Osmosis – 136. fejezet

Esteban felült az ágyán, és hosszan bámulta az ajtót, amelyik épp most csukódott be Lanagrid mögött. Még mindig haragot érzett a lány iránt, de akarattal elhessegette magától ezt az érzést, és igyekezett arra koncentrálni, amit a jövője szempontjából sokkal fontosabbnak gondolt. Ez pedig természetesen nem volt más, mint az olimpia.

Értette ő, nagyon is értette, hogy Lana miért nem akarja „elengedni” őt ennek a versengésnek a helyszínére, de azt tapasztalta magán, hogy egyre inkább vonzza testét-lelkét Osmosis szigete, és már szinte legyűrhetetlen vágyat érez, hogy minél előbb megpillanthassa ezt a sokat emlegetett csodaországot.

Spanyol volt. Tehát impulzív és temperamentumos. Kipattant az ágyából, és viharsebesen öltözködni kezdett.

Mit is mesélt a lány? Hogy az apja már megint részeg. Remek! Hát akkor most kell megkeresni, és a szavát venni, hogy engedélyezi neki az áthajózást Osmosis szigetére a nyár végén. Elvégre nincs olyan ember, legyen szó akár Rőtvár főszakácsáról is, akit ne lehetne helyettesíteni néhány nap erejéig.

Most kell megpuhítani Kalrundot. Egyre csak ez járt a fejében, és tanult mestersége ellenére ezúttal nem konyhai értelemben gondolkodott a megfőzésről. Ha sokat vár, és halogatja a kérdést, akkor nemcsak Lanagrid, de Milla is ellene fog dolgozni, tehát később talán semmilyen esélye nem lesz, hogy elszabadulhasson Rőtvárból két nyomorult kvinta erejéig.

Hogy az őrökkel mi lesz, azon egyelőre nem gondolkodott. Majd bemesél nekik valamit arról, hogy igazából Kalrund hívatta őt a másnapi menü miatt, vagy ilyesmi. És ha ennek ellenére sem engedik be a fejedelemhez, hát istenem, legalább megpróbálta. De ezt az alkalmat kihagyni vétek lenne.

Nem sokkal később Esteban meglepetten tapasztalta, hogy nemcsak a trónterem ajtaja előtt nem posztolnak katonák, de az egész folyosó is mentes bármiféle őrszemélyzettől. Egy darabig hitetlenkedve forgatta a fejét jobbra-balra, mert ekkora szerencsére nem számított, de aztán hamar lelombozódott. Nyilván elkésett, és a fejedelem már nyugodni tért.

A következő pillanatban viszont érdekes zajok ütötték meg a fülét odabentről. Immár biztos volt, hogy a trónteremben tartózkodik valaki. Esteban ökölbe szorította a kezét, és már majdnem bekopogott, amikor is egészen tisztán hallotta, hogy Lanagrid számonkéri fejedelmi atyját.

A főszakács ökle lehanyatlott, és a keze helyett innentől a bal füle vette át a főszerepet, amelyet szerfölött kíváncsian tapasztott az ajtóra. Nem is hiába, hiszen lényegében mindent egészen jól hallott abból, ami odabent elhangzott.

– Osmosis fővárosa már az Olimpiai Játékok első éjszakáján lángokban fog állni – magyarázta Kalrund. – És mindezt mi, a koalíció uralkodói szervezzük meg, és semmit nem bízunk a véletlenre. Kilenc ponton gyullad fel a métely fővárosa azon az éjszakán. Ez valamivel látványosabb és célravezetőbb lesz, mint holmi mutatványosokat Királyrévig korbácsolni és ott a tengerbe hajítani, nem gondolod?

– Kezdem érteni, hogy az uralkodás valójában mást jelent, mint amit én eddig gondoltam róla – hallatszott Lanagrid elmélkedést tükröző hangja.

– Bizony, nagyon mást – nyugtázta a fejedelem. – Emlékszel még rá, amikor azt a nyomorult kis gnómot elkapták a katonáim? Tudod, azt az összenőtt szemöldökű pór bugrist, aki a gabonaraktárainkat akarta felgyújtani. Mindenáron rá akartál beszélni, hogy égessem meg a főtéren, ez a büntetés való neki. Én persze tudtam, hogy csak azért kapacitálsz, mert soha nem láttál még máglyahalált.

– Igen, emlékszem – erősítette meg a lány. – Nem volt az még olyan régen.

– Én azonban visszafogtam magam, és úgy gondolkodtam, ahogy egy nagy formátumú uralkodóhoz illik – fényezte magát szemérmetlenül Kalrund. – Te akkor naphosszat hisztiztél, amiért nem lett égő fáklya ebből az ázalagból, én pedig már akkor is tudtam, hogy egyszer még hasznát lehet venni egy ilyen figurának. Hát ezért senyved még most is a várbörtönben, és sejtelme sincs, hogy a nyár végén visszanyeri a szabadságát, és olyan feladat vár rá, amelyik igencsak a kedvére való lesz.

– Eddig értem – szögezte le Lanagrid –, de mire lesz jó ez az egész? Felperzselni Osmosis fővárosát biztos jó móka, meg hát nagyot lehet ütni vele azon a felfuvalkodott kormányzón, de ettől mi lesz jobb? Főleg nekünk, itt a fejedelemségben.

– Azért beszélsz így, mert még nem tudod, hogy ez csak az első lépése lesz a köztársaság-ellenes koalíciónak – magyarázta Kalrund. – Az igazi csapás ősszel következik el, amikor lerohanjuk a szigetet, és véget vetünk Dariosz uralkodásának.

– Ősszel? – hüledezett Lanagrid. – Nem értem. Miért kell addig várni, ha a főváros már az olimpia első éjszakáján lángolni fog?

– Látszik, hogy soha nem jártál még arrafelé. Mindamellett most kedvem lenne kivégeztetni a mestert, aki állítólag földrajzra tanított téged nem is oly régen – bosszankodott a fejedelem. – Egyáltalán milyen kép él benned Osmosis szigetéről? Szerinted mi az oka, hogy időtlen idők óta nem mert velük szembeszállni egyetlen ellenséges hadsereg sem? Pedig olyan gazdagok, hogy annak párja nincs az egész Szigetvilágban! Szerinted nem fáj a foga senkinek erre a busás zsákmányra az égkerek világon?

– Remélem, nemcsak visszakérdezgetni fogsz, hanem lesz, amit el is magyarázol, ahogy ígérted – vetette oda epésen a lány.

– Igazad van – emelte fel megadóan a kezeit Kalrund, és rátért a magyarázatra: – Tudod, Osmosis egy elég furcsa sziklasziget, amelyen nem olyan könnyű ám partra szállni. Úgy fest az egész, mintha az istenek hajdanán veszekedtek volna odafenn, és amikor az egyikük hozzá akart vágni a másikhoz egy nagy sziklatányért, eltévesztette a célt, és a gránitdarab egyenesen a Belső-tenger közepébe hullott. A szélei letöredeztek itt-ott, de attól még büszkén magasodik ki a tengerből, és éppen emiatt a tulajdonsága miatt van az, hogy…

– Egy pillanat – szólt közbe Lanagrid, mert kissé unta részeges atyja dagályos leírását, és szeretett volna még pirkadatig eljutni a lényeghez. – Ha ez a sziget egy kopár sziklatányér, akkor mitől olyan gazdag, hogy a környék minden uralkodója szemet vetett már rá?

– Én olyat nem mondtam, hogy Osmosis egy kopár sziklatányér lenne – csóválta a fejét Kalrund. – Épp az ellenkezője igaz. Megboldogul ifjúkoromban egyszer magam is látogatást tehettem ott. Erdők, mezők, narancsligetek váltogatták egymást, szó sincs róla tehát, hogy valamiféle kietlen kőpusztaság volna. Mindannak, amit az imént említettem, katonai szempontból van jelentősége, mivel a szigetet majdnem mindenhol egy természetes és kellően magas, meredek sziklafal veszi körül, és csak néhány hely akad, ahol egyáltalán lehetséges a partraszállás. Az egyik ilyen maga a kikötő, amely a sziget északi felén található, ott torkollik a tengerbe Osmosis fő folyója. De annak környékén lehetetlen észrevétlenül megjelenni. A folyótorkolat környéke tele van katonai megfigyelőtornyokkal. Ezen kívül van még néhány kis öböl, ahol a sziget halászai tevékenykednek, de azok a területek meg tele vannak zátonyokkal. Ha valakinek nincs pontos helyismerete, akkor megint csak lehetetlen feladatra vállalkozik, ha ott akarja megközelíteni a partokat.

Lanagrid megpróbált elnyomni egy ásítást, miközben felmerült az emlékeiben, hogy már azokat a földrajzórákat is ennyire unta, amelyeket az oktatója tartott neki annak idején. Mikor érnek már a lényeghez?

– Osmosist utoljára akkor merészelte megtámadni valaki, amikor még én sem éltem – folytatta a fejedelem. – Jó hatvan esztendővel ezelőtt történt, hogy Aldea királya gondolt egy merészet, és megkockáztatott egy gazdag zsákmánnyal kecsegtető rablóhadjáratot. Délről közelítették meg a szigetet, és az egyik rákászfalunál lévő öbölben próbáltak szerencsét, ahol sík mezőség képezte a partot, nem pedig magas sziklafal. Na már most, mivel nem volt helyismeretük, a hadi gályák fele már a zátonyokon megfeneklett. Azokat pedig, akik mégis partra tudtak vergődni, hamarosan pusztító nyílzápor fogadta a környék jól álcázott erődítményei felől. A rablóhadjáratnak indult kaland teljes csődöt mondott, alig maradt hírmondónak katona, aki megmenekülvén később elmesélhette, mi történt velük.

– Akkor most már csak egyet nem értek – mondta Lanagrid. – Ha Osmosis elfoglalása ennyire reménytelen, akkor mégis miben bízik ez a te híres-nevezetes koalíciód?

Kalrund fejedelem részeg arcára diadalmas farkasvigyor ült ki:

– Abban, hogy a kémjelentések szerint Dariosz kormányzó és Nerid király ősszel hadjáratot készül vezetni Neridea visszafoglalása érdekében – magyarázta. – Márpedig aki az orzókkal akar szembeszállni, annak jelentős erőt kell felvonultatnia. Így azonban nem marad elég katonája, hogy megvédje a saját szigetét egy egész Osmosis-ellenes koalíció támadásától.