Osmosis – 421. fejezet

Nem sokkal záróra előtt valóra vált Nihucnak az a feltételezése, miszerint az ittas Jalgadel ma este még verekedni akar. Ez abból derült ki fényes egyértelműséggel, hogy amikor elhaladt az asztaluk mellett az egyik helyi atyafi, akkor az álruhás testőr óvatosan kinyújtotta a lábát, épp csak annyira, hogy a nagydarab ember megbotoljon benne.

A hústorony végigvágódott a padlón, majd termetét meghazudtoló fürgeséggel pattant fel, hogy kérdőre vonja a merénylőt:
– Mi az anyádat terpeszkedsz itt, komám? Nem otthon vagy a budin!

Jalgadel jellegzetes farkasvigyorral az arcán emelkedett fel a székéről, és bátran belenézett a nagydarab fickó szemébe:
– Nehogy már én legyek a hibás, amiért anyád nem tanított meg járni pulya korodban! Vagy tán azt az utolsó kupa bort nem kellett volna felhörpintened!

A hústoronynak most már villámot szórt a szeme, miközben odahajolt Jalgadelhez, és egyenesen az arcába sziszegte:
– Ha nem tudod maga alá húzni a retkes patádat, az a te bajod, de én most megtanítalak az illemre, és az fájni fog!

A korábbiakhoz képest élénk népvándorlás indult meg a helyiségben. A nagydarab fickó asztaltársaságának tagjai kezdtek odagyűlni a nézeteltérés gócpontjához, a rosszat sejtő kocsmáros pedig villámgyorsan leszedte az asztalokat, majd egyet-kettőt odébb is húzott, nehogy kárt szenvedjen a bútorzat az elkerülhetetlennek látszó csetepaté során.

Nihuc is felállt a helyéről, de egyelőre elhátrált a perlekedő felektől. Ennek senki sem tulajdonított jelentőséget, egyszerűen betudták annak, hogy a kötekedő fickó kövérkés haverja nyilván gyáva a verekedéshez, azért oldalaz sunyi módon a kijárat felé. Nem sejthették, hogy az inkognitóban lévő országbíró csupán azt akarja megakadályozni, hogy bárki is kereket oldjon, mielőtt megkezdődne a valódi számonkérés.

– Ha csak elgáncsoltál volna, akkor most beérném azzal, hogy leporolod a ruhámat – ragadta meg Jalgadel mellényét a hústorony –, de mivel anyámat vetted a szádra, meg kell csókolnod a sarum talpát, hogy kiengesztelj.

– Én meg inkább azt javaslom – válaszolta kedélyesen a testőr –, hogy menj haza szépen, és beszéld meg anyáddal és apáddal, hogy melyikőjük mit csókoljon meg a másikon alulról. De aztán ne leskelődj, amikor elkezdenek egymással bíbelődni, mert azt nem illik. Meg kicsit beteges is.

A nagydarab fickónak hirtelen céklavörösbe borult a feje. Megpróbált egy hatalmas ütést bevinni a szemtelen kötekedő arcának közepébe, de az elhajolt az ökle elől, és egy rutinos mozdulattal kiszabadította magát a szorításból, majd végtelenül megalázó módon jókorát rúgott a tomporába.

Nihuc a bejárati ajtó előtt állva szinte egykedvűen figyelte, hogyan szélesedik tömegverekedéssé a szópárbaj. Bár ez a tömegverekedés meglehetősen egyoldalúra sikeredett, hiszen heten voltak egy ellen, miután a jeles asztaltársaság minden tagja rárontott Jalgadelre.

Csakhogy ő állta a sarat. Jól kiképzett kormányzói testőrként ügyesen hajolt el az ütések elől, rutinos fogásokat alkalmazva szabadult ki mindenféle szorításokból, és néha úgy vezette egymásnak a hústorony ittas haverjait, hogy azok már csak akkor eszméltek fel, amikor a homlokuk egymásnak koppant. Talán egyedül is sikerült volna harcképtelenné tennie mind a hét embert, ha józan. De mivel az ittassága jelentősen lerontotta a képességeit, egy idő után alulmaradni látszott.

Nihuc mindeközben szigorú szemmel figyelte Jalgadel ténykedését, és szorgosan jegyzetelt magában. Eltárolta a történések minden aspektusát. A kiképzés rutinjából eredő mozdulatok sebességét éppúgy, mint az ittassági fokozat hatását a reakcióidőre, meg még számtalan más ismérv szerint csoportosított ezernyi más adatot. Csakhogy eljött az a pillanat, amikor már közbe kellett lépnie. Nem mellesleg Jalgadel is erősen forszírozta ezt a földön fekve, a túlerő által végül legyűrve:

– Nem segítenél, baszod? – hörögte egy harcsabajuszú atyafi által erősen fojtogatva. – Végül is te lennék én, vagy mi a szar…

Nihuc akcióba lendült. Odalépett a különös emberkupachoz, aztán egyesével hámozta le Jalgadelről a támadókat. Volt, akinek csak a karját törte el egyetlen jól irányzott roppantással, másokat meg úgy ütött ki, hogy még akkor is értetlen arcot vágtak, amikor landoltak a kocsma falán. A legrosszabbul viszont a kezdetben elbuktatott hústorony járt, neki letépte a bal fülét.

Jalgadel hamarosan kiszabadult a túlerő csapdájából, és ekkor már Nihuc mellénye alól is előkerült az országbírói jelvény, a nyolcszögletű aranycsillaggal, úgyhogy a leleplezett banda tagjai meglehetősen pesszimista hangulatban tapogatták a sebeiket a kocsma padlóján fetrengve.

– Szóval jó ötlet lenne a Monostor felkeresése, ugye? Erről tárgyaltatok – járkált közöttük fel-alá a vezérezredes. – Már a kirablása is milyen remek elképzelés, hiszen valószínűleg nem vigyázza senki, mert az utóbbi idők hírei szerint a papok szétszéledtek, tehát nyilván őrszemélyzet sincs már ott, vagy ha mégis, hát azokat ti heten, a még mozgósítható cimboráitok segítségével könnyedén ártalmatlanítjátok.

A padlón gubbasztó egyik delikvens, egy kecskeszakállú kis fickó elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy közbevágott:

– Jaj, dehogy tervezgettünk mi ilyesmit! Csak vicceltünk! Te is tudod, hogy hogy van ez így estefelé, nagyuram! Felöntünk a garatra, aztán mindenfélét összehordunk. Nem kell komolyan venni, hiszen a részeg ember sok min…

Nihuc bármiféle figyelmeztetés nélkül akkorát bevágott a kecskeszakállúnak, hogy a szegény ördögnek rögtön félrecsúszott az állkapcsa, így a továbbiakban nem tudta kifejteni az álláspontját.

– Szóval azt mondjátok, hogy mindez csak tréfa? – egyenesedett föl az országbíró. – Nappal a legjámborabb szántóvetők vagytok, este meg úgy telepedik rá az agyatokra a szesz, hogy mindjárt fosztogatni akartok? Aztán meg Osmosis főterén handabandázni? Az isteneitek számán vitatkozva feltüzelni másokat? Vallási köntösbe bújtatva lázítanátok az erre fogékonyakat, kihasználva a Köztársaság nehéz helyzetét?

– Osmosis mindenekfelett! – próbálkozott erős megfelelési kényszerből egy tetovált arcú himpellér, de Nihuc neki is akkorát bemosott, hogy átmenetileg elveszítette az eszméletét.

– Menj ki az utcára, és fújj bele a sípba – parancsolta az alteregójának a vezérezredes, mire Jalgadel nyomban elbotorkált a bejárat irányába.

– Tudom, hogy mikor hazudtok – szögezte le Nihuc, újból a bűnbanda tagjainak címezve szavait. – Osmosis Köztársaság országbírója vagyok. Aki még egyszer megpróbál hamis szavakkal elbájolni, hogy mentse a hitvány irháját, olyat kap tőlem, hogy nem éli túl.

Néma csönd volt a válasz, amelyet csak a pult mögött sírva fakadó kocsmáros szipogása tört meg időnként.

– Azért gyűlöllek benneteket – folytatta fennhangon Nihuc –, mert ostobák, hálátlanok és nagyravágyók vagytok. Fel nem foghatjátok, milyen jó dolgotok van Osmosisban. Megvan mindenetek. Művelitek a földjeiteket, van mit ennetek, innotok, nem szenvedtek hiányt semmiben. A szegénységet, az éhezést, a nélkülözést hírből sem ismeritek. Van asszonyotok, aki készséggel alátok fekszik, amikor úgy tartja úri kedvetek. Vannak gyerekeitek, akik majd gyámolítanak benneteket öreg napjaitok során. Evilág legnagyszerűbb államában élhettek, de nektek ez nem elég. Ti rabolni, szart kavarni, lázadást szítani akartok, mert kevés nektek, amit Osmosis jóléte biztosítani tud.

Jalgadel sípszavára rohanvást megérkezett a kocsma elé a zóna ügyeletes járőre, és rögtön megkapta azt a parancsot, hogy szaladjon szét a környéken, és hozzon magával még legalább három katonát, mert lebuktatás és várhatóan csoportos őrizetbe vétel esete forog fenn.

– Én fogok fölöttetek ítélkezni – hangoztatta Nihuc országbíró –, és nem leszek oly kegyelmes, mint Dariosz kormányzó, mert azt gondolom, hogy amikor a Köztársaság hadat visel, akkor nincs helye könyörületnek és megbocsátásnak. Ti a társadalmunk salakja vagytok, a kipusztítandó gyom, és Osmosisnak semmi szüksége rátok. Egyedül rajtatok áll, hogy a tárgyalás során őszinte vallomást tesztek-e mindarról az előkészületről, amit itt a saját fülemmel hallottam, és akkor megússzátok tíz év kőfejtéssel. Vagy pedig megpróbáljátok eljátszani az ártatlan báránykát, és akkor felakasztatlak mindannyiótokat.

A letépett fülű hústorony sokáig nézett maga elé a padlón kuporogva, de eme szavak hallatán újra felbuzdult benne a lázadás eszméje, és lassan fölemelkedett. Odaállt Nihuc elé, és magabiztosan így szólt:
– Ajánlok egy fogadást.

– Mégpedig? – vonta fel a szemöldökét a vezérezredes.

– Állj ki velem egy párharcra! – csillogtatta meg szikrázó tekintetét a főkolompos. – Ha te győzöl, vihetsz minket, ahová csak akarsz, mert te vagy az országbíró. De ha én győzök, akkor mind szabadon elvonulunk, és te soha nem fogsz kutatni utánunk.

Az asztaltársaság emberei éledő reménnyel tápászkodtak fel a padlóról, és kezdték körbevenni a furcsa párost.

– Mi volna a párharc lényege? – érdeklődött Nihuc.

– Lerajzolunk itt egy kört – mutatott a padlóra a hústorony. – Mindenféle fegyver nélkül, csakis a saját testünk erejével állunk egymással szemben, és ha én kinyomlak téged a körből, akkor mind szabadon elvonu…

A metamorf hirtelen megragadta a fickó fejét, a hóna alá szorította, aztán nagyot csavart rajta, és leszakította a nyakáról. A vérző fejet körbehordozva rajzolt a kocsma padlóján egy jókora ellipszist, és még arra is volt érkezése, hogy az összeomló testet kíméletlenül odébb rúgja.

– Aki mostantól a vérvörös vonalon belülre lép, az nem kap tárgyalást – közölte szigorúan Nihuc. – Van még egyéb javaslat a ma esti vita rendezésére?

Végszóra berontott a helyiségbe négy katona, akik kivont kardokkal és rövid tőrökkel fenyegették meg a jelenlévőket:
– Állambiztonság! Mindenki dobja el a fegyverét!

Nem volt már ott mit számon kérni. Az immár pesszimista asztaltársaság egyöntetűen hajtotta bilincsbe a kezét, és hagyták, hogy láncon vezessék ki őket a helyiségből.

– Na, most támadt igazán kedvem inni! – harsant fel Jalgadel hangja, amikor ketten maradtak az ivóban. Pontosabban ő, meg ő, illetve a kocsmáros. Bár ez utóbbi sokáig nem volt egyértelmű, de a perpatvar elmúltával előbukkant a jeles vendéglátó szakember feje a pult mögül, és aztán olyan szívélyesen kérdezgette az urakat, hogy efféle nyájas kiszolgálásra még a belvárosi étkezdékben is elismerően bólintottak volna:
– Hozhatok valamit a kitűnő országbírónak és a segédjének, kérem tisztelettel?

A testőr vigyorogva szólt hátra:
– Bort! De sokat és szaporán!

Aztán Nihucra nézett, rátette a kezét a vállára, és kicsit sem elismerően jegyezte meg:
– Te tényleg szadista vagy.

– Kussolj már, te barom! – rázta le magáról Jalgadel kezét az országbíró.

– Miért? Ezt a szót úgysem értheti senki evilági ember – legyintett hanyag mozdulattal a testőr. – De azért azt tudod, ugye, hogy a Pépes Arcú már nagyon is ott van benned? Remélem, ez teljesen világos előtted.

Nihuc odafordult a testőrhöz, és a nyakára tette a kezét:
– Befogod a pofád, vagy téged is…

– Engem is mi…? – mosolygott ellenállhatatlanul Jalgadel. – Engem is kiiktatsz? Mondjuk pépesre vered az arcomat? Netán letéped a fejemet, és a véremmel rajzolsz mindenféle köröket vagy ellipsziseket? Vagy mi lesz?

Az országbíró láthatóan moderálta magát, és elhúzódva a társától igyekezett semleges arckifejezést ölteni.

– Jöhettél volna egy kicsit hamarabb is a segítséggel – reklamálta Jalgadel. – Ezek a retek lázadók majdnem megöltek, de te csak álltál ott, a bejáratnál, hogy rohadnál meg.

– Fontos méréseket végeztem.

– Aha. Mint például gyerekkorodban, amikor megkínoztad azt a kiscsirkét, igaz? Marhára fontos mérés lehetett az is. Meg amikor kifőzted az első cicakoponyát. Abból a kismacskából, amit te fojtottál meg a saját kezeddel. És mindvégig a szemébe néztél, élvezve, ahogy elfogy a tekintetéből az életerő, és csöndesen meghal…

– Ezzel te nem támadhatsz engem!

– Aztán miért nem? Túlságosan kényelmetlen szembenézni a múltaddal?

– Az nem az én múltam!!!

– Nem hát. De amikor a feleségedről meg a kislányodról van szó, akkor már a te múltad.

Nihuc most már mindkét kezének ujjait karmokba hajlítva fordult a fiatal testőr felé, és fenyegető hangon azt mondta:

– Fogd már be a pofádat, te rohadék!

– Hát persze, befogom – mosolygott elnézően Jalgadel. – De szerintem ne engem elemezgessél, hanem inkább magadat. Nálam minden rendben, én kurva jól érzem magam a bőrömben, de veled mi újság, te szadista bajkeverő? Félsz, hogy kiiktatnak, mert elszabadultál, és lényegében már semmi közöd a Tervhez?

– Te is én vagyok, te értetlen, részeg idióta!

– Megbántad már az egészet, mi? Nem kellett volna belém telepedned. Mert túl sok bennem az emberi vonás ahhoz, hogy te átvészeld a nehéz időket a porhüvelyemben, amíg nem jön egy jobb lehetőség. De rossz hírem van. Amikor átpakoltad magad belém, már akkor is volt benned valami emberi. Soha nem tudtad a Pépes Arcú maradékait kiiktatni, bármennyire is igyekeztél. Derekas harcot vívtál, elismerem. De nem sikerült. Ha csak megemlítik a feleségedet, pláne a kislányodat, te összeomlasz. Mert érzelmi kötelék fűz össze benneteket. Pedig tudod, hogy ez elvileg lehetetlen, mégis így van.

– Megmondtam már, hogy a feleségemet ne merd a szádra venni. Tudom, hogy eddig nem közöltem, de a drága kislányom esetében ez a szabály még sokkal szigorúbb…

– Nem akarok róluk beszélni, sokkal inkább rólad. Megkívánod tőlem, hogy azonnal álljak ellen mindennek, ami emberi, közben meg te vagy a legnagyobb ellenpélda. Te miért nem állsz ellen a Pépes Arcú beteges indíttatásainak? He? Mi akadályoz meg abban, hogy leküzdd ezeket a szörnyű késztetéseket? Olyan nagyon vágysz mások megkínzására, hogy az egyszerű szavakkal leírhatatlan! A műveleti leírásodban egész biztosan nem szerepelnek ilyen kitételek. Nem ezért helyeztek üzembe ezen a kibaszott Evilágon. De te csak nyomod, nyomatod, keresed az együttállásokat ahhoz, hogy valakiket mindenképpen fel lehessen akasztani, meg lehessen kínozni, karóba lehessen húzatni.

Nihuc immár csöndesen elemezte a helyzetet, és várta a kocsmárost a borokkal. Azt remélte, hogy amíg Jalgadel iszik, addig sem beszél. Ezernyi számítást vezetett le magában, és most már minden korábbinál jobban tudta, hogy nagyon sok dolga lesz még ezzel a megátalkodott emberrel, akit márpedig komolyan, és meggyőzően, és igenis tökéletesen alkalmassá kell tenni arra, hogy ő véglegesen beleköltözhessen a kiiktatása előtt.