alaprajzát ábrázoló, jókora papírlapot.
– Nahát, milyen csuda dolgok vannak itt! – ámult el a művezető. – Ilyesmihez hol lehet hozzájutni?
– Csak nem gondolod, hogy alaprajz nélkül kezdtünk hozzá a tervhez? – kérdezett vissza Janó bácsi. – Anélkül nem sokra mennénk, nem igaz? Emlékezetből nem lehet méretarányos makettet készíteni. Ha nem volna rajz, akkor nekünk, magunknak kellene mindent lemérnünk, de annak azért volnának akadályai. Hogy csak egy példát mondjak: az épület magasságát nem volna egyszerű meghatároznunk.
– Éppenséggel van olyan műszerem, amivel nem volna gond ez sem, de egy műszaki rajz tényleg minden igényt kielégít – jelentette ki huncut mosollyal Ligeti Péter. Aztán, ahogy tüzetesebben vizsgálat alá vette a papírlapot, egyes pontokon rábökött:
– Ezek itt a beton virágkaspók volnának?
– Azok, bizony.
– Akkor nekem most támadt egy újabb ötletem…