Vasárnapi ebédek #681

Amikor véget ért a téli szünet, és Bence újra iskolába ment, Magdi a délelőtt egyik nyugalmas órájában egyszer csak különös hangon kezdett panaszkodni a hitvesének:

– Azt hiszem, valami gond van a kisfiunkkal.

Ákos úgy érezte, hogy hirtelen az ütő is megáll benne. Letette az újságot, és szinte rémülten nézett a feleségére, azt tudakolva, hogy miről van szó. Magdi válasza pedig így hangzott:

– Már egy ideje nagyon furcsa, gyűjtögető életmódot folytat, mindenféle szemetet összeszed a konyhából, és felhalmozza a saját szobájában.

Ákost igencsak ambivalens érzések öntötték el. Egyrészt megkönnyebbült, másrészt viszont haragra is gerjedt, és ennek folyományaként nem is tudta türtőztetni magát:

– Az ég szerelmére, hát magadnál vagy te, drágám? – fakadt ki skarlátvörös ábrázattal. – Van fogalmad róla, mennyire rám ijesztettél?

– De hát mivel? – csodálkozott el Magdi.

– Mivel, mivel? Gondolkozz már el egy kicsit, és próbáld elképzelni a szituációt fordított szereposztásban. Békésen olvasgatnál, belemélyülve az újságba, én meg egyszer csak eléd állnék, és szikáran közölném, hogy valami gond van a kisfiunkkal. Mit szólnál hozzá?

– Jó, igazad van – ismerte el Magdi –, de te is értsd meg az aggodalmamat. Sokat olvastam az ilyesmiről, még tévéműsorokat is láttam róla, hogy ez egyfajta pszichikai betegség. Mármint a szemét felhalmozása. Meg az, hogy a delikvens nem hajlandó megszabadulni semmiféle tárgytól, képtelen bármit is kidobni.

Ákosnak még nem múlt el a dühe, így hát változatlan árnyalatú arcpírral és meglehetősen pikírt hangon dorgálta tovább a feleségét:

– Tudomásom van róla, hogy létezik ilyen betegség. Pszichológus vagyok, nem tűnt fel neked az évek során? Tehát ha azt várod, hogy a közleményedtől meg fogok rendülni, az nagyjából olyan, mintha egy kőművestől várnád el, hogy hanyatt dobja magát, amikor informálod róla, hogy a falak általában téglából készülnek.

Magdinak egyáltalán nem volt ínyére ez a hangnem, és azt is nehezményezte, hogy Ákos láthatóan képtelen komolyan venni az ő mondandóját:

– Pont azért, mert pszichológus vagy, igazán megérthetnéd az aggodalmamat – méltatlankodott. – Ez igenis betegség, és vannak ám nagyon súlyos fokozatai is! Valamelyik tudományos csatornán egy egész sorozatot csináltak belőle, és tudod, mi aggaszt igazán? Hogy a műsor alanyai mindig idős emberek voltak. Némelyiknek a házába alig tudtak bejutni a kármentesítők, mert úgy kellett magukat átverekedni a kerten, mintha a dzsungel bozótosaiban jártak volna. Műanyag flakonok, vödrök, dobozok, kimustrált háztartási gépek tengere, ameddig a szem ellát! El tudod ezt képzelni? Ezek az emberek képtelenek voltak bármit is a szemétbe dobni, inkább felhalmozták a saját kertjükben, hogy hátha még egyszer jó lesz valamire. És mondom, mindannyian idős emberek voltak! Mi lesz a mi kis Bencénkkel öregkorában, ha már nyolcévesen elkezdődik nála ez a hóbortos viselkedés? Én azt mondom, hogy idejében tisztába kellene tenni ezt a dolgot, mielőtt nagyobb baj lesz belőle.

Ákos most már végleg félretette az újságját, és lemondott róla, hogy belátható időn belül nyugodtan elolvassa. Sóhajtott egy nagyot, aztán – megpróbálván visszafogni magát – csöndesen megkérdezte: – Végül is konkrétan miféle konyhai hulladékot halmoz fel a kisfiunk a szobájában? Már csak azért érdeklődöm, mert rendszeresen bejárok hozzá, de még egyszer sem volt olyan érzésem, mintha egy szeméttelepen tartózkodnék. Sem a szag, sem a látvány nem okozott nálam ilyesféle benyomást.

– Éppen ez a legfurcsább az egészben – árulta el Magdi. – Szortírozza a dolgokat, úgy rakja el!

– De hát miket, az ég szerelmére?

– Sok mindent. Például a tejfölös, krémtúrós meg joghurtos dobozokat, mustáros flakonokat, meg efféléket.

– Na jó, ennek így semmi értelme – emelkedett föl a pamlagról Ákos, aztán karon fogta a feleségét, és így szólt: – Javaslom, hogy ejtsünk meg egy helyszíni szemlét, és csak utána folytassuk ezt a bizarr beszélgetést.

Miközben az Almási házaspár a kis Bence szobája felé haladt, Ákos kíváncsian érdeklődött:

– Úgy értsem, hogy ezeket a tejfölös, joghurtos meg krémtúrós dobozokat, illetve a mustáros flakonokat a szemétből halássza ki a kisfiunk, és aztán beviszi őket magához?

– Pontosan így kell érteni – felelte Magdi.

– Na de koszosan? Úgy, ahogy a szemetes kosárból kivette őket?

– No, azt azért nem. Szépen elmossa mindegyiket, azzal nincs is semmi probléma.

– Hát akkor mivel van?

– A mennyiséggel – árulta el Magdi, és végszóra meg is érkeztek Bence szobájának ajtaja elé.

Ákosnak ekkor – valószínűleg kínjában – egy mókásnak nevezhető látomása támadt. Talán az agya így próbálta feldolgozni az elmúlt percek feszültségét. A lelki szemei előtt ugyanis felrémlett az a jelenet, miszerint benyitnak a szobába, erre kidől mindenféle szemét az ajtónyíláson, és őt meg Magdit nyakig beborítják a joghurtos és tejfölös dobozok, a mustáros flakonok, meg egyéb nem kívánatos alkalmatosságok, ők pedig bárhogy kapálóznak, végül elmerülnek a leküzdhetetlen műanyagtengerben.

Kis híján felnevetett, de visszafogta magát, mert nem akarta még ezzel is ingerelni a feleségét.

A valóságban természetesen egészen másképp alakultak a dolgok. A gyerekszoba ajtajának kinyitása után semmi sem borult rájuk, sőt. Egy igencsak pedánsan rendben tartott helyiség tárult eléjük. Afféle tipikus fiúszoba.

A padlót egy olyan mintázatú szőnyeg borította, amelyik mindenféle utakat, kereszteződéseket és parkolóhelyeket ábrázolt, ezáltal kifejezetten alkalmas volt kisautók tologatására. Bence ugyan már nem használta ilyesmire a szőnyeget, abból a korból már kinőtt, de ragaszkodott eme kedvenc berendezési tárgyához, mert mint mondta, a „kisfiú korára” emlékezteti. (Ezen a szülei jót derültek annak idején, de persze csak maguk között, hogy véletlenül se bántsák meg a szívüknek legkedvesebb fiatalembert.)

Az ablak előtt íróasztal állt, amelyen szintén pedáns rend uralkodott. Kislámpa, tolltartó, benne méret szerinti elosztásban a kihegyezett ceruzák. Írómappa, néhány füzet, de azok is sarkosan, az asztal szélén pedig, egy nyitott, lapos dobozban egy vadászrepülő makettjének darabjai. Jól látszott, hogy a „mester” éppen ezzel a munkadarabbal foglalatoskodik szabadidejében, de messze még a végleges állapot.

Odébb kiságy, amely fölött Bence kedvenc hőseinek poszterei borították a falat. Volt köztük futballista, kosárlabdázó, jégkorongjátékos, egy híres zenekarnak az énekese, továbbá néhány színész is, különböző kalandfilmekből és tudományos–fantasztikus sorozatokból.

– Ne a külcsínt nézd – zökkentette ki Ákost a bágyadt szemlélődésből Magdi felszólítása. – A lényeg nem ott fedezhető fel.

Azzal az elemes szekrénysor elé lépett, és derékmagasságban kinyitott egy ajtót.

Szó, ami szó, Ákost valóban meglepte a látvány. Ugyan a szekrénynek eme szegletében is pedáns rend uralkodott, de a mennyiség csakugyan lenyűgöző és egyben elgondolkodtató volt. Több külön sorban a tejfölös, a krémtúrós és a joghurtos dobozok, hátul pedig egy olyan szekció, amelyikben olyasféle műanyag ételes dobozok szerepeltek, amilyenek a Magdi által vezetett háztartásban soha elő sem fordultak.

Ez utóbbira hívta fel a figyelmet a háziasszony is:

– Látod, ez az igazán ijesztő. Tudod, hogy mik ezek? Utánanéztem, kinyomoztam. Ezeket az ételes dobozokat a Faragó és Társa Ételfutár Kft. használja. Ez egy olyan cég, amelyik nehéz körülmények között élő, rászoruló kisnyugdíjasok számára szállít ki ebédet kedvezményes áron. Ez egy nagyon tiszteletreméltó tevékenység, csak azt az egyet nem értem, hogy a kisfiunk miképpen tudott ezekből a dobozokból ilyen elképesztő mennyiséget felhalmozni. Nyilván mondanom sem kell, hogy a mi háztartásunk szemetes kosarából egyetlen egyet sem bányászhatott ki, ennek ellenére száznál is több ilyen készség sorakozik a polcon, szépen egymásba illesztve.